1. fejezet

A nap sugarai lágyan hatoltak be a fák sűrűjébe, hogy még az erdő legsötétebb szegletét is felmelegítsék. Ez nem volt könnyű feladat bükkerdő lévén, de a nap mit sem törődött a nehézségekkel, így a moháknak és kisebb füveknek elegendő napfényt sikerült a fák közé juttatnia.

Csend honolt az egész tájon, csak egy-két fakopáncsot lehetett hallani, ahogy a fák törzsébe lyukat vájnak, hogy a hernyókat megegyék a kéreg alól. Messze, túl az erdőn, dalos pacsirták énekeltek, és galambok kerestek maguknak párt. Fenn az égen látni lehetett, ahogy madarak csoportjai összegyűlnek, hogy azután együtt költözzenek el egy melegebb vidékre. Le sem lehetett volna tagadni, hogy ősz volt már.

A távolban látni lehetett, ahogy a házak kéményéből az éjszakai tűz maradványának füstje száll fel a magasba. Szagát a szél messzire elvitte, még így is, hogy alig-alig fújt. Hűvösek voltak már az éjszakák, de a hajnalok még hidegebbek voltak. Én mégis itt ültem, egy fa tövében, és a messzeségbe bámultam. Figyeltem, ahogy a nap körvonalai megjelennek a horizonton, ahogy felhők váltják fel egymást az égen, és a múlton gondolkodtam.

Tíz éve, ma tíz éve, hogy el kellett hagynom a palotát, és mint holmi bűnöző, bujkálnom kellett. Azóta a nap óta nem telt el egy perc sem, hogy ne gondoltam volna a szeretteimre, s a gyilkosukra. Még amikor szinte félholt voltam a kimerültségtől és a kemény edzéstől, akkor sem tudtam kiverni a fejemből a halottak, az égő palota képét, s dühömet erővé alakítottam, hogy megbosszulhassam őket. Soha nem felejtem el azt a sok szeretetet és törődést sem, amit mesteremtől kaptam, aki saját gyermekeként nevelt fel, s segített erősebbé válnom, hogy bosszúm beteljesíthessem. De a mi világunk nem volt ugyanaz, s én soha nem tudtam apámként gondolni rá. Az én szüleim voltak a király s királyné, akiknek feje most már a palotájuk előtt díszelgett, hogy még jobban megszégyenítsék őket. És nem volt bátyám, csak egy ikertestvérem, kiről azóta se hallottam semmit, de hiába próbáltak meggyőzni arról, hogy meghalt, én éreztem, hogy él.

Kezem jobban megszorítottam kardom markolatán, ahogy arra a napra gondoltam.

El kellett menekülnöm a saját palotámból, csak azért, hogy éljek, és megbosszulhassam annak a sok embernek a halálát, akiket aznap megöltek. Én erre születtem, és célt nem tévesztve edzettem éjt nappallá téve. Ennek eredményeként erős lettem, de célomhoz nem kerültem közelebb. Szégyen, de még azt sem tudtam, hogy kivel állok szemben. Nem tudtam az ellenségről semmit, mert egy olyan rejtett helyre kellett jönnöm, ahol nem találnak meg, ugyanis ez a tíz év alatt nem egyszer kellett lakhelyt változtatnunk, mert a fejvadászok ránk találtak. Nem volt könnyű dolog engem elrejteni, ugyanis az egyik szememről bárhol, bármikor felismertek. Hiába nem én voltam az egyetlen vak a fél szemére, mégis mindig megtaláltak. Gyűlöltem emiatt a szemem, és nem értettem, miért adták nekem az istenek ezt az átkot, de ahogy múlt az idő, rájöttem, hogy igen kivételesnek mondhatom magam, amiért ilyen szemmel ajándékoztak meg az istenek. Ugyanis amikor vörös a hold, és a szellemek visszatérhetnek az élők világába, én láthatom őket, a vak szememnek hála. Ezért hát próbáltam pozitívan rá gondolni, de még így is sok nehézséget okozott. Nem tudtam hogy elrejteni, mert amikor bekötöttem, gyorsan rájöttek, hogy baj van vele, és amikor a hajammal takartam el, akkor a szél egy másodperc alatt lebuktatott. Sokat gondolkodtam rajta, hogy mit is kellene kezdenem vele, míg végül rá nem jöttem a megoldásra. Fiúnak adtam ki magam, és az eddigi álnevemről, a Meiraról Meir-re váltottam. Olcsó trükk volt, de mégis bevált, mivel a fejvadászok elsősorban lányt kerestek, és az meg sem fordult a fejükben, hogy fiúnak adom ki magam. A szememet pedig egyszerűen csak a hajammal takartam el. De ezzel nem múltak el a bajok, mert nem volt egyszerű fiút játszani. Sokat kellett gyakorolnom, hogy megfelelően viselkedjek, és még a járásomon is változtatni kellett, de szerencsére ebben is segítségemre volt a mesterem és fogadott bátyám. Ennek köszönhetően már nem kellett hetente költöznünk, hanem végre letelepedhettünk itt, a nagy bükkerdőben, s egy kis faházikó lett hármunk lakása. Kicsit szűkösen fértünk el ugyan, de legalább volt fedél a fejünk fölött. Igaz, eleinte nagyon furcsa volt a szűk, szegényes életmód, mert a palotában én máshoz voltam szokva, de az évek során szerencsére sikerült megszoknom és értékelnem minden apróságot, ami egy közembernek sokat jelentene.

Lehunyt szemmel éltem át újra és újra az elmúlt tíz év gyötrelmeit, hogy azok a napok keserűségét újra erővé formázhassam. Hiába telt el oly sok idő, én még mindig ugyanúgy éreztem a porcikáimban azok a napok fájdalmait, s mindig újult erővel látott el. Tudtam, hogy hamarosan itt az idő, hogy elhagyjam a mesterem, és végre rátérjek arra az ösvényre, amit nekem szánt a sors.

Ahogy itt ültem csendben, lehunyt szemmel, mögülem hirtelen egy gally reccsenését hallottam. Kezem rögtön jobban megszorította a kard markolatát, készen arra, hogy bármelyik pillanatban kirántsa azt a hüvelyéből. Megfeszítettem minden izmomat, de nem mozdultam, egy tapodtat sem.

-            Jobban tenné, ha előjönne, bárki is bujkál a fák között, mielőtt én megyek oda – mondtam nyugodt, hideg, de vészjósló hangon. Szemem ki sem nyitottam, és ugyanúgy ültem a helyemen, mint pár másodperce. Nem mutattam jelét annak, hogy félnék vagy ideges lennék. Megtanultam az évek során, hogy a közömbösség az egyik legjobb módszer arra, hogy távol tartsam a kíváncsi embereket magamtól.

Vártam még pár percet, de mivel választ nem kaptam, halkan előhúztam egy tőrt a ruhám ujjából, majd azzal a lendülettel, amivel hátrafordultam, el is hajítottam a fegyvert a hang irányába. A penge belefúródott egy fa törzsébe, mire egy varjú szállt fel az égbe.

Csak egy varjú lett volna? – gondoltam magamban, majd már épp felálltam volna, hogy visszahozzam a tőrömet, amikor kiáltásokat hallottam.

-            Meir! Hol vagy? – szólítgatott Dongwoon, a fogadott bátyám.

Nem válaszoltam neki, csak még egy utolsó pillantást vetettem a tőrömre és arra a helyre, ahonnét a zajt hallottam, majd megindultam Dongwoon irányába.

A királyi palota ma már csak árnyéka volt egykori pompájának. Teljesen eltűnt belőle az élet, hiába dolgoztak ott még sokan. A „velünk nem történhet semmi rossz” érzés is elhagyta az emberek szívét, és felváltotta az állandó nyugtalanság és félelem. Csak kevesen szerették az új uralkodót, de senkinek nem volt sem ereje, sem bátorsága, hogy szembeszálljanak vele.

Még a nap sugarai sem voltak képesek behatolni a komor erődítmény falai közé, s ezt látva ugyan ki akart volna ellenszegülni? Látták már sokak kivégzését, akik árulónak lettek kikiáltva, amiért kiálltak a jogukért vagy említést tettek az előző királyról. Az egész ország tele volt a király kémeivel, így persze rövid időn belül elfogták, és kivégezték azokat, akiknek volt elég bátorságuk ahhoz, hogy szabadon beszéljenek mindenről. A többi közember pedig nem akart ugyanerre a sorsra jutni, ezért inkább befogták a szájukat, és tűrtek.

Ahogy egyre magasabbra ért a nap a horizonton, úgy egyre több fény árasztotta el a tájat. Még egy napsugárnak is sikerült bejutni a trónterem ablakán keresztül a várba, ami egy csíkban megvilágította a trón előtt elhelyezkedő területet. Az új király morgott egy párat, s már épp szólt volna egy szolgának, hogy húzza be jobban a függönyt, amikor az ablakban megpillantott egy fekete varjút. Nagyot sóhajtott, majd balra fordítva a fejét intett valakinek, aki odament a madárhoz, majd pár perces csend után a trón elé állt, térdre ereszkedett lehajtott fejjel, majd felállt.

-            Felség – szólalt meg -, megtaláltuk! – jelentette ki, mire a király elégedetten elmosolyodott.

-            Jól van, Hyunseung, szép munka! – dicsérte meg a fiút, majd jobbra fordította a fejét. – Doojoon, most te mész. Mindenképp el kell kapnod még élve, értetted? – Doojoon csak bólintott egy aprót. – Vigyél annyi katonát, amennyit csak akarsz, de lehetőleg kerüld a feltűnést!

Doojoon még egyszer bólintott, majd mivel a király nem szólt többet, el is hagyta a termet, hogy minél előbb útnak indulhasson. Az uralkodó intett a fejével Hyunseungnek is, aki Doojoon után sietett, hogy elmondja neki a részleteket.

-            Most megvagy! – szorította össze tenyerét a király.

Egy hét telt el a varjús incidens óta az erdőben. Habár azóta semmi különöset nem észleltem, mégis mindig ezen járt az agyam. Vajon mit csinálhatott ott egy varjú? Tudtam, felesleges rajta ennyit agyalni, elvégre csak egy madár volt, olyan, ami bárhol előfordulhat. Épp ezért miért lenne olyan különös, hogy pont ott volt egy? Én mégis nyugtalan voltam. Olyan érzésem volt, mintha engem figyelt volna azzal a kicsi, fekete szemével. Nem akartam, hogy őrültnek nézzenek, ezért inkább nem is szóltam róla senkinek. Próbáltam az agyam legmélyebb zugába űzni, de minden próbálkozásom felesleges volt: újból és újból eszembe jutott. Azt hiszem, azért nem hagyott ennyire nyugodni ez a gondolat, mert az ellenségről semmit sem tudtam, így még az is előfordulhat, hogy állatokat is tudnak irányítani. Épp ezért ideje lett volna, hogy elhagyjam ezt a helyet és útnak induljak, de hiába határoztam el magamban, hogy másnap elmegyek innét, végül még is maradtam. Abban a pillanatban, ahogy megláttam a mesterem, minden akaraterőm elpárolgott.

Képes lennék minden hála nélkül itt hagyni azt az embert, aki apám helyett is apám volt? – kérdeztem magamtól minden alkalommal, de a válaszom mindig ugyanaz volt: nem. Hiába próbáltam nem kötődni ehhez a helyhez és emberekhez, nem sikerült. Azt hittem, az évek során sikerült elzárnom a szívem minden és mindenki elől, de akaratlanul is törődni kezdtem a körülöttem lévőkkel.

A ház előtt ültem egy farönkön, és a messzeségbe bámultam, miközben szokásosan gondolkoztam, de gondolatmenetemből a Mester szakított ki.

-            Meir! – szólított a hátam mögül, ahogy kilépett az ajtón. – Be tudnál menni a faluba nekem egy-két dologért? – kérdezte, majd mielőtt én bármit is szólni tudtam volna, Dongwoon jelent meg, és válaszolt helyettem.

-            Majd én elmegyek. Nem kell minden apróságért őt küldeni! Én is itt vagyok, tudod jól! – felelte Dongwoon, mint mindig ilyen esetben.

Mindig Dongwoon ment be mindenért a faluba, nehogy bántódásom essen, mikor ott vagyok. Hiába mondtam el én is és a Mester is, hogy tudok vigyázni magamra, Dongwoon hajthatatlan volt, így kénytelenek voltunk beletörődni.

-            Majd én elmegyek – feleltem halkan, mielőtt még a Mester beleegyezett volna, hogy Dongwoon menjen el helyettem.

-            De… - kezdett volna Dongwoon lebeszélni róla, de félbeszakítottam.

-            Tudok vigyázni magamra, úgyhogy nem kell aggódni értem!

-            Akkor is… Legalább hadd kísérjelek el! – kérlelt, de én csak megráztam a fejem, mire ő csalódottan felsóhajtott, de nem szólt többet, csak elment a dolgára.

A Mester elégedetten elmosolyodott, majd bólintott egy aprót, és a kezembe nyomta a fejszéjét, amivel a fát szokta aprítani. Én is bólintottam egyet, hogy jelezzem, értem, hová kell mennem, majd útnak is indultam.

A faluba vezető földes út a bükk erdő mélyén húzódott, amit nem használtak rajtunk kívül. A falusiak nem szerettek ebben az erdőben járni, állításuk szerint furcsa lények laktak benne. Habár még senki sem találkozott eggyel sem, szentül állították, hogy vannak. Még mi sem láttunk egyet sem, annak ellenére, hogy már közel nyolc éve itt laktunk. Mester pedig favágó volt, de még ő sem hallott egy furcsa zajt sem, ami esetleg egy szörnytől származott volna. Így hát mi nem féltünk, de a falusiak nem kedveltek minket, azt pletykálták, hogy szövetkeztünk a szörnyekkel, ezért nem bántanak minket. Persze ebből egy szó sem volt igaz, de mi nem tagadtunk le semmit, mert így legalább békén hagytak minket.

A fák sűrű és magasra törő lombján keresztül csak kevés fény jutott át, így virágok nem is nőttek errefelé, szinte csak fűt lehetett látni mindenfelé. Ma pedig még kevesebb napfény szűrődött át, mert nagyon be volt borulva, már amennyire ezt meg tudtam állapítani a fák lombjai között. A szél is sokszor fújt, jelezve, hogy még ma nagy eső lesz.

Egy jó tíz perces séta után értem be a faluba. Sehol nem volt egy lélek se, amin habár meglepődtem, de nem bántam. Késő délután volt, de ilyenkor még rég tömve szoktak lenni az utcák, ezért nem értettem, hogy hová tűnt mindenki. Ennek ellenére a köpenyem még jobban az arcomba húztam, és gyorsítottam a tempómon. Nem tudtam, hogy mi folyik itt, de jobb volt elővigyázatosnak lenni.

Ahogy a főutcán sétáltam, nemsokára egy hatalmas tömeget láttam gyülekezni a hirdetőfal előtt. Mondhatni, az összes lakos ott volt, így már értettem, miért voltak az utcák üresek, de nem tudtam, mit néznek. Nem volt egy olyan hír se, amit mindenki egyszerre olvasott volna el, de a tömegből ítélve nem rég tehették ki.

Ahogy közelebb értem, és megpillantottak az emberek, rögtön el is tűntek, nehogy rájuk nézzek, és valami bajt szabadítsak rájuk. Mindig ezt csinálták, amikor én, Dongwoon vagy a Mester közeledett, úgyhogy ezen már meg se lepődtem.

Odaléptem az immár szabad hirdetőfalhoz, hogy én is szemügyre vehessem a papírt. Legnagyobb döbbenetemre egy körözőlevél volt kiaggatva rá, rajta egy képpel rólam, és egy jó nagy összeggel ellátva, amit az kap meg, aki elkap még élve. Ez eddig nem is volt különös, mert sok ilyennel találkoztam már az évek során, de nem értettem, hogy mit keres itt egy kép egy húszas éveiben járó lányról, aki szakasztott mása volt nekem annyi különbséggel, hogy gyönyörű hosszú haja, szép ruhája volt, és nem volt eltakarva a szeme. Kétségtelenül olyan arca volt mint nekem, ezért nem értettem, hogy ki tudta, hogyan nézek ki most.

Gyorsan letéptem a papírt a falról, nehogy még többen meglássák. Nem akartam, hogy újból fejvadászok jöjjenek hozzánk. Végre minden békés volt körülöttünk, így nem kívántam tönkre tenni mindent, ha már szinte a Mester és Dongwoon egész életét elrontottam. Sajnáltam, hogy miattam nekik is ennyit kellett szenvedni, de ezen már nem segíthettem. Akkor, tíz éve, a Mester valószínűleg számolt ezzel, amikor befogadott.

Összegyűrtem a papírt, majd eltettem a ruhámba, hogy megmutassam otthon a Mesternek, hátha ő tud valamit róla. A Mester amellett, hogy kitűnő harcművész volt, még jól tájékozott és okos ember is volt, ezért biztosra vettem, hogy ő tud valamit, amivel előre segíti a bosszúm beteljesítését.

Már épp indultam volna tovább, amikor villámcsapásként ért a felismerés: a képet lehet, hogy az ikertestvéremről mintázták! Ami azt jelentette, hogy még életben van, és valószínűleg aki ezt a körözőlevelet készítette, tudja is, hogy hol él!

Új erőt adott Lyra gondolata, így most már biztosan tudtam, hamarosan el kell mennem. A bosszú nem hajtott eléggé, hogy itt hagyjak mindent, de Lyra, az elvesztett másik felem visszaszerzésének gondolata rögtön cselekvésre ösztökélt.

Tovább nem is vesztegettem az időt, hanem folytattam az utam a fegyverkovács felé. Egy darabig még egyenesen kellett menni, aztán jobbra kanyarodtam, és bal kéz felől már ott is volt a kovács boltja.

Az épület ajtaja csilingelve nyílt ki, jelezve, hogy jött valaki.

-            Tessék, miben segíthetek? – hallottam meg az ismerős hangját a kovácsnak a műhelyből.

-            Fegyvert jöttem javíttatni – válaszoltam, mire a magas, széles vállú férfi kezét törölve lépett elő a másik helyiségből.

-            Mutassa – felelte, mire átadtam neki a Mester fejszéjét. A kovács megnézte a pengéjét: megkocogtatta párszor, ellenőrizte az élét, majd pár hümmögés után felém fordult. – Ez holnapra kész is lesz. Van még valami? – kérdezte, mire a kezébe nyomtam a kardomat. A férfi fáradtan felsóhajtott már a kard látványától is, majd homlokát törölve nézett fel rám. – Már megint?

-            Meg tudja javítani még az estére? – feleltem figyelmen kívül hagyva a kérdését.

-            Mit csinál Maga mindig, hogy ennek a szerencsétlen kardnak folyton ennyire kicsorbul az éle? Tán fát vág vele? – csóválta a fejét, mire bosszúsan néztem rá.

-            Meg tudja csinálni vagy sem?

-            Persze, persze – bólintott, majd kezében a két fegyverrel már vonult is el a műhelyébe.

-            Akkor este jövök! – kiáltottam még utána, de ezt valószínűleg már meg se hallotta. Mindig panaszkodott, ha meglátott valamilyen munkát, de pár másodperc után már annyira belefeledkezett, hogy semmit nem hallott meg a külvilágból. Ezért is szoktam hozzá járni, mikor a kardom pengéjét tönkreteszem a sok edzéssel.

 Az épületből kiérve már indultam is volna haza, de abban a pillanatban, hogy kiléptem az ajtón, valaki nekem szaladt, majd egy „Tolvaj!” kiáltást hallottam. Az alacsony srác a földre esett, ahogy nekem jött. Már épp ráförmedtem volna, hogy mit csinál, amikor egy kétségbeesett pillantást lövellt felém. Nem tudtam, hogy ki az, de abban biztos voltam, hogy ő a tolvaj. Már pillanatig fontolgattam, hogy segítsek-e neki, de végül úgy döntöttem, hogy nem fogok. Miért segítsek neki, amikor nem is ismerem? 

Már épp itt hagytam volna, amikor futó léptek zaja ütötte meg a fülemet.

-            Elkapni! – hallottam meg néhány férfi hangját nem messze a tolvaj háta mögül. A fiú is meghallotta ezt, így rögtön talpra is ugrott, majd úgy rohant el, hogy újból nekem jött. Utána akartam kiáltani, hogy mégis mit képzel magáról, de olyan gyors volt, hogy már csak a port láttam, amit futás közben felkavart.

Nagyot sóhajtottam, majd már indulni akartam, amikor megláttam valamit a földön a lábam előtt. Lehajoltam, hogy felvegyem és megnézzem, mi az. Legnagyobb meglepetésemre egy marék méretű kis anyag volt, amiben érmék csörömpöltek.

Ez csak nem?

-            Hé, te! – szólt nekem lihegve az egyik férfi a csoportból. – Nem láttad azt a kis törpe tolvajt?

-            Az ott nem az az öreg hölgy erszénye? – kiáltott fel egy másik a kezemben szorongatott anyagra mutatva.

-            Te voltál a tolvaj?! Esetleg a cinkosa vagy? – kérdezte mérgesen egy harmadik.

Végignéztem mind a négy férfin egyesével, majd lepillantottam a kezemben tartott erszényre, végül újra a csoportra emeltem tekintetem, de nem válaszoltam semmit.

Ezek most hozzám beszélnek?

-            Nagyon gyanús vagy nekem te köpenyes alak! Úgyhogy válaszolj! Hogyan került hozzád az az erszény? – vont kérdőre a negyedik.

-            Ch – feleltem lenézően, majd ahelyett, hogy elmagyaráztam volna nekik, mi történt, csak odadobtam nekik az erszényt, és ott is hagytam őket.

A kovács műhelyéből kilépve megcsapta az arcomat a hűvös, északi szél, ami egész nap fújt. Feltekintettem az égre, de a Holdat nem lehetett látni a sötét felhőktől. Soha nem voltam jó időjós, de azt még én is meg tudtam állapítani, hogy pillanatokon belül le fog szakadni az ég. Nem akartam megázni, ezért gyorsan meg is indultam, hogy mielőbb otthon lehessek.

Az utcákon most sem volt egy lélek sem, valószínűleg már mindenki lefeküdt aludni. Csak néhány ház ablakából szűrődött ki még némi fény, de ezt leszámítva teljes sötétség honolt az egész falun, még a Hold sem nyújtott semmi világosságot, mert a felhők eltakarták. Csend volt, csak néhány kóbor kutya ugatása zavarta meg az alvók álmát.

Ahogy itt sétáltam az üres utcákon, rossz érzésem támadt, amit a csend még jobban tetézett. Pont olyan volt minden, mint tíz éve, amikor megtámadták a palotát. Nem tudtam, hogy most miért éreztem így, de gyorsítottam a tempómon, hogy minél előbb otthon legyek, és megbizonyosodhassak arról, hogy nem történt semmi. Legszívesebben futottam volna, de nem engedtem, hogy eluralkodjon rajtam a félelem és nyugtalanság, ezért csak gyorsan sétáltam.

Már majdnem kiértem a faluból, amikor hirtelen néhány férfi harsány nevetése ütötte meg a fülem, ami egy közeli, már évek óta lakatlan házból szűrődött ki. Normál esetben nem álltam volna meg emiatt, de most mégis csendben odalopóztam az ajtóhoz, hogy hallgatózzak.

-            Szóval azt mondjátok, hogy megtaláltuk?

-            Pontosan. Ki gondolta volna, hogy egész végig ilyen közel volt hozzánk? Mi meg fel sem ismertük! – A férfi kijelentését újabb hangos nevetés követte.

-            Akkor itt lakik az erődben a hercegnőnk?

-            Igen.  Ha jól tudom, akkor már mások is megtudták, hogy itt rejtőzik. Biztos úton vannak már más fejvadászok is.

-            Nekünk kell előbb elkapnunk! – csapott az asztalra. – Induljunk is!

Kitágultak a szemeim, ahogy eljutott a tudatomig, hogy felfedeztek. Nem tudtam, hogy ki volt az és mikor, de ez most nem is volt fontos. Minél előbb haza kellett érnem, hogy figyelmeztessek mindenkit, el kell mennünk innen.

Csak átkozni tudtam magam, amiért ilyen óvatlan voltam valamikor, hogy megtaláltak, de most nem volt időm azon agyalni, hogy mikor történt. Gyorsan el kellett hagynom ezt a helyet, de abban a pillanatban, hogy megfordultam és megmozdítottam a lábam, megnyikordult alattam egy fagerenda.

-            Ki van ott? – hallottam meg valakinek a hangját pár méterre tőlem a ház sarkától.

Káromkodtam magamban egy sort, de nem időztem tovább. Leugrottam a ház alapjáról, és futásnak is eredtem, de a következő pillanatban egy nyíl fúródott a térdhajlatomba, mire én hasra vágódtam. Gyorsan fel akartam állni és elmenni, de a férfi, aki észrevett, már ott is termett mellettem. A ruhám ujjából előcsúsztattam egy tőrt, de valószínűleg meglátta, mert mielőtt a lábába tudtam volna szúrni azt, leütött egy nagy bottal. Pár pillanatig még küzdöttem, hogy eszméletemnél maradjak, de a férfi ezt látva még egy nagyot csapott a tarkómra, mire fejem ájultan zuhant a porba.