2013. szeptember 28., szombat

3. fejezet

A félelem egy pillanat alatt átvette az irányítást az agyam fölött, s a mester halálának gondolata mint egy kígyó tekeredett a szívem köré, mely csak arra vár, hogy belém marhasson. Újra a tizenegy éves énemnek éreztem magam, aki nem tehet mást, minthogy végignézi, ahogy a szerettei miatta halnak meg. Az elmúlt tíz év kemény edzései mind feleslegesnek tűntek hirtelen. Azt hittem, sokkal erősebb lettem, de most rá kellett jönnöm, hogy semmi nem változott. Én még mindig ugyanaz a gyenge kislány voltam, mint tíz éve, aki semmire sem képes saját erejéből.
A szemembe gyűlt könnyek és a sötét ellenére is ki tudtam venni emberek, holttestek alakjait a földön. A halál jelenléte szinte kézzel fogható volt. Nem tudom, hányan lehettek, de kemény harc folyhatott. Azt sem lehetett pontosan megállapítani, hogy mikor is történt a mészárlás. Talán egy órája.
Túl sok – gondoltam magam, és összeszorítottam a fogaim. A holttestek fojtogató bűze miatt kezdett felfordulni a gyomrom, de szerencsére magukat a tetemeket nem láttam a sötétnek hála. Már ha csak el is képzeltem, ahogy a levágott testrészek és a mellkasból kifolyt belsőségek körbeveszik tulajdonosukat, elfogott a hányinger.
Nyeltem egy nagyot, majd bizonytalan léptekkel ugyan, de elindultam megkeresni a Mestert. Biztosan nem halt meg, ő jobb mindenkinél. Nem történhetett meg, hogy végeztek vele. Több száz embert képes lenne egyedül legyőzni, ez a kis csata csak bemelegítés volt neki. És most is biztosan ott ül a ház előtt a farönkön és engem vár. Le akar szidni, amiért csak úgy eltűntem, de aztán egy pillanat alatt elpárologna a rossz kedve és már boldogan paskolná a fejem. Ugye, így van? Mondd, hogy így van!
Már több órája is zuhoghatott az eső, de az ég nem akart kitisztulni, csak még sötétebb és baljóslatúbb felhők gyűltek össze. Én is pont így éreztem magam. Amikor már kezdtem úgy érezni, hogy most már minden rendben lesz, akkor történik valami, ami mindent elsöpör.
Erőtlen lábaim hirtelen erőre kaptak, és tudatosan rohantam egy hely felé. A Mester biztos ott lesz.
A fák sűrű lombjai között beszűrődött némi gyenge hajnali fény, ami ugyan nem sok meleget adott a még mindig érezhető csípős esti hideg után, de már jobb kedvvel töltött el a világosság látványa. Mindig is jobban szerettem a nappalokat az estéknél, főleg az az eset óta.
A kezeim hidegek voltak, de én nem fáztam. Sebesen szeltem át az erdőt, hogy leelőzhessem a Mestert, aki szinte rögtön az első lépés után lehagyott, de csak a hosszabb lábai miatt!  Nem akartam ma is veszteni ellene, mert akkor megint nekem kell elmosogatni egész nap. Ezt persze nem találtam fairnek, mert mivel Dongwoon ebben az edzésben soha nem vett részt, neki nem is kellett takarítania.
Az edzés lényege az volt, hogy az állóképességemen javítsunk. Minden nap háromszor: reggel, délben és este futottunk a Mesterrel, ami végül is verseny volt. A házig kellett futni az erdő mindig más pontjától. Ehhez persze szükség volt arra is, hogy úgy ismerjem az erdőt, mint a tenyeremet. Az első napi edzés során többször is eltévedtem. A következő nap megelégeltem ezt, és elmentem felderíteni a terepet. Persze nem volt könnyű feladat, de ahogy múlt az idő, sikerült megtanulnom kiigazodni az erdőn. Ezután persze a gyorsaságomon és állóképességemen kellett javítani. Keményen edzettem minden nap, de a Mestert egyszer sem tudtam leelőzni.
Győzelemittas mosoly terült szét az arcomon, ahogy megláttam a ház ismerős körvonalait. Biztos eltévedt valahol a Mester! – gondoltam magamban, és gyorsítottam a tempón, hogy megbizonyosodhassak a győzelmemről. De ahogy közelebb értem a házhoz, a mosoly rögtön lehervadt az arcomról: a Mester ott ült a farönkön, és úgy tűnt, mint aki már ezer éve vár.
-            Ez nem fair! – mondtam neki csalódottan, mikor odaértem hozzá. – Neked sokkal hosszabbak a lábaid, mint nekem! Így persze, hogy mindig te győzöl!
-            Elhallgass! Ha valami nem tetszik, akkor el is lehet menni! – válaszolta kicsit mérgesen, de nem emelte fel a hangját. – Ha még engem sem tudsz leelőzni futásban, akkor hogyan akarod megbosszulni annak a sok embernek a halálát?!
-            Hát… - bizonytalanodtam el, mire a Mester azzal a tipikus Mester pillantásával illetett, amitől még jobban zavarba jöttem.
A Mester nem szólt egy szót se, csak rezzenéstelen arccal figyelt engem. Soha nem tudtam, hogy ilyenkor mi járhat a fejében, de úgy éreztem, hogy valami rosszat mondtam, ezért rögtön bűnbánóan a földre szegeztem a tekintetem.
-            És akkor ma is te mosogatsz! – kiáltott fel vidáman, mire meglepetten kaptam fel a fejem. – Meira, azt hiszem, hozzászokhatnál már, hogy mindig te fogsz mosogatni – mosolygott rám boldogan.
-            De Mester! – kiáltottam fel felháborodottan, mire a Mester hangosan felnevetett. – Ez nem fair! – ellenkeztem, de a következő mondatom a torkomon akadt, mikor kedvesen megpaskolta a fejem. Rögtön elszállt minden rossz kedvem, és a Mester erős és meleg karjai közé vetettem magam, aki szorosan magához ölelt.
Annyira szerettem volna, ha a Mester ott ül boldogan, miközben engem vár, hogy szinte már megfulladtam a vágytól. Szerettem volna, ha minden visszatér a régi kerékvágásba, amikor nem kellett attól tartani, hogy bármelyik pillanatban megölhetnek. Habár a félelem mindig ott leselkedett rám a szívem mélyén, a Mesterrel az oldalamon biztonságban éreztem magam, legyek bárhol bármilyen körülmények között. És most minden jó eltűnni látszott, hogy nekem csak a sötétség, a félelem és a bosszúm maradjon. Úgy éreztem, mintha minden jót ki akarnának tépni belőlem.
Szinte már láttam a szemeim előtt a Mestert azon a bizonyos farönkön mosolyogva ülni. Akaratlanul is mosolyra húzódott a szám, ám ebben a pillanatban, mintha kipukkantottak volna egy buborékot, megláttam a valóságot. Ott ült a Mester lehajtott fejjel a farönkön mellkasából kiálló három karddal. A kezében a sajátját szorította.
Elakadt a lélegzetem, ahogy megláttam őt így. Olyan volt, mintha egy rémálomban lettem volna, de tudtam, ez a valóság. Nem bírtam megmozdítani a lábam, csak lefagyva ott álltam, mint valami kőszobor. Aztán a következő pillanatban kirobbant belőlem minden.
-            Mester! – kiáltottam elfúló hangon, és odarohantam hozzá. Hallottam, ahogy Dongwoon is elkiáltja magát, majd szorosan a nyomomban ő is odafutott hozzá. Megragadtam a Mester kezét és szorosan megszorítottam, hogy tudja, már itt vagyok. A keze azonban jéghideg volt, olyan volt, mintha egy hulla kezét szorongattam volna, de mégis éreztem benne még egy kis meleget, még egy kis élőt.
A Mester felemelte a fejét, majd üveges tekintetével először rám, majd Dongwoonra nézett.
-            Örülök, hogy nem esett semmi bajod Meira – mondta halkan, miközben kétszer is vért köhögött.
-            Gyere Mester, elviszünk egy orvoshoz! Jól leszel! – szorítottam meg még jobban a kezét, és megpróbáltam felállni, de a Mester megrázta a fejét.
-            Nekem már úgyis mindegy, de nektek el kell mennetek! – felelte akadozva, néha vért köhögve.
-            Nem! Még megmenthetünk! Nem hagyunk itt! – ellenkeztem sírva, mire a Mester halványan elmosolyodott.
-            Meira, te mindig ellenkeztél velem, de kérlek, csak most az egyszer fogadj szót! – mondta egyre halkabban. Láttam rajta, hogy mennyire nehéz lélegeznie, és minden egyes kiejtett szó nagy fájdalmat okoz neki. Meg szerettem volna kérni, hogy ne beszéljen, de éreztem, hogy már nincs sok hátra neki, ezért hagytam, hogy elmondja, amit szeretne.
-            Ígérem – suttogtam sírva, mire a Mester bólintott.
-            Kérlek, nagyon vigyázzatok az árnyékokkal! Veszélyes – mondta, majd megint vért köhögött. – Ígérjétek meg, hogy életben maradtok, történjék bármi. Ígérjétek meg! – szorította meg a kezem.
-            Ígérjük – feleltük egyszerre Dongwoonnal.
-            Helyes. Dongwoon, kérlek nagyon vigyázz Meirara! – fordult Dongwoon felé, aki könnyektől áztatott szemekkel bólintott egy aprót.
-            Most akkor menjetek, mert visszajönnek! – engedte el a kezem, mire megráztam a fejem.

-            Nem! Itt maradunk veled végig! – válaszoltam, mire a Mester csak elmosolyodott.
-            Nagyon… vigyázzatok… egymásra – mondta akadozva. Hangja egyre halkabb lett, alig lehetett hallani a mondata végét. Keze ernyedten esett le, és láttam, ahogy szemeiből is kihuny az élet.
Ő volt a második legfontosabb személy az életemben, akit láttam értem meghalni. Mintha eltört volna bennem egy mécses, nem éreztem többé semmit. Csak az üresség mardosta belülről a szívem, és a bűntudat. Nem tudtam egyszer sem apámnak szólítani és megköszönni neki mindent. Még élete utolsó perceiben sem hallhatta…
Csak halkan hallottam, ahogy Dongwoon felkiált. Lassan felálltam, és elindultam valamerre. Olyan volt, mintha én csak valami kívülálló lettem volna a saját testemben. És furcsa volt, hogy nem éreztem semmit. Nem éreztem fájdalmat, a könnyeim is felszáradtak már. Nem voltam szomorú sem bánatos. Olyan volt, mintha minden érzelmem elfogyott volna, és az egyetlen, ami megmaradt, a bűntudat. Az agyam azt hiszem nem volt képes felfogni, hogy mi történt, de én sem. Egyszerűen nem akartam elhinni. Mert ilyen nem történhet meg, hogy a Mester meghal. Ez teljesen hihetetlen és lehetetlen.
A lelkemet gyorsan felemésztette a bűntudat, pár másodperc is elég volt neki. Meg akartam halni, életemben először igazán meg akartam halni. Ha nem ígértem volna meg a Mesternek, hogy életben maradok, akkor más nem tudott volna visszatartani. Hiába volt ott a bosszúm, úgy éreztem, képtelen vagyok beteljesíteni. Már én sem hittem magamban. Ha még a mesterem sem tudtam megmenteni, akkor hogyan tudnám megbosszulni az egész palota halálát? Ha azon az estén én is meghaltam volna, akkor a Mester még most is élne… Bárcsak meghaltam volna azon az éjszakán!
-            Te meg hova mész? – kiáltott utánam Dongwoon. – Hát így itt hagynád azok után, amit érted tett? – kérdezte.
-            Igen – válaszoltam hidegen. – Megígértem neki, hogy életben maradok. Nem fogom megszegni ezt az ígéretet.
-            De akkor sem hagyhatod így itt! – Kétségbeesett hangja sem tudta egy kicsit sem felmelegíteni, meglágyítani kővé vált szívem.
-            A test már nem ér semmit, ha a lélek eltávozott belőle – válaszoltam neki, de nem álltam meg. Nem volt erőm gyorsabban menni, és ha lett volna se akartam volna. Térdeim remegtek, és minden lépésnél azt hittem, a földre rogyok. De még ehhez sem volt elég erőm. Nem akartam semmit sem, csak meghalni. Kit érdekelne egyáltalán, ha meghalnék? Dryan is rég meghalt már, most a Mester, a szüleimet soha nem érdekeltem igazán. Őket csak Lyra foglalta le. Igen, Lyra, a tökéletes és okos hercegnő… Még neki se hiányoznék…
Nem hallottam Dongwoont felkelni, és azt se hallottam, ahogy odajön hozzám. Még azt sem igazán fogtam fel, amikor erősen megragadta a karom, maga felé fordított, és egy nagy pofont adott. Lüktetett az arcom, ahol megütött, de nem éreztem semmit. Nem tudom, mennyire erősen ütött, még meglepődni sem lepődtem meg. Csak üres tekintettel meredtem vissza rá.
-            Ébredj már fel! Ez nem játék! – üvöltött az arcomba.  – Hát ennyit jelentett neked a Mester? Még egy köszönömöt se mondtál soha! Pedig ő mindig csak veled törődött, a te érdekeidet tartotta szem előtt. Magával soha nem törődött, és te így itt hagynád? Ennyire megszégyenítve? Hát még ennyi kedvesség vagy tisztelet sem szorult beléd, hogy legalább megadd neki a végtisztességet? Mikor lettél le ilyen érzéketlen szörny? Én nem ilyennek ismertelek meg! Te nem tudom, ki vagy, de nem Meir, az biztos! Úgyhogy add vissza most rögtön azt a lányt, akit én úgy szerettem, hallod? – kiáltotta, miközben hevesen rázta a vállam. Nem csináltam semmit, csak hagytam, hadd csináljon velem azt, amit akar. Szavai sem igazán jutottak el az agyamig.
Kiért vagy inkább miért lenne érdemes életben maradnom? Nem tudom… Én már semmit nem tudok. Valaki segítsen!
Úgy éreztem, hogy mindjárt megfulladok. Segítségért akartam kiabálni, de féltem, ha kinyitom a szám, akkor elfogy a levegőm, és a víz tölti meg a tüdőm. Kezeimmel hiába kapálóztam, semmit sem tudtam megragadni. Lábaim mintha ólomból lettek volna, nem bírtam felrúgni magam a felszínre. Semmire sem volt erőm. Még a szemem is alig bírtam nyitva tartani. A számból folyamatosan buborékok jöttek, és szép lassan minden oxigén elhagyta a testem. És akkor eszembe jutott Dryan, a bátor testőröm, aki utolsó perceiben is engem védett; a Mester, aki apám helyett is apám volt, s szintén engem védett minden egyes tettével; ott volt a bosszúm, Lyra és az ígéreteim, amiket soha nem szegnék meg.
Az utolsó pillanatban erőre kapott a lábam, s elrugaszkodtam a fekete víz aljától. Egyetlen rúgással a felszínen teremtem, de legnagyobb meglepetésemre Dongwoont láttam magam előtt. Kezei a teste mellett lógtak, és kikerekedett szemekkel bámult engem. Hirtelen nem tudtam, hogy mi történt, de aztán rájöttem: majdnem megfulladtam a lelkemben lakozó bánatban és bűntudatban. Nagyot szippantottam a levegőből. Jó érzés volt tudni, hogy van levegőm.
Lehunytam a szemem, és gyorsan végiggondoltam, hogy mi történt és miről beszéltünk. Nem tudtam, hogy Dongwoon mit láthatott, de ezzel most nem is foglalkoztam. Az volt a lényeg, hogy visszatértem, legalábbis egy időre. Nem lehettem benne biztos, hogy nem fog visszatérni a depresszióm, de egy dologban száz százalékig biztos voltam: el kell innen tűnnünk most rögtön, ha életben akarunk maradni!
-            Majd később visszajövök, és eltemetem. Most el kell innen mennünk. Nem érünk rá olyanokkal törődni, mint a holttestek – feleltem sietősen, majd hátat fordítottam neki és elindultam.
-            Hogy érted azt, hogy jövök? Azt akartad mondani, hogy jövünk, igaz? – kérdezte Dongwoon, mire visszafordultam és egyenesen a szemébe néztem, miközben válaszoltam.
-            Úgy értettem, ahogy mondtam. Te nem jöhetsz velem – mondtam ki kegyetlenül egy szemrebbenés nélkül. De így gondoltam. Elismertem Dongwoon erejét, épp ezért azt is tudtam, hogy képes magára egyedül is vigyázni. De ha velem jönne, akkor biztosan meghalna ő is, és ezt nem élném túl. Habár számomra Dongwoon csak egy báty volt mindig is, akkor sem hagyhatom, hogy miattam ő is meghaljon. A második családomba tartozik, és ezúttal nem akarom ezt is teljesen elveszíteni.
-            Ugyan miért nem? – hitetlenkedett Dongwoon. Megértettem az ő érzéseit is, de ettől függetlenül nem engedtem meg, hogy a kedvesebb érzéseim irányítsanak.
-            Mert túl veszélyes! Nem bírnám elviselni, ha még valaki meghalna miattam, aki fontos számomra – kiáltottam idegesen, de a mondandóm végére elhalkultam. Majdnem újra sírva fakadtam a Mesterre gondolva, de megacéloztam a szívem.
-            Én akkor is veled megyek! – erősködött Dongwoon.
-            Nem!  Kérlek…
-            Megígértem a Mesternek, hogy megvédelek. Én sem fogom megszegni az ígéretem – szakított félbe magabiztosan. Ettől függetlenül nem akartam neki engedni, és tudtam, a szavakkal most semmire sem megyek, megpróbáltam a tekintetemmel kettétörni magabiztosságát. Farkasszemet néztünk egymással, és én abban reménykedtem, hogy Dongwoon meggondolja magát, de láttam rajta, hogy nem fogja, ezért felsóhajtottam.
-            Tégy, ahogy jónak látod – válaszoltam, majd halk léptek zaja ütötte meg a fülünket. Dongwoonnal egymásra néztünk és futásnak eredtünk.
Nem tudtam, hogy hányan vannak az ellenségek, de abban biztos voltam, hogy ha harcra kerül a sor, akkor mi fogunk alul maradni. Nem tudtam, hogy a Mestert kinek sikerült legyőznie, de az biztosan valami nagyon erős és ügyes kardforgató lehetett. Mindenesetre nem is szerettem volna kideríteni. De addig, amíg csak bújócskáról volt szó az erdőben, addig bennünket senki nem győzhet le. Úgy ismertük az erdőnek minden kis szegletét, mint a tenyerünket, így tudtuk, merre kell mennünk, hogy le tudjuk rázni az ellenséget.
Hátunk mögül az elszáradt levelek és letört ágak recsegését hallottam. Nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan megtalálnak minket, de nem aggódtam annak ellenére sem, hogy az ellenség ilyen közel volt hozzánk. Ha a számításaim nem csaltak, akkor hamarosan balra kell fordulnunk, és már nyert ügyünk is van.
Oldalra pillantottam Dongwoonra. Láttam a szemein, hogy ő is tudja, mit kell tenni, ezért halványan elmosolyodtam. De amikor Dongwoon észrevette, hogy őt nézem, rögtön elkomolyodtam, és bólintottam neki egy aprót, jelezve, hogy most kell elfordulni. Ám mielőtt bárhova is menni tudtunk volna, balról, jobbról és elölről is körbekerítettek a katonának elvágva minden menekülési útvonalat.
-            Elkapni! – kiáltotta valaki, mire az összes katona egyszerre indult el felénk. Előrántottam a kardom, és hiába nem akartam megölni senkit, magamat meg kellett védenem.
Egyszerre rontottak rám minden oldalról, így lehetetlen volt még Dongwoonra is figyelni. Alig találtam meg a nagy tömegben, de nagyon messze kerültünk egymástól, így inkább nem is törődtem vele. Az ellenség terve biztos az volt, hogy elválasszanak minket egymástól, már ha tudták, hogy ketten vagyunk. Ezt nem tartottam túl valószínűleg. A Mester biztos nem árult el rólunk semmit, de akkor ki…? A falusiak! Biztosan ők mindent nagylelkűen kitálaltak rólunk. Már csak abban reménykedtem, hogy a fegyverkovácsot nem bántották.
Lebuktam két ellentétes irányból érkező csapás elől, akik ennek hála egymást szúrtak le. Mivel minden oldalról támadtak, lentről elvágtam két másik lábát, akik hátraestek, bele a mögöttük érkező kardjába. Felvettem a földről még egy kardot, majd időt sem hagyva vágtam le mindenkit körülöttem. Utat akartam törni magamnak, hogy Dongwoonhoz mehessek, de túl sokan voltak, és minden szabad helyet újabbak foglalták el. Szerencsémre olyan gyors voltam, hogy azok látni sem látták, ahogy elsuhanok a csapásuk alatt, csak arra eszméltek fel, amikor már levágtam őket.
Nem tudom, hogy mennyi ideje tarthatott a harc. Egy ideig még számoltam, hogy hányat öltem meg az ellenség közül, de egy idő után meguntam. Túl sokan voltak. Kezdett a karom is elfáradni. Nehéz volt az a kard, amit csak úgy felvettem a földről. Nem rám tervezték, az biztos. De fáradtságom ellenére is tovább küzdöttem. Nem engedhettem meg magamnak, hogy egy ilyen helyen hagyjam a fogam. A Mester ki is fordulna a sírjából, ha megtudná, hogy mennyire ügyetlenül harcoltam. Ezt pedig nem akartam.
A csatatéren alig látszott meg, hogy milyen sok ember meghalt. Még így is rengetegen voltak. Már kezdtem érteni, hogy a Mestert hogyan sikerült legyőzniük. Egyedül őrültség is volt kiállni ennyi ember ellen, de nem volt más választása, ahogyan nekünk sem. Magamat nem engedhetem elfogatni, ebben száz százalékig biztos voltam, így minden rejtett erőmet összeszedve harcoltam.
Újabb csapások elől buktam le, hárítottam, visszatámadtam és mindenkit egy vágással megöltem, vagy harcképtelenné tettem. Ahogy elnéztem a sok holttesten, bűntudatom támadt. Tudom, nem a harcmezőre való a bűntudat, de vajon ezeknek az embereknek volt családjuk? Megtudják ők majd egyáltalán, hogy mi történt igazából? Bosszút akarnak majd állni rajtam? Elvégre csak a kötelességüket teljesítették, ami nem jelenti azt is, hogy ezt szerették volna csinálni. Vagy mindenki gyűlölné már az egyik volt hercegnőt? Ilyen fejmosást végezhetett az új király?
Egy ideig ment tovább a harc normálisan. Emberek hullottak el, s helyükre újak léptek. Éppen levágtam az egyik férfinek a karját, amikor nagyon rossz érzésem támadt. Eszembe jutott a Mesternek a figyelmeztetése az árnyékokra. Még most sem igazán értettem, hogy mit értett ez alatt. Árnyékok most nem voltak, mert fény sem volt. Az eső eloltott minden tüzet, így nem is akartam foglalkozni tovább ezzel a gondolattal, de nem sokkal előttem megpillantottam egy égő fáklyát, ami fölött valaki egy köpenyt tartott, hogy ne aludjon el. Kitágult szemekkel néztem le a földre, és láttam meg a saját árnyékomat. Mielőtt azonban bármit is tenni tudtam volna, egy kard szúrt meg hátulról. Szerencsére még épp időben sikerült eltérítenem a csapást, így csak a lábamat vágta meg. Hirtelen értelmet nyert a Mester figyelmeztetése, és valahogy biztos voltam benne, hogy ez az árny ölte meg a Mestert.
Nagyon fájt a lábam, mindkét térdhajlatom még egy korábbi sérüléstől és hátul a combomon lévő seb is. Nagyon lüktetett, és körülötte teljesen elzsibbadt az egész lábam. Csak nagy nehezen tudtam mozgásra bírni, de minél többet erőltettem, annál tovább terjedt a zsibbadás. A látásom is kezdett homályosulni, de nem tudtam, hogy mitől. Valami méreg lehetett a kardra kenve? De hát élve akarnak elkapni, nem?
És leesett, összeállt a kép. Rájöttek, hogy itt rejtőzködöm és biztosan szóltak a palotának is, vagy ők találtak ránk, valószínűleg aznap az erdőben, amikor az egyik fa mögül hangot hallottam. Bárhogy is fedeztek fel, azt hitték, hogy pusztán a számbeli fölényükkel el tudnak majd fogni, de a biztonság esetére előkészítettek egy titkos fegyvert is: a király az egyik személyes emberét elküldte, ezt az árnylényt, aki nem akart harcolni, de mérget kent a kardjára, hogy ha kell, akkor azzal mindenképp elkaphasson. Az ellenszer valószínűleg nála van. Csakhogy azzal nem számoltak, hogy engem nem találnak otthon, hanem csak a Mestert, aki túl képzett volt ahhoz, hogy maguk a katonák végezzenek vele, ezért kénytelenek voltak bevetni az árnylényt is. Valószínűleg ő sem volt egyedül elég a Mester megöléséhez, ezért bevetette az azonnal ható mérget is. Túl sok embert veszíthettek, ezért visszamehettek a faluba erősítésért, ezért lehetett olyan sok időnk Dongwoonal, mielőtt megérkeztek volna. Aztán megint elkövették ugyanazt a hibát, mint a Mesternél: alábecsültek minket, így kénytelenek voltak megint bevetni a titkos fegyvert, aki valamiért rögtön a mérgezett kardját használta. Ez két okból lehetett: türelmetlen valami miatt, vagy elfelejtette, melyik a mérgezett kard. Én valamiért az elsőt tartottam valószínűbbnek.
 Most sokkal nehezebb volt a harc, mint előtte. Meg kellett birkóznom a méreg okozta hatásokkal, a katonákkal és figyelnem kellett az árnylényre is. Közben az agyam is pörgött ezerrel, hogy kitaláljak valamit, amivel kiiktathatnám valamelyik zavaró tényezőt. A méreg ellen semmit nem tehettem ellenszer nélkül, a katonákból túl sok volt, ezért csak az árnylény maradt. Szerencsére már tudtam is, hogy mit tegyek.
Egyik kezemmel hárítottam a felém érkező csapásokat, közben folyamatosan figyeltem a hátamat is. A másik kezemben a kardot pedig eldobtam, hogy egy fára szegezzem a köpenyt, ami feltartja az esőcseppeket. Szédültem és kettőt láttam mindenből, és ez meg is látszott az eredményen: nem talált célba a kardom, csak valakibe belefúródott. Többet nem tudtam ezzel törődni, gyorsan elvettem megint valakitől a kardját,  és gyorsan hárítottam az árny következő csapását. Nagyon nehéz volt így harcolni, hogy nem láttam a hátam mögé és még a többi katonára is figyelnem kellett, de minden érzékszervemet munkába állítottam. Nehezen ugyan, de a lábammal is tudtam védekezni, miközben egyik karommal a balomnál harcoltam, a másikkal meg a hátam mögött. Halkan hallottam csak az árny pengéjének suhanását, de ez elég volt arra, hogy ki tudjam védeni a csapásait.
Pár percig még harcoltam az ismeretlen ellen. Sikeresen hárítottam a csapásait, de megsebezni nem tudtam. Ettől függetlenül elégedett voltam, hogy legalább a támadásai hatástalanok ellenem. Nem engedhettem meg, hogy még egyszer megsebezzen, még ha az csak egy karcolás is. Nem tudhattam, hogy mennyi mérge maradt, és ezzel a kevéssel is nagyon meggyűlt már a bajom. Szinte teljesen érzéketlenné vált mindkét lábam, szédültem és a látásom is homályos volt. A szívem a fülemben dobogott, ami a méregtől folyamatosan zúgott. Már alig hallottam valamit, így nehéz volt az árny ellen harcolni.
 Egy időre aztán eltűnt az árnylény, és én megint csak a többi katonával kezdtem foglalkozni. Azt hittem, hogy sikerült legyőznöm, vagy legalább megfutamítanom, ezért engedtem a védelmemen. Minden erőmmel a többi ellenségre koncentráltam. Egyre nehezebben ment a harc: már alig láttam a pengéket, de az utolsó pillanatban mindig sikerült kivédenem a támadásokat.
Éppen az egyik támadás elől buktam le, amikor hirtelen újra megjelent az árnylény. Nem számítottam rá, hogy újra megjelenik, ezért teljesen váratlanul ért a támadása. Még a kardjának a suhanását sem hallottam a méregtől, így már csak arra eszméltem fel, amikor a kardja a mellkasomat átszúrta. Kikerekedett szemekkel láttam a pengének a hegyét kiállni a testemből. Rögtön vért kezdtem el köhögni, és minden erő elhagyta az elzsibbadt testem, térdre zuhantam. Látásom még jobban elhomályosult, és szinte biztos voltam benne, hogy most végem. Halványan láttam a felém érkező kardot, de nem tudtam megállítani. Fel akartam emelni a fegyverem, de nem volt elég erőm. A támadó kétségbeesett arcot vágott, amit nem értettem. Nem tudta már megállítani a csapást, és engem élve akartak elkapni, igaz? De mindegy is volt már, most meghalok.  
A kard egyre csak közeledett, és én már éreztem is, ahogy eléri a fejem, és szinte kettévágja azt. Csak most jöttem rá, a halál pillanatában, hogy nem akarok meghalni, egyáltalán nem. De már nem tehettem semmit. Mindig is tudtam, a halál egyszer értem is eljön, és nekem sem fog kegyelmezni, de azt soha nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar elveszi az életem. Olyan sok mindent szerettem volna még megtenni, és már egyiket se fogom tudni. Mester, Dryan, hamarosan találkozunk!
Lehunytam a szemem, hogy ne is lássam a kardot, ami végül megöl. Beletörődtem a sorsomba, és vártam a hóhéromra, de nem történt semmi.
-            Visszavonulás! – kiáltotta valaki hangosan, hogy mindenki meghallja. – A kapitány megsérült, el kell innen vinnünk! – folytatta, és hangját sok láb dobogása követte.
Megkönnyebbültem, hogy elmentek, de nem értettem, hogy mi történt. Nekem meg kellett volna halnom, akkor miért élek még? Vagy csak szellem lennék? És Dongwoonnal mi van? Ő életben van?
-            Meir, jól vagy? – hallottam meg Dongwoon kétségbeesett hangját közel az arcomhoz. Lassan nyitottam ki a szemeim. Homályosan habár, de ki tudtam venni Dongwoon arcvonásait.
Szóval megmentett…
-            Köszönöm – nyögtem ki nehezen. Nem voltam benne biztos, hogy Dongwoon hallotta, de jól esett kimondani, megkönnyebbültem tőle.
-            Ne mondj semmit! Elviszlek egy orvoshoz! – szorította meg a kezem. Kihúzta a hátamból a kardot, majd felállt és a hátára vett.
Megint egy érzelemmentes állapotba kerültem. Alig maradt erőm ahhoz, hogy ébren tartsam magam. Attól féltem, hogy ha lehunyom a szemem, akkor többet nem nyílnak majd ki, s én végleg meghalok. Egyik felem fel akarta adni a harcot, míg a másik nem. Megígértem a Mesternek, hogy életben maradok, nem szeghetem meg! De milyen könnyű lenne most véget vetni mindennek. Csak fel kéne adnom, elengedni a tudatom, és akkor minden baj megszűnne létezni. Vajon a Mennyországba jutnék vagy a Pokolba? Nem tettem semmi jót egész életemben, még a Mesternek sem köszöntem meg semmit. Addig nem halhatok meg, amíg jóvá nem tettem minden bűnöm, amíg nem törlesztem az adósságom azzal, hogy megtartom az ígéretem!
Hirtelen újult erőt éreztem az egész testemen végigáramlani. Nem akartam feladni és nem is fogom! Dongwoon is keményen küzd, hogy megmentsen. Nem hagyhatom cserben!
-            Méreg – suttogtam a fülébe, de nem tudom, hogy meghallotta-e vagy sem. Nem volt erőm hangosabban beszélni, és még a szél is folyamatosan az arcomba csapott. Habár csípte az arcomat a hideg levegő, mégis jól esett. Segített a tudatomnál maradnom.
Dongwoon sebesen szaladt a falu egyetlen orvosa felé. A falu szélén lakott az erdő külső peremén, így nem voltunk tőle messze, de nem voltam benne biztos, hogy segíteni fog nekünk. Ő is egy tipikus falusi öregasszony volt, aki utált minket, aki biztosan aranytálcán kínált fel minket. Pedig sokszor szedtünk neki gyógynövényeket, és ő ezt így hálálta meg…
Nem tudom mennyi idő telhetett el, de már csak arra eszméltem fel, hogy ott állunk a ház ajtaja előtt, és Dongwoon dörömböl. Már kezdtem azt hinni, hogy ki se fogják nyitni az ajtót, amikor végre nagy nyikorgással kinyílt a vastag tölgyfaajtó. Egy kis résen keresztül kukucskált ki az öregasszony, és amikor meglátott minket, rögtön ránk is csapta volna az ajtót, ha Dongwoon nem tette volna az útba a lábát.
-            Kérem, várjon! – szólt neki Dongwoon. – Mentse meg Meirt!
-            Keressetek valaki mást – morogta az öregasszony, és újból be akarta csukni az ajtót, de Dongwoon még mindig nem engedte.
-            De hát maga az egyetlen orvos a faluban! Csak most az egyszer, kérem! Többet látni se fog minket, csak mentse meg Meirt! – könyörgött neki Dongwoon. Ha lett volna erőm, akkor megállítottam volna. Nem ért ennyit az egész, hogy Dongwoon így megszégyenítse magát. Értem nem kell senkinek sem ennyire megaláznia magát. Inkább meghalok.
-       Ő egy körözött bűnöző, nem segíthetek – válaszolta színtelen hangon az öregasszony. Ha nem mérgeztek volna meg, akkor biztosan kitekertem volna most a nyakát. Dongwoon viszont nem adta fel, és olyan volt, mintha mindenre felkészült volna.
-            Igen, valóban üldözik, de élve akarják elkapni! És ha maga nem menti meg most, akkor Önt fogják megölni, amiért nem mentette meg, pedig megvolt rá a lehetősége! – fenyegetőzött Dongwoon. Nem láttam, mi volt az öregasszony reakciója erre, de szerintem teljesen elsápadt. Szólni viszont nem szólt egy szót se, csak pár pillanattal később kijjebb nyitotta az ajtót.
-            Jöjjenek be – suttogta, majd gyorsan be is tessékelt minket. Dongwoon persze nem tétovázott, rögtön bement a házba és lerakott egy betegeknek kijelölt ágyra.
Ahogy a lábam és a hátam hozzáért az anyaghoz, fájdalom cikázott keresztül az egész testemen, és halkan felnyögtem. Dongwoon ijedten kapta rám a tekintetét, majd erősen megszorította a kezem, hogy tudjam, ő itt van velem. Aztán odajött hozzám az öregasszony, kezét a homlokomra tette, és motyogott valamit, de azt már nem értettem. Lassan csukódtak le a szemeim, és hiába próbáltam nyitva tartani őket, elfogyott minden erőm. Még homályosan láttam Dongwoon kétségbeesett arcát és az öregasszony komoly arckifejezését, miközben Dongwoonnak beszélt valamit, de nem értettem, hogy mit, majd elvesztettem az eszméletem. 

2 megjegyzés:

  1. úú nagyon jóóó :) folytatást minél előbb.
    És nagyon köszi az új fejit :)

    Mónika Massu

    VálaszTörlés