2. fejezet

Valami nedveset éreztem végigfolyni az arcomon. Szemeim gyorsan pattantak fel, de csak a sötétség fogadott. Nem láttam semmit az esőn kívül, ami úgy esett, mintha dézsából öntötték volna. Dörgött és villámlott is, ami pár pillanatig ugyan megvilágította a tájat, de így se sok mindent sikerült kivennem. Körülöttem kör alakban mindenhol föld volt, és a kijáratot csak magasan fölöttem láttam. Valószínűleg egy lyukban lehettem. Ötletem sem volt, hogy hogyan kerülhettem ide, és emlékezni se emlékeztem sok mindenre. Belefájdult a fejem minden próbálkozásba, amivel fel akartam idézni az utolsó emlékeimet.

A fejem fogva ültem fel, és próbáltam rájönni, hogy mi történt. Habár kicsit szédültem, de azért megpróbáltam felkelni. Nagy nehezen sikerült is talpra állnom, de amint ráhelyeztem a testsúlyom a lábamra, erős fájdalom nyilallt az egyik térdhajlatomba, és képek villantak be egy házról, ahonnét hangok szűrődtek ki; és egy férfiról, aki előttem állt kezében egy nagy bottal.

Eszembe jutott!

Egy sürgető érzés kerített hatalmába, amit nem próbáltam meg elnyomni. Minél előbb ki kellett jutnom innen, hogy figyelmeztethessem a Mestert és Dongwoont. Nem tudtam, hogy hány óra telhetett el azóta, hogy leütöttek, mégis attól tartottam, hogy túl sok. Próbáltam optimista maradni, de valószínűleg elkéstem már. Még csak gondolni se akartam arra, hogy esetleg megölték volna a Mestert, és Dongwoont. A Mestert senki sem tudná legyőzni és Dongwoont is keményfából faragták. Pár fejvadász nem tudna kifogni rajtuk, de mi van, ha mégis?

Megráztam a fejem, hogy elhessegessem a rossz gondolatokat, és inkább a feladatomra koncentráltam. Felnéztem a kijárathoz, és megállapítottam, hogy jó mély lyukat talált az az ember, aki leütött és idehozott. Volt vagy három méter mély, és ahogy elnéztem, a fal is elég síkos volt ahhoz, hogy ne tudjak egyszerűen kimászni.

Megtapogattam a földet, hogy megnézzem, mennyire puha. Sajnálatomra túl kemény volt ahhoz, hogy a tőrömet beleszúrhassam, és a segítségével kimászhassak. Csalódottan felsóhajtottam, de lázasan gondolkodtam egy megoldáson.

Percekig csak törtem a fejem, még se sikerült semmit se kitalálnom. Ideges voltam, az idő is szorított, és ha ez nem lett volna elég, még csurom víz is voltam. Pár másodperc alatt teljesen át lehetett ázni, de én már így ébredtem fel. Nagyon fáztam és a hideg is folyamatosan rázott. Hiába húztam magamon összébb a köpenyem, nem lett melegebb, mert az is nedves volt.

Csak az eső zuhogása és néha-néha egy farkas üvöltése törte meg a csendet, ami, mint egy áttörhetetlen fal, vett körbe. A villámok fényében minden alkalommal láttam a Mestert, ahogy kisgyerekként a kardot tanította használni. Emlékszem, eleinte nagyon ügyetlen voltam, még Dongwoon is jobb volt nálam. Habár a Mester soha nem mondta volna ki, hogy lehetetlen eset vagyok, Dongwoon viszont minden adandó alkalommal hozzávágta a fejemhez. Régen mindig csak veszekedtünk és piszkáltuk egymást. Csak ritkán sértődtünk meg, de volt egy eset, amikor nagyon megharagudott rám.

Már itt laktunk a bükkerdőben, amikor egyik éjjel kilopóztam a házból, hogy keressek egy nagy bogarat, amivel jól megijeszthetem, ugyanis Dongwoon nagyon félt a bogaraktól. Sokáig keresgéltem az erdőben, amíg meg nem találtam egy nagy szarvasbogarat. Tudtam, hogy nagyon meg fog ijedni tőle, így gyorsan haza is mentem és beletettem a bogarat az ágyába, ami reggelre már az arcán mászott. Én persze békésen aludtam egészen addig, amíg meg nem hallottam a hatalmás sikolyát. Nem telt bele pár percbe sem, mire ő már a szobám ajtajában állt csípőre tett kézzel, és gyilkos tekintettel meredt rám. Én csak ártatlanul elmosolyodtam, és lelkileg már felkészültem a visszavágására, de ő e helyett csak sarkon fordult, és több hónapon keresztül nem szólt hozzám. Bárhogy próbáltam kibékíteni, semmi sem hatotta meg.  Még bocsánatot is kértem többször is, de ő ment tovább, mintha meg se hallott volna.  

Ahogy lassan nőttünk fel, a gyerekkori csínytevések száma is egyre kevesebb lett, míg el nem jutottunk odáig, ahol most voltunk. Mondhatnám, hogy mindketten megváltoztunk, de ez így nem lenne teljesen igaz. Én voltam az, aki a legtöbbet változott. Én voltam az, aki végül elfordult Dongwoontól, s így lassan el is hidegültünk egymástól. A Mester volt az egyetlen, aki a tíz év alatt egy cseppet sem változott. Sokszor még mindig kisgyereknek nézett minket, és nem győzött elárasztani a szeretetével. Soha nem fáradt bele abba, hogy tanítson minket. Ha ő nem lett volna, akkor én nem tartanék ott, ahol most. Egyedül neki köszönhetem, hogy túléltem a nehéz időket, mert ő mindig mellettem állt, és segített újra talpra állnom. Egy élet sem lenne elég, hogy megháláljak neki mindent, amit értem tett. Épp ezért nem bírtam elviselni még a gondolatát sem, hogy baja essen, miattam.

A jelenbe halk léptek zaja rántott vissza. Kezemmel rögtön megragadtam a kard markolatát, de nem mozdultam. Nem tudtam, hogy ki lehet az, de jobbnak láttam, ha nem árulom el, hogy itt vagyok. Lehet, hogy egy fejvadász volt, aki nem talált otthon, ezért eljött az erdőbe keresgélni utánam. Még az is megeshet, hogy az egyik tagja volt annak a csapatnak, akiket kihallgattam nem olyan régen. Mindenesetre bárki is jöhetett, nem ártott óvatosnak lenni.

Minden izmom befeszítettem, hogy bármelyik percben cselekedni tudjak, és tovább hallgatóztam.  Reméltem, hogy nem talál rám ellenség, mert innét elég nehezen tudtam volna felvenni a harcot ellene.

-            Meir! Hol vagy? Meir! – hallatszottak Dongwoon kiáltásai. Hangja hallatán megkönnyebbülten sóhajtottam fel. és elengedtem a kardom. Már épp kezdtem megörülni a megjelenésének, amikor eljutott a tudatomig, hogy egyedül van.

Nincs a Mesterrel?! Mi történt a Mesterrel?  - Kérdések hada száguldott végig a fejemben, amiket legszívesebben rögtön fel is tettem volna Dongwoonnak, de tudtam, egyelőre ezt nem tehetem meg. Először is meg kell találnia és segítenie kijutni innen. Csak azután jöhet minden más.

-            Dongwoon, itt vagyok! Egy lyukban nem olyan messze tőled! Siess és segíts kijutnom innen! – kiáltottam vissza neki. Csak remélni tudtam, hogy még nem került túl messzire tőlem.

-            Egy lyukban nem messze tőlem? Rendben, megkereslek, de mi történt? – jött tőle a válasz rögtön. Nem tudtam pontosan megmondani, hogy hol volt, mennyire messze tőlem, azonban a léptei zajából és hangjának irányából nagyjából meg tudtam állapítani, hogy a lyuktól nem olyan messze lehetett.

-            Az most nem fontos! Csak segíts kijutni innen! – kiáltottam vissza, de válasz nem érkezett rá. Már kezdtem megijedni, hogy itt hagyott, amikor megláttam a lyuk kijáratánál egy sötét árnyékot, ami minden bizonnyal Dongwoon feje lehetett. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel.

-            Itt vagy? – kérdezte reménykedve, mire elmosolyodtam.

-            Igen.

-            Hála az égnek, hogy megtaláltalak! – könnyebbült meg. – Mindenhol kerestelek, de sehol sem találtalak. Már kezdtem azt hinni, hogy minden szó nélkül itt hagytál minket! Soha nem gondoltam volna, hogy egy ilyen helyen talállak meg. De hogy kerülsz ide? Mi történt? Megsérültél? – zúdította rám kérdéseit.

-            Majd később elmondom. Most ki kell jutnom innen minél előbb! Veszélyben vagyunk, és el kell tűnnünk még az este folyamán! – vázoltam fel gyorsan a helyzetet, hogy Dongwoon is megértse, miért sietek ennyire.

-            Mi? – lepődött meg.

-            A részleteket később elmondom. Most pedig segíts kimászni innen! – adtam ki a parancsot ellentmondást nem tűrő hangon, mire Dongwoon csak felsóhajtott.

-            Nem tudsz kimászni tőrök segítségével? – kérdezte pár perc múlva a lyuk mélységét és falát tanulmányozva.

-            Ha ki tudnék, szerinted itt lennék még? – válaszoltam cinikusan, majd további felesleges szócséplés helyett lázasan törni kezdtem a fejem.

Az egy dolog volt, hogy itt volt Dongwoon, aki fentről segíthet, de mégis hogyan? Mi kellene ahhoz, hogy fel tudjak innét mászni?

-            Van nálad kötél vagy valami hosszú dolog? – jutott hirtelen eszembe egy ötlet.

-            Nincs – felelte csalódottan Dongwoon, mire felsóhajtottam. Persze, hogy is lenne? Én sem hordok magamnál… Akkor mégis miből lehetne valami hosszú kötélszerű dolgot kötni? Mi van nálunk, ami használható lehetne?

Összevont szemöldökkel felnéztem az égre, hátha valamilyen isteni sugallat elmondaná a megoldást. De hiába vártam, nem történt semmi. Az idő csak telt, s mi nem kerültünk közelebb a megoldáshoz. Szidni akartam magam, amiért olyan ügyetlen voltam, hogy engedtem elfogatni magam. Szívem szerint idegesen toporzékoltam volna, hogy valaki repítsen fel innen, de tudtam, ezzel semmit nem érnék el. Mélyeket lélegeztem, hogy lenyugtassam magam és tisztán tudjak gondolkozni.

Kötél, repülés, ugrás, mászás… Mi mást lehetne még csinálni, hogy egy gödörből kijusson az ember?

Az eget figyeltem, de azt eltakarták a baljós viharfelhők, amik nem akartak eloszlani. Olyan volt, mintha szándékosan itt maradtak volna, hogy még ezzel is megnehezítsék a dolgunkat.

 Semmi fény nem szűrődött ki a felhők közül, így szinte felesleges is volt a hold mai jelenléte.  Ha a villámok nem lettek volna, tényleg semmi fényforrás nem lett volna.

Ruha, kötél, ugrás, mászás… Hát persze!

Abban a pillanatban, hogy rájöttem a megoldásra, a földet egy hatalmas mennydörgés rázta meg, ami mintha csak az ég helyeslő válasza lett volna.

-            Tudom! – kiáltottam fel, hogy Dongwoon is megtudja, rájöttem a megoldásra. – Jól figyelj, rendben?

-            Hallgatlak – felelte meglepetten, ugyanakkor hangjából egy kevés izgatottság is érződött.

-            Feldobom a köpenyem, te kapd el és kösd össze a tiéddel. Ezt fogjuk kötélként használni – hadartam el gyorsan, miközben már vettem is le magamról. Rögtön megéreztem az esti levegő csípős hidegét, és mivel csurom víz is voltam, még jobban fáztam, de ezzel most nem törődtem. Még ha meg is fagyok vagy tüdőgyulladást kapok, akkor is megmentem a Mestert!

-            Mi? Ez túl veszélyes! Mi lesz, ha elszakad? – pánikolt rögtön Dongwoon.

-            Most nincs időnk ezzel foglalkozni! Vagy ha van jobb ötleted, akkor hallgatlak! – vágtam vissza idegesen, mire Dongwoon csak felsóhajtott, majd ő is elkezdett kibújni a köpenyéből.

Nem volt időnk ilyenekkel foglalkozni, mint a kockázat! A Mester talán nincs veszélyben? Neki is szüksége van a segítésünkre. Épp ezért nem tétovázhatunk itt! Segíts magadon és Isten is megsegít, tartja a mondás. Most kiderül, mennyire igaz.

Megpróbáltam a köpenyem a lehető legkisebbe összegyűrni, hogy könnyebben fel tudjam dobni. Szerencsémre az idő most nekünk kedvezett, mert nem fújt a szél. Minden erőmet a bal kezembe gyűjtöttem, majd mindent beleadva feldobtam az immár egy gombócba gyűrt köpenyt, ami nem sokkal azután, hogy eldobtam, szét is nyílt a levegőben. Nem láttam, hogy elég magasra repült-e, ezért csak remélni tudtam, hogy Dongwoonnak sikerült elkapnia.

-            Megvan? – kérdeztem tőle, amire csak egy morgást kaptam válaszul, majd a következő pillanatban egy fekete árnyat láttam a fal mentén lezuhanni.

Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, majd odaléptem a falhoz és megragadtam a köpeny alját. Meghúztam párszor, hogy ellenőrizzem, elbírja-e a súlyom, majd amikor megbizonyosodtam róla, hogy igen, feljebb jó erősen megragadtam, a lábamat nekitámasztottam a falnak, és így elindultam felfelé.

Próbáltam a lehető leggyorsabban felérni, de a fal csúszós volt, ezért többször majdnem visszazuhantam. Ha Dongwoon nem tartotta volna jó erősen, biztosan leestem volna. És persze nagy szerencsénk volt abban is, hogy a csomó, amivel összekötötte Dongwoon a két köpenyt, nem csúszott szét, valamint, hogy maga az anyag nem szakadt el. Isten valóban megsegített.

Ahogy kiértem a lyukból, vettem egy mély levegőt, hogy megpihenjek egy picit. Dongwoon közben szétszedte a köpenyeket, majd a sajátomat a vállamra terítette. Vártam még pár percet, majd mielőtt elindultam volna, még egyszer utoljára visszanéztem a lyukra, aminek sikerült sokáig feltartania. Aztán intettem Dongwoonnak, mire ő megindult abba az irányba, ahonnét jött. Nem tudtam, hogy pontosan hol voltunk, ezért hagytam, hogy Dongwoon vezessen el minket hazáig.

Az idő csak telt, de én úgy éreztem, mintha egy centiméterrel sem kerültünk volna közelebb a házunkhoz. Szemem előtt összefolytak a fák alakjai az eső cseppjeivel. Nem érzékeltem semmit a külvilágból, mert az elmémet a Mester biztonsága teljesen elhomályosította. Nem éreztem, amikor neki mentem egy faágnak, és már fázni se fáztam. Csak a Mestert láttam a szemeim előtt. Eszembe jutott minden emlékem, amit vele töltöttem.

Mindig kedves volt velem, de az edzéseket nagyon komolyan vette. Nem engedte, hogy túl sokat lazsáljak és a tökéletességre tanított. Nem engedte, hogy akár egy hibát is vétsek, és emiatt sokszor is veszekedtünk. Ennek ellenére támogatott és hitt bennem, még akkor is, amikor tudta, lehet, hogy nem is tudom véghezvinni bosszúmat.

Apám helyett is apám volt, és tényleg mindent megadott, amit csak tudott annak ellenére is, hogy nem voltam a lánya.  Még a folytonos menekülést is tárt karokkal fogadta. Mindig azt mondta, nem érdekli, ki voltam régen, mert most már az ő lánya vagyok, történjék bármi, és ezt jól véssem az eszembe.

Állandóan mosolygott és kedvesen bánt velem, én mégsem tudtam soha se megköszönni neki a sok törődést, se apámnak nevezni. Nem találni még egy ilyen hálátlan lányt a földön, mint amilyen én voltam. Így visszanézve jöttem csak rá, hogy mennyi hibát is követtem el régen, hogy milyen sokszor sértettem meg a Mestert, és hogy milyen sok alkalommal köszönhettem volna meg neki mindent, ám én mindet elszalasztottam. És ő mégis mindig szeretett és soha nem haragudott rám semmi miatt.

Egyszerűen nem tudtam elviselni a gondolatát annak, hogy ez az ember miattam kerüljön életveszélybe. Ő túl jó ahhoz, hogy miattam haljon meg! Szívest-örömest áldoznám fel az életem érte, ha tehetném. Igen, érte bármit megtennék, hogy legalább egy kicsit is törlesszem azt a sok adósságot, amivel tartozom neki.

Összeszorított fogakkal futottam Dongwoon mögött. Torkomban gombóc keletkezett, és a sírás kezdett fojtogatni. Nem akartam gyenge lenni, mégsem tudtam türtőztetni magam. Tudtam, hogy valami rossz fog történni, mert a rossz érzésem még most sem hagyott alább, hanem csak erősebb lett. Nem akartam a Mester halálára gondolni, de akaratlanul is mindig eszembe jutott.

Meg kellett állnom egy kicsit, hogy összeszedjem magam. Nem akartam, hogy a Mester szomorúnak lásson, mert soha nem szerette, amikor az egereket itattam. Ez volt az egyetlen dolog, amit nem tudott elviselni. Ezért hát próbáltam lenyugtatni magam, hogy majd amikor szembe nézek vele, mosolyogni tudjak.

-            Minden rendben lesz! – tette biztatóan a kezét Dongwoon a vállamra. Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy észre se vettem, amikor idejött hozzám. – Ő nem olyan, akit olyan egyszerűen meg lehetne ölni! Szóval ne is emészd magad miatta, rendben? – Könnyes szemekkel néztem vissza rá, de nem válaszoltam, csak hálásan elmosolyodtam. Nem voltam benne biztos, hogy a jelenlegi állapotomban képes lettem volna normálisan mondani bármit is.

-            Egyébként, mi is történt pontosan? – kérdezte Dongwoon témát váltva, amiért szintén nagyon hálás voltam. Nyeltem egy nagyot, hogy leküzdjem a gombócot a torkomban, majd röviden beszámoltam arról, ami annál a háznál történt, amelyiknél hallgatóztam. Dongwoon reakciója csak egy sóhaj volt, majd ahelyett, hogy leszidott volna, inkább lassan továbbindult.

-            És te hogy kerültél ide az erdőbe? – jutott hirtelen eszembe egy kérdés, amin korábban nem gondolkodtam el. Akkor valahogy nem tűnt fontosnak, hogy csak úgy a semmiből feltűnt pont ott, ahol voltam, de most jobban belegondolva igencsak furcsa volt.

-            Észrevettük, hogy eltűntél a házból, ezért a keresésedre indultam – felelte Dongwoon.

-            És a Mester? – kérdeztem halkan, habár sejtettem a választ.

-            Ő otthon maradt arra az esetre, ha visszajönnél – sóhajtott fel fájdalmasan, majd hirtelen megtorpant. – Te is érzed? – kérdezte, mire kérdőn fordultam felé. Szippantottam egyet a levegőből, mire valami elviselhetetlen bűz csapta meg az orrom.

-            Hol vagyunk? – tudakoltam undorodva. Elképzelni se tudtam, hogy az erdő mely részén lehet ilyen büdös.

-            Otthon – felelte Dongwoon halkan, mire teljesen lesápadtam. Ez… ugye nem?