3. fejezet

A félelem egy pillanat alatt átvette az irányítást az agyam fölött, s a mester halálának gondolata mint egy kígyó tekeredett a szívem köré, mely csak arra vár, hogy belém marhasson. Újra a tizenegy éves énemnek éreztem magam, aki nem tehet mást, minthogy végignézi, ahogy a szerettei miatta halnak meg. Az elmúlt tíz év kemény edzései mind feleslegesnek tűntek hirtelen. Azt hittem, sokkal erősebb lettem, de most rá kellett jönnöm, hogy semmi nem változott. Én még mindig ugyanaz a gyenge kislány voltam, mint tíz éve, aki semmire sem képes saját erejéből.

A szemembe gyűlt könnyek és a sötét ellenére is ki tudtam venni emberek, holttestek alakjait a földön. A halál jelenléte szinte kézzel fogható volt. Nem tudom, hányan lehettek, de kemény harc folyhatott. Azt sem lehetett pontosan megállapítani, hogy mikor is történt a mészárlás. Talán egy órája.

Túl sok – gondoltam magam, és összeszorítottam a fogaim. A holttestek fojtogató bűze miatt kezdett felfordulni a gyomrom, de szerencsére magukat a tetemeket nem láttam a sötétnek hála. Már ha csak el is képzeltem, ahogy a levágott testrészek és a mellkasból kifolyt belsőségek körbeveszik tulajdonosukat, elfogott a hányinger.

Nyeltem egy nagyot, majd bizonytalan léptekkel ugyan, de elindultam megkeresni a Mestert. Biztosan nem halt meg, ő jobb mindenkinél. Nem történhetett meg, hogy végeztek vele. Több száz embert képes lenne egyedül legyőzni, ez a kis csata csak bemelegítés volt neki. És most is biztosan ott ül a ház előtt a farönkön és engem vár. Le akar szidni, amiért csak úgy eltűntem, de aztán egy pillanat alatt elpárologna a rossz kedve és már boldogan paskolná a fejem. Ugye, így van? Mondd, hogy így van!

Már több órája is zuhoghatott az eső, de az ég nem akart kitisztulni, csak még sötétebb és baljóslatúbb felhők gyűltek össze. Én is pont így éreztem magam. Amikor már kezdtem úgy érezni, hogy most már minden rendben lesz, akkor történik valami, ami mindent elsöpör.

Erőtlen lábaim hirtelen erőre kaptak, és tudatosan rohantam egy hely felé. A Mester biztos ott lesz.

A fák sűrű lombjai között beszűrődött némi gyenge hajnali fény, ami ugyan nem sok meleget adott a még mindig érezhető csípős esti hideg után, de már jobb kedvvel töltött el a világosság látványa. Mindig is jobban szerettem a nappalokat az estéknél, főleg az az eset óta.

A kezeim hidegek voltak, de én nem fáztam. Sebesen szeltem át az erdőt, hogy leelőzhessem a Mestert, aki szinte rögtön az első lépés után lehagyott, de csak a hosszabb lábai miatt!  Nem akartam ma is veszteni ellene, mert akkor megint nekem kell elmosogatni egész nap. Ezt persze nem találtam fairnek, mert mivel Dongwoon ebben az edzésben soha nem vett részt, neki nem is kellett takarítania.

Az edzés lényege az volt, hogy az állóképességemen javítsunk. Minden nap háromszor: reggel, délben és este futottunk a Mesterrel, ami végül is verseny volt. A házig kellett futni az erdő mindig más pontjától. Ehhez persze szükség volt arra is, hogy úgy ismerjem az erdőt, mint a tenyeremet. Az első napi edzés során többször is eltévedtem. A következő nap megelégeltem ezt, és elmentem felderíteni a terepet. Persze nem volt könnyű feladat, de ahogy múlt az idő, sikerült megtanulnom kiigazodni az erdőn. Ezután persze a gyorsaságomon és állóképességemen kellett javítani. Keményen edzettem minden nap, de a Mestert egyszer sem tudtam leelőzni.

Győzelemittas mosoly terült szét az arcomon, ahogy megláttam a ház ismerős körvonalait. Biztos eltévedt valahol a Mester! – gondoltam magamban, és gyorsítottam a tempón, hogy megbizonyosodhassak a győzelmemről. De ahogy közelebb értem a házhoz, a mosoly rögtön lehervadt az arcomról: a Mester ott ült a farönkön, és úgy tűnt, mint aki már ezer éve vár.

-            Ez nem fair! – mondtam neki csalódottan, mikor odaértem hozzá. – Neked sokkal hosszabbak a lábaid, mint nekem! Így persze, hogy mindig te győzöl!

-            Elhallgass! Ha valami nem tetszik, akkor el is lehet menni! – válaszolta kicsit mérgesen, de nem emelte fel a hangját. – Ha még engem sem tudsz leelőzni futásban, akkor hogyan akarod megbosszulni annak a sok embernek a halálát?!

-            Hát… - bizonytalanodtam el, mire a Mester azzal a tipikus Mester pillantásával illetett, amitől még jobban zavarba jöttem.

A Mester nem szólt egy szót se, csak rezzenéstelen arccal figyelt engem. Soha nem tudtam, hogy ilyenkor mi járhat a fejében, de úgy éreztem, hogy valami rosszat mondtam, ezért rögtön bűnbánóan a földre szegeztem a tekintetem.

-            És akkor ma is te mosogatsz! – kiáltott fel vidáman, mire meglepetten kaptam fel a fejem. – Meira, azt hiszem, hozzászokhatnál már, hogy mindig te fogsz mosogatni – mosolygott rám boldogan.

-            De Mester! – kiáltottam fel felháborodottan, mire a Mester hangosan felnevetett. – Ez nem fair! – ellenkeztem, de a következő mondatom a torkomon akadt, mikor kedvesen megpaskolta a fejem. Rögtön elszállt minden rossz kedvem, és a Mester erős és meleg karjai közé vetettem magam, aki szorosan magához ölelt.

Annyira szerettem volna, ha a Mester ott ül boldogan, miközben engem vár, hogy szinte már megfulladtam a vágytól. Szerettem volna, ha minden visszatér a régi kerékvágásba, amikor nem kellett attól tartani, hogy bármelyik pillanatban megölhetnek. Habár a félelem mindig ott leselkedett rám a szívem mélyén, a Mesterrel az oldalamon biztonságban éreztem magam, legyek bárhol bármilyen körülmények között. És most minden jó eltűnni látszott, hogy nekem csak a sötétség, a félelem és a bosszúm maradjon. Úgy éreztem, mintha minden jót ki akarnának tépni belőlem.

Szinte már láttam a szemeim előtt a Mestert azon a bizonyos farönkön mosolyogva ülni. Akaratlanul is mosolyra húzódott a szám, ám ebben a pillanatban, mintha kipukkantottak volna egy buborékot, megláttam a valóságot. Ott ült a Mester lehajtott fejjel a farönkön mellkasából kiálló három karddal. A kezében a sajátját szorította.

Elakadt a lélegzetem, ahogy megláttam őt így. Olyan volt, mintha egy rémálomban lettem volna, de tudtam, ez a valóság. Nem bírtam megmozdítani a lábam, csak lefagyva ott álltam, mint valami kőszobor. Aztán a következő pillanatban kirobbant belőlem minden.

-            Mester! – kiáltottam elfúló hangon, és odarohantam hozzá. Hallottam, ahogy Dongwoon is elkiáltja magát, majd szorosan a nyomomban ő is odafutott hozzá. Megragadtam a Mester kezét és szorosan megszorítottam, hogy tudja, már itt vagyok. A keze azonban jéghideg volt, olyan volt, mintha egy hulla kezét szorongattam volna, de mégis éreztem benne még egy kis meleget, még egy kis élőt.

A Mester felemelte a fejét, majd üveges tekintetével először rám, majd Dongwoonra nézett.

-            Örülök, hogy nem esett semmi bajod Meira – mondta halkan, miközben kétszer is vért köhögött.

-            Gyere Mester, elviszünk egy orvoshoz! Jól leszel! – szorítottam meg még jobban a kezét, és megpróbáltam felállni, de a Mester megrázta a fejét.

-            Nekem már úgyis mindegy, de nektek el kell mennetek! – felelte akadozva, néha vért köhögve.

-            Nem! Még megmenthetünk! Nem hagyunk itt! – ellenkeztem sírva, mire a Mester halványan elmosolyodott.

-            Meira, te mindig ellenkeztél velem, de kérlek, csak most az egyszer fogadj szót! – mondta egyre halkabban. Láttam rajta, hogy mennyire nehéz lélegeznie, és minden egyes kiejtett szó nagy fájdalmat okoz neki. Meg szerettem volna kérni, hogy ne beszéljen, de éreztem, hogy már nincs sok hátra neki, ezért hagytam, hogy elmondja, amit szeretne.

-            Ígérem – suttogtam sírva, mire a Mester bólintott.

-            Kérlek, nagyon vigyázzatok az árnyékokkal! Veszélyes – mondta, majd megint vért köhögött. – Ígérjétek meg, hogy életben maradtok, történjék bármi. Ígérjétek meg! – szorította meg a kezem.

-            Ígérjük – feleltük egyszerre Dongwoonnal.

-            Helyes. Dongwoon, kérlek nagyon vigyázz Meirara! – fordult Dongwoon felé, aki könnyektől áztatott szemekkel bólintott egy aprót.

-            Most akkor menjetek, mert visszajönnek! – engedte el a kezem, mire megráztam a fejem.

-            Nem! Itt maradunk veled végig! – válaszoltam, mire a Mester csak elmosolyodott.

-            Nagyon… vigyázzatok… egymásra – mondta akadozva. Hangja egyre halkabb lett, alig lehetett hallani a mondata végét. Keze ernyedten esett le, és láttam, ahogy szemeiből is kihuny az élet.

Ő volt a második legfontosabb személy az életemben, akit láttam értem meghalni. Mintha eltört volna bennem egy mécses, nem éreztem többé semmit. Csak az üresség mardosta belülről a szívem, és a bűntudat. Nem tudtam egyszer sem apámnak szólítani és megköszönni neki mindent. Még élete utolsó perceiben sem hallhatta…

Csak halkan hallottam, ahogy Dongwoon felkiált. Lassan felálltam, és elindultam valamerre. Olyan volt, mintha én csak valami kívülálló lettem volna a saját testemben. És furcsa volt, hogy nem éreztem semmit. Nem éreztem fájdalmat, a könnyeim is felszáradtak már. Nem voltam szomorú sem bánatos. Olyan volt, mintha minden érzelmem elfogyott volna, és az egyetlen, ami megmaradt, a bűntudat. Az agyam azt hiszem nem volt képes felfogni, hogy mi történt, de én sem. Egyszerűen nem akartam elhinni. Mert ilyen nem történhet meg, hogy a Mester meghal. Ez teljesen hihetetlen és lehetetlen.

A lelkemet gyorsan felemésztette a bűntudat, pár másodperc is elég volt neki. Meg akartam halni, életemben először igazán meg akartam halni. Ha nem ígértem volna meg a Mesternek, hogy életben maradok, akkor más nem tudott volna visszatartani. Hiába volt ott a bosszúm, úgy éreztem, képtelen vagyok beteljesíteni. Már én sem hittem magamban. Ha még a mesterem sem tudtam megmenteni, akkor hogyan tudnám megbosszulni az egész palota halálát? Ha azon az estén én is meghaltam volna, akkor a Mester még most is élne… Bárcsak meghaltam volna azon az éjszakán!

-            Te meg hova mész? – kiáltott utánam Dongwoon. – Hát így itt hagynád azok után, amit érted tett? – kérdezte.

-            Igen – válaszoltam hidegen. – Megígértem neki, hogy életben maradok. Nem fogom megszegni ezt az ígéretet.

-            De akkor sem hagyhatod így itt! – Kétségbeesett hangja sem tudta egy kicsit sem felmelegíteni, meglágyítani kővé vált szívem.

-            A test már nem ér semmit, ha a lélek eltávozott belőle – válaszoltam neki, de nem álltam meg. Nem volt erőm gyorsabban menni, és ha lett volna se akartam volna. Térdeim remegtek, és minden lépésnél azt hittem, a földre rogyok. De még ehhez sem volt elég erőm. Nem akartam semmit sem, csak meghalni. Kit érdekelne egyáltalán, ha meghalnék? Dryan is rég meghalt már, most a Mester, a szüleimet soha nem érdekeltem igazán. Őket csak Lyra foglalta le. Igen, Lyra, a tökéletes és okos hercegnő… Még neki se hiányoznék…

Nem hallottam Dongwoont felkelni, és azt se hallottam, ahogy odajön hozzám. Még azt sem igazán fogtam fel, amikor erősen megragadta a karom, maga felé fordított, és egy nagy pofont adott. Lüktetett az arcom, ahol megütött, de nem éreztem semmit. Nem tudom, mennyire erősen ütött, még meglepődni sem lepődtem meg. Csak üres tekintettel meredtem vissza rá.

-            Ébredj már fel! Ez nem játék! – üvöltött az arcomba.  – Hát ennyit jelentett neked a Mester? Még egy köszönömöt se mondtál soha! Pedig ő mindig csak veled törődött, a te érdekeidet tartotta szem előtt. Magával soha nem törődött, és te így itt hagynád? Ennyire megszégyenítve? Hát még ennyi kedvesség vagy tisztelet sem szorult beléd, hogy legalább megadd neki a végtisztességet? Mikor lettél le ilyen érzéketlen szörny? Én nem ilyennek ismertelek meg! Te nem tudom, ki vagy, de nem Meir, az biztos! Úgyhogy add vissza most rögtön azt a lányt, akit én úgy szerettem, hallod? – kiáltotta, miközben hevesen rázta a vállam. Nem csináltam semmit, csak hagytam, hadd csináljon velem azt, amit akar. Szavai sem igazán jutottak el az agyamig.

Kiért vagy inkább miért lenne érdemes életben maradnom? Nem tudom… Én már semmit nem tudok. Valaki segítsen!

Úgy éreztem, hogy mindjárt megfulladok. Segítségért akartam kiabálni, de féltem, ha kinyitom a szám, akkor elfogy a levegőm, és a víz tölti meg a tüdőm. Kezeimmel hiába kapálóztam, semmit sem tudtam megragadni. Lábaim mintha ólomból lettek volna, nem bírtam felrúgni magam a felszínre. Semmire sem volt erőm. Még a szemem is alig bírtam nyitva tartani. A számból folyamatosan buborékok jöttek, és szép lassan minden oxigén elhagyta a testem. És akkor eszembe jutott Dryan, a bátor testőröm, aki utolsó perceiben is engem védett; a Mester, aki apám helyett is apám volt, s szintén engem védett minden egyes tettével; ott volt a bosszúm, Lyra és az ígéreteim, amiket soha nem szegnék meg.

Az utolsó pillanatban erőre kapott a lábam, s elrugaszkodtam a fekete víz aljától. Egyetlen rúgással a felszínen teremtem, de legnagyobb meglepetésemre Dongwoont láttam magam előtt. Kezei a teste mellett lógtak, és kikerekedett szemekkel bámult engem. Hirtelen nem tudtam, hogy mi történt, de aztán rájöttem: majdnem megfulladtam a lelkemben lakozó bánatban és bűntudatban. Nagyot szippantottam a levegőből. Jó érzés volt tudni, hogy van levegőm.

Lehunytam a szemem, és gyorsan végiggondoltam, hogy mi történt és miről beszéltünk. Nem tudtam, hogy Dongwoon mit láthatott, de ezzel most nem is foglalkoztam. Az volt a lényeg, hogy visszatértem, legalábbis egy időre. Nem lehettem benne biztos, hogy nem fog visszatérni a depresszióm, de egy dologban száz százalékig biztos voltam: el kell innen tűnnünk most rögtön, ha életben akarunk maradni!

-            Majd később visszajövök, és eltemetem. Most el kell innen mennünk. Nem érünk rá olyanokkal törődni, mint a holttestek – feleltem sietősen, majd hátat fordítottam neki és elindultam.

-            Hogy érted azt, hogy jövök? Azt akartad mondani, hogy jövünk, igaz? – kérdezte Dongwoon, mire visszafordultam és egyenesen a szemébe néztem, miközben válaszoltam.

-            Úgy értettem, ahogy mondtam. Te nem jöhetsz velem – mondtam ki kegyetlenül egy szemrebbenés nélkül. De így gondoltam. Elismertem Dongwoon erejét, épp ezért azt is tudtam, hogy képes magára egyedül is vigyázni. De ha velem jönne, akkor biztosan meghalna ő is, és ezt nem élném túl. Habár számomra Dongwoon csak egy báty volt mindig is, akkor sem hagyhatom, hogy miattam ő is meghaljon. A második családomba tartozik, és ezúttal nem akarom ezt is teljesen elveszíteni.

-            Ugyan miért nem? – hitetlenkedett Dongwoon. Megértettem az ő érzéseit is, de ettől függetlenül nem engedtem meg, hogy a kedvesebb érzéseim irányítsanak.

-            Mert túl veszélyes! Nem bírnám elviselni, ha még valaki meghalna miattam, aki fontos számomra – kiáltottam idegesen, de a mondandóm végére elhalkultam. Majdnem újra sírva fakadtam a Mesterre gondolva, de megacéloztam a szívem.

-            Én akkor is veled megyek! – erősködött Dongwoon.

-            Nem!  Kérlek…

-            Megígértem a Mesternek, hogy megvédelek. Én sem fogom megszegni az ígéretem – szakított félbe magabiztosan. Ettől függetlenül nem akartam neki engedni, és tudtam, a szavakkal most semmire sem megyek, megpróbáltam a tekintetemmel kettétörni magabiztosságát. Farkasszemet néztünk egymással, és én abban reménykedtem, hogy Dongwoon meggondolja magát, de láttam rajta, hogy nem fogja, ezért felsóhajtottam.

-            Tégy, ahogy jónak látod – válaszoltam, majd halk léptek zaja ütötte meg a fülünket. Dongwoonnal egymásra néztünk és futásnak eredtünk.

Nem tudtam, hogy hányan vannak az ellenségek, de abban biztos voltam, hogy ha harcra kerül a sor, akkor mi fogunk alul maradni. Nem tudtam, hogy a Mestert kinek sikerült legyőznie, de az biztosan valami nagyon erős és ügyes kardforgató lehetett. Mindenesetre nem is szerettem volna kideríteni. De addig, amíg csak bújócskáról volt szó az erdőben, addig bennünket senki nem győzhet le. Úgy ismertük az erdőnek minden kis szegletét, mint a tenyerünket, így tudtuk, merre kell mennünk, hogy le tudjuk rázni az ellenséget.

Hátunk mögül az elszáradt levelek és letört ágak recsegését hallottam. Nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan megtalálnak minket, de nem aggódtam annak ellenére sem, hogy az ellenség ilyen közel volt hozzánk. Ha a számításaim nem csaltak, akkor hamarosan balra kell fordulnunk, és már nyert ügyünk is van.

Oldalra pillantottam Dongwoonra. Láttam a szemein, hogy ő is tudja, mit kell tenni, ezért halványan elmosolyodtam. De amikor Dongwoon észrevette, hogy őt nézem, rögtön elkomolyodtam, és bólintottam neki egy aprót, jelezve, hogy most kell elfordulni. Ám mielőtt bárhova is menni tudtunk volna, balról, jobbról és elölről is körbekerítettek a katonának elvágva minden menekülési útvonalat.

-            Elkapni! – kiáltotta valaki, mire az összes katona egyszerre indult el felénk. Előrántottam a kardom, és hiába nem akartam megölni senkit, magamat meg kellett védenem.

Egyszerre rontottak rám minden oldalról, így lehetetlen volt még Dongwoonra is figyelni. Alig találtam meg a nagy tömegben, de nagyon messze kerültünk egymástól, így inkább nem is törődtem vele. Az ellenség terve biztos az volt, hogy elválasszanak minket egymástól, már ha tudták, hogy ketten vagyunk. Ezt nem tartottam túl valószínűleg. A Mester biztos nem árult el rólunk semmit, de akkor ki…? A falusiak! Biztosan ők mindent nagylelkűen kitálaltak rólunk. Már csak abban reménykedtem, hogy a fegyverkovácsot nem bántották.

Lebuktam két ellentétes irányból érkező csapás elől, akik ennek hála egymást szúrtak le. Mivel minden oldalról támadtak, lentről elvágtam két másik lábát, akik hátraestek, bele a mögöttük érkező kardjába. Felvettem a földről még egy kardot, majd időt sem hagyva vágtam le mindenkit körülöttem. Utat akartam törni magamnak, hogy Dongwoonhoz mehessek, de túl sokan voltak, és minden szabad helyet újabbak foglalták el. Szerencsémre olyan gyors voltam, hogy azok látni sem látták, ahogy elsuhanok a csapásuk alatt, csak arra eszméltek fel, amikor már levágtam őket.

Nem tudom, hogy mennyi ideje tarthatott a harc. Egy ideig még számoltam, hogy hányat öltem meg az ellenség közül, de egy idő után meguntam. Túl sokan voltak. Kezdett a karom is elfáradni. Nehéz volt az a kard, amit csak úgy felvettem a földről. Nem rám tervezték, az biztos. De fáradtságom ellenére is tovább küzdöttem. Nem engedhettem meg magamnak, hogy egy ilyen helyen hagyjam a fogam. A Mester ki is fordulna a sírjából, ha megtudná, hogy mennyire ügyetlenül harcoltam. Ezt pedig nem akartam.

A csatatéren alig látszott meg, hogy milyen sok ember meghalt. Még így is rengetegen voltak. Már kezdtem érteni, hogy a Mestert hogyan sikerült legyőzniük. Egyedül őrültség is volt kiállni ennyi ember ellen, de nem volt más választása, ahogyan nekünk sem. Magamat nem engedhetem elfogatni, ebben száz százalékig biztos voltam, így minden rejtett erőmet összeszedve harcoltam.

Újabb csapások elől buktam le, hárítottam, visszatámadtam és mindenkit egy vágással megöltem, vagy harcképtelenné tettem. Ahogy elnéztem a sok holttesten, bűntudatom támadt. Tudom, nem a harcmezőre való a bűntudat, de vajon ezeknek az embereknek volt családjuk? Megtudják ők majd egyáltalán, hogy mi történt igazából? Bosszút akarnak majd állni rajtam? Elvégre csak a kötelességüket teljesítették, ami nem jelenti azt is, hogy ezt szerették volna csinálni. Vagy mindenki gyűlölné már az egyik volt hercegnőt? Ilyen fejmosást végezhetett az új király?

Egy ideig ment tovább a harc normálisan. Emberek hullottak el, s helyükre újak léptek. Éppen levágtam az egyik férfinek a karját, amikor nagyon rossz érzésem támadt. Eszembe jutott a Mesternek a figyelmeztetése az árnyékokra. Még most sem igazán értettem, hogy mit értett ez alatt. Árnyékok most nem voltak, mert fény sem volt. Az eső eloltott minden tüzet, így nem is akartam foglalkozni tovább ezzel a gondolattal, de nem sokkal előttem megpillantottam egy égő fáklyát, ami fölött valaki egy köpenyt tartott, hogy ne aludjon el. Kitágult szemekkel néztem le a földre, és láttam meg a saját árnyékomat. Mielőtt azonban bármit is tenni tudtam volna, egy kard szúrt meg hátulról. Szerencsére még épp időben sikerült eltérítenem a csapást, így csak a lábamat vágta meg. Hirtelen értelmet nyert a Mester figyelmeztetése, és valahogy biztos voltam benne, hogy ez az árny ölte meg a Mestert.

Nagyon fájt a lábam, mindkét térdhajlatom még egy korábbi sérüléstől és hátul a combomon lévő seb is. Nagyon lüktetett, és körülötte teljesen elzsibbadt az egész lábam. Csak nagy nehezen tudtam mozgásra bírni, de minél többet erőltettem, annál tovább terjedt a zsibbadás. A látásom is kezdett homályosulni, de nem tudtam, hogy mitől. Valami méreg lehetett a kardra kenve? De hát élve akarnak elkapni, nem?

És leesett, összeállt a kép. Rájöttek, hogy itt rejtőzködöm és biztosan szóltak a palotának is, vagy ők találtak ránk, valószínűleg aznap az erdőben, amikor az egyik fa mögül hangot hallottam. Bárhogy is fedeztek fel, azt hitték, hogy pusztán a számbeli fölényükkel el tudnak majd fogni, de a biztonság esetére előkészítettek egy titkos fegyvert is: a király az egyik személyes emberét elküldte, ezt az árnylényt, aki nem akart harcolni, de mérget kent a kardjára, hogy ha kell, akkor azzal mindenképp elkaphasson. Az ellenszer valószínűleg nála van. Csakhogy azzal nem számoltak, hogy engem nem találnak otthon, hanem csak a Mestert, aki túl képzett volt ahhoz, hogy maguk a katonák végezzenek vele, ezért kénytelenek voltak bevetni az árnylényt is. Valószínűleg ő sem volt egyedül elég a Mester megöléséhez, ezért bevetette az azonnal ható mérget is. Túl sok embert veszíthettek, ezért visszamehettek a faluba erősítésért, ezért lehetett olyan sok időnk Dongwoonal, mielőtt megérkeztek volna. Aztán megint elkövették ugyanazt a hibát, mint a Mesternél: alábecsültek minket, így kénytelenek voltak megint bevetni a titkos fegyvert, aki valamiért rögtön a mérgezett kardját használta. Ez két okból lehetett: türelmetlen valami miatt, vagy elfelejtette, melyik a mérgezett kard. Én valamiért az elsőt tartottam valószínűbbnek.

 Most sokkal nehezebb volt a harc, mint előtte. Meg kellett birkóznom a méreg okozta hatásokkal, a katonákkal és figyelnem kellett az árnylényre is. Közben az agyam is pörgött ezerrel, hogy kitaláljak valamit, amivel kiiktathatnám valamelyik zavaró tényezőt. A méreg ellen semmit nem tehettem ellenszer nélkül, a katonákból túl sok volt, ezért csak az árnylény maradt. Szerencsére már tudtam is, hogy mit tegyek.

Egyik kezemmel hárítottam a felém érkező csapásokat, közben folyamatosan figyeltem a hátamat is. A másik kezemben a kardot pedig eldobtam, hogy egy fára szegezzem a köpenyt, ami feltartja az esőcseppeket. Szédültem és kettőt láttam mindenből, és ez meg is látszott az eredményen: nem talált célba a kardom, csak valakibe belefúródott. Többet nem tudtam ezzel törődni, gyorsan elvettem megint valakitől a kardját,  és gyorsan hárítottam az árny következő csapását. Nagyon nehéz volt így harcolni, hogy nem láttam a hátam mögé és még a többi katonára is figyelnem kellett, de minden érzékszervemet munkába állítottam. Nehezen ugyan, de a lábammal is tudtam védekezni, miközben egyik karommal a balomnál harcoltam, a másikkal meg a hátam mögött. Halkan hallottam csak az árny pengéjének suhanását, de ez elég volt arra, hogy ki tudjam védeni a csapásait.

Pár percig még harcoltam az ismeretlen ellen. Sikeresen hárítottam a csapásait, de megsebezni nem tudtam. Ettől függetlenül elégedett voltam, hogy legalább a támadásai hatástalanok ellenem. Nem engedhettem meg, hogy még egyszer megsebezzen, még ha az csak egy karcolás is. Nem tudhattam, hogy mennyi mérge maradt, és ezzel a kevéssel is nagyon meggyűlt már a bajom. Szinte teljesen érzéketlenné vált mindkét lábam, szédültem és a látásom is homályos volt. A szívem a fülemben dobogott, ami a méregtől folyamatosan zúgott. Már alig hallottam valamit, így nehéz volt az árny ellen harcolni.

 Egy időre aztán eltűnt az árnylény, és én megint csak a többi katonával kezdtem foglalkozni. Azt hittem, hogy sikerült legyőznöm, vagy legalább megfutamítanom, ezért engedtem a védelmemen. Minden erőmmel a többi ellenségre koncentráltam. Egyre nehezebben ment a harc: már alig láttam a pengéket, de az utolsó pillanatban mindig sikerült kivédenem a támadásokat.

Éppen az egyik támadás elől buktam le, amikor hirtelen újra megjelent az árnylény. Nem számítottam rá, hogy újra megjelenik, ezért teljesen váratlanul ért a támadása. Még a kardjának a suhanását sem hallottam a méregtől, így már csak arra eszméltem fel, amikor a kardja a mellkasomat átszúrta. Kikerekedett szemekkel láttam a pengének a hegyét kiállni a testemből. Rögtön vért kezdtem el köhögni, és minden erő elhagyta az elzsibbadt testem, térdre zuhantam. Látásom még jobban elhomályosult, és szinte biztos voltam benne, hogy most végem. Halványan láttam a felém érkező kardot, de nem tudtam megállítani. Fel akartam emelni a fegyverem, de nem volt elég erőm. A támadó kétségbeesett arcot vágott, amit nem értettem. Nem tudta már megállítani a csapást, és engem élve akartak elkapni, igaz? De mindegy is volt már, most meghalok.  

A kard egyre csak közeledett, és én már éreztem is, ahogy eléri a fejem, és szinte kettévágja azt. Csak most jöttem rá, a halál pillanatában, hogy nem akarok meghalni, egyáltalán nem. De már nem tehettem semmit. Mindig is tudtam, a halál egyszer értem is eljön, és nekem sem fog kegyelmezni, de azt soha nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar elveszi az életem. Olyan sok mindent szerettem volna még megtenni, és már egyiket se fogom tudni. Mester, Dryan, hamarosan találkozunk!

Lehunytam a szemem, hogy ne is lássam a kardot, ami végül megöl. Beletörődtem a sorsomba, és vártam a hóhéromra, de nem történt semmi.

-            Visszavonulás! – kiáltotta valaki hangosan, hogy mindenki meghallja. – A kapitány megsérült, el kell innen vinnünk! – folytatta, és hangját sok láb dobogása követte.

Megkönnyebbültem, hogy elmentek, de nem értettem, hogy mi történt. Nekem meg kellett volna halnom, akkor miért élek még? Vagy csak szellem lennék? És Dongwoonnal mi van? Ő életben van?

-            Meir, jól vagy? – hallottam meg Dongwoon kétségbeesett hangját közel az arcomhoz. Lassan nyitottam ki a szemeim. Homályosan habár, de ki tudtam venni Dongwoon arcvonásait.

Szóval megmentett…

-            Köszönöm – nyögtem ki nehezen. Nem voltam benne biztos, hogy Dongwoon hallotta, de jól esett kimondani, megkönnyebbültem tőle.

-            Ne mondj semmit! Elviszlek egy orvoshoz! – szorította meg a kezem. Kihúzta a hátamból a kardot, majd felállt és a hátára vett.

Megint egy érzelemmentes állapotba kerültem. Alig maradt erőm ahhoz, hogy ébren tartsam magam. Attól féltem, hogy ha lehunyom a szemem, akkor többet nem nyílnak majd ki, s én végleg meghalok. Egyik felem fel akarta adni a harcot, míg a másik nem. Megígértem a Mesternek, hogy életben maradok, nem szeghetem meg! De milyen könnyű lenne most véget vetni mindennek. Csak fel kéne adnom, elengedni a tudatom, és akkor minden baj megszűnne létezni. Vajon a Mennyországba jutnék vagy a Pokolba? Nem tettem semmi jót egész életemben, még a Mesternek sem köszöntem meg semmit. Addig nem halhatok meg, amíg jóvá nem tettem minden bűnöm, amíg nem törlesztem az adósságom azzal, hogy megtartom az ígéretem!

Hirtelen újult erőt éreztem az egész testemen végigáramlani. Nem akartam feladni és nem is fogom! Dongwoon is keményen küzd, hogy megmentsen. Nem hagyhatom cserben!

-            Méreg – suttogtam a fülébe, de nem tudom, hogy meghallotta-e vagy sem. Nem volt erőm hangosabban beszélni, és még a szél is folyamatosan az arcomba csapott. Habár csípte az arcomat a hideg levegő, mégis jól esett. Segített a tudatomnál maradnom.

Dongwoon sebesen szaladt a falu egyetlen orvosa felé. A falu szélén lakott az erdő külső peremén, így nem voltunk tőle messze, de nem voltam benne biztos, hogy segíteni fog nekünk. Ő is egy tipikus falusi öregasszony volt, aki utált minket, aki biztosan aranytálcán kínált fel minket. Pedig sokszor szedtünk neki gyógynövényeket, és ő ezt így hálálta meg…

Nem tudom mennyi idő telhetett el, de már csak arra eszméltem fel, hogy ott állunk a ház ajtaja előtt, és Dongwoon dörömböl. Már kezdtem azt hinni, hogy ki se fogják nyitni az ajtót, amikor végre nagy nyikorgással kinyílt a vastag tölgyfaajtó. Egy kis résen keresztül kukucskált ki az öregasszony, és amikor meglátott minket, rögtön ránk is csapta volna az ajtót, ha Dongwoon nem tette volna az útba a lábát.

-            Kérem, várjon! – szólt neki Dongwoon. – Mentse meg Meirt!

-            Keressetek valaki mást – morogta az öregasszony, és újból be akarta csukni az ajtót, de Dongwoon még mindig nem engedte.

-            De hát maga az egyetlen orvos a faluban! Csak most az egyszer, kérem! Többet látni se fog minket, csak mentse meg Meirt! – könyörgött neki Dongwoon. Ha lett volna erőm, akkor megállítottam volna. Nem ért ennyit az egész, hogy Dongwoon így megszégyenítse magát. Értem nem kell senkinek sem ennyire megaláznia magát. Inkább meghalok.

-       Ő egy körözött bűnöző, nem segíthetek – válaszolta színtelen hangon az öregasszony. Ha nem mérgeztek volna meg, akkor biztosan kitekertem volna most a nyakát. Dongwoon viszont nem adta fel, és olyan volt, mintha mindenre felkészült volna.

-            Igen, valóban üldözik, de élve akarják elkapni! És ha maga nem menti meg most, akkor Önt fogják megölni, amiért nem mentette meg, pedig megvolt rá a lehetősége! – fenyegetőzött Dongwoon. Nem láttam, mi volt az öregasszony reakciója erre, de szerintem teljesen elsápadt. Szólni viszont nem szólt egy szót se, csak pár pillanattal később kijjebb nyitotta az ajtót.

-            Jöjjenek be – suttogta, majd gyorsan be is tessékelt minket. Dongwoon persze nem tétovázott, rögtön bement a házba és lerakott egy betegeknek kijelölt ágyra.

Ahogy a lábam és a hátam hozzáért az anyaghoz, fájdalom cikázott keresztül az egész testemen, és halkan felnyögtem. Dongwoon ijedten kapta rám a tekintetét, majd erősen megszorította a kezem, hogy tudjam, ő itt van velem. Aztán odajött hozzám az öregasszony, kezét a homlokomra tette, és motyogott valamit, de azt már nem értettem. Lassan csukódtak le a szemeim, és hiába próbáltam nyitva tartani őket, elfogyott minden erőm. Még homályosan láttam Dongwoon kétségbeesett arcát és az öregasszony komoly arckifejezését, miközben Dongwoonnak beszélt valamit, de nem értettem, hogy mit, majd elvesztettem az eszméletem. 

2. fejezet

Valami nedveset éreztem végigfolyni az arcomon. Szemeim gyorsan pattantak fel, de csak a sötétség fogadott. Nem láttam semmit az esőn kívül, ami úgy esett, mintha dézsából öntötték volna. Dörgött és villámlott is, ami pár pillanatig ugyan megvilágította a tájat, de így se sok mindent sikerült kivennem. Körülöttem kör alakban mindenhol föld volt, és a kijáratot csak magasan fölöttem láttam. Valószínűleg egy lyukban lehettem. Ötletem sem volt, hogy hogyan kerülhettem ide, és emlékezni se emlékeztem sok mindenre. Belefájdult a fejem minden próbálkozásba, amivel fel akartam idézni az utolsó emlékeimet.

A fejem fogva ültem fel, és próbáltam rájönni, hogy mi történt. Habár kicsit szédültem, de azért megpróbáltam felkelni. Nagy nehezen sikerült is talpra állnom, de amint ráhelyeztem a testsúlyom a lábamra, erős fájdalom nyilallt az egyik térdhajlatomba, és képek villantak be egy házról, ahonnét hangok szűrődtek ki; és egy férfiról, aki előttem állt kezében egy nagy bottal.

Eszembe jutott!

Egy sürgető érzés kerített hatalmába, amit nem próbáltam meg elnyomni. Minél előbb ki kellett jutnom innen, hogy figyelmeztethessem a Mestert és Dongwoont. Nem tudtam, hogy hány óra telhetett el azóta, hogy leütöttek, mégis attól tartottam, hogy túl sok. Próbáltam optimista maradni, de valószínűleg elkéstem már. Még csak gondolni se akartam arra, hogy esetleg megölték volna a Mestert, és Dongwoont. A Mestert senki sem tudná legyőzni és Dongwoont is keményfából faragták. Pár fejvadász nem tudna kifogni rajtuk, de mi van, ha mégis?

Megráztam a fejem, hogy elhessegessem a rossz gondolatokat, és inkább a feladatomra koncentráltam. Felnéztem a kijárathoz, és megállapítottam, hogy jó mély lyukat talált az az ember, aki leütött és idehozott. Volt vagy három méter mély, és ahogy elnéztem, a fal is elég síkos volt ahhoz, hogy ne tudjak egyszerűen kimászni.

Megtapogattam a földet, hogy megnézzem, mennyire puha. Sajnálatomra túl kemény volt ahhoz, hogy a tőrömet beleszúrhassam, és a segítségével kimászhassak. Csalódottan felsóhajtottam, de lázasan gondolkodtam egy megoldáson.

Percekig csak törtem a fejem, még se sikerült semmit se kitalálnom. Ideges voltam, az idő is szorított, és ha ez nem lett volna elég, még csurom víz is voltam. Pár másodperc alatt teljesen át lehetett ázni, de én már így ébredtem fel. Nagyon fáztam és a hideg is folyamatosan rázott. Hiába húztam magamon összébb a köpenyem, nem lett melegebb, mert az is nedves volt.

Csak az eső zuhogása és néha-néha egy farkas üvöltése törte meg a csendet, ami, mint egy áttörhetetlen fal, vett körbe. A villámok fényében minden alkalommal láttam a Mestert, ahogy kisgyerekként a kardot tanította használni. Emlékszem, eleinte nagyon ügyetlen voltam, még Dongwoon is jobb volt nálam. Habár a Mester soha nem mondta volna ki, hogy lehetetlen eset vagyok, Dongwoon viszont minden adandó alkalommal hozzávágta a fejemhez. Régen mindig csak veszekedtünk és piszkáltuk egymást. Csak ritkán sértődtünk meg, de volt egy eset, amikor nagyon megharagudott rám.

Már itt laktunk a bükkerdőben, amikor egyik éjjel kilopóztam a házból, hogy keressek egy nagy bogarat, amivel jól megijeszthetem, ugyanis Dongwoon nagyon félt a bogaraktól. Sokáig keresgéltem az erdőben, amíg meg nem találtam egy nagy szarvasbogarat. Tudtam, hogy nagyon meg fog ijedni tőle, így gyorsan haza is mentem és beletettem a bogarat az ágyába, ami reggelre már az arcán mászott. Én persze békésen aludtam egészen addig, amíg meg nem hallottam a hatalmás sikolyát. Nem telt bele pár percbe sem, mire ő már a szobám ajtajában állt csípőre tett kézzel, és gyilkos tekintettel meredt rám. Én csak ártatlanul elmosolyodtam, és lelkileg már felkészültem a visszavágására, de ő e helyett csak sarkon fordult, és több hónapon keresztül nem szólt hozzám. Bárhogy próbáltam kibékíteni, semmi sem hatotta meg.  Még bocsánatot is kértem többször is, de ő ment tovább, mintha meg se hallott volna.  

Ahogy lassan nőttünk fel, a gyerekkori csínytevések száma is egyre kevesebb lett, míg el nem jutottunk odáig, ahol most voltunk. Mondhatnám, hogy mindketten megváltoztunk, de ez így nem lenne teljesen igaz. Én voltam az, aki a legtöbbet változott. Én voltam az, aki végül elfordult Dongwoontól, s így lassan el is hidegültünk egymástól. A Mester volt az egyetlen, aki a tíz év alatt egy cseppet sem változott. Sokszor még mindig kisgyereknek nézett minket, és nem győzött elárasztani a szeretetével. Soha nem fáradt bele abba, hogy tanítson minket. Ha ő nem lett volna, akkor én nem tartanék ott, ahol most. Egyedül neki köszönhetem, hogy túléltem a nehéz időket, mert ő mindig mellettem állt, és segített újra talpra állnom. Egy élet sem lenne elég, hogy megháláljak neki mindent, amit értem tett. Épp ezért nem bírtam elviselni még a gondolatát sem, hogy baja essen, miattam.

A jelenbe halk léptek zaja rántott vissza. Kezemmel rögtön megragadtam a kard markolatát, de nem mozdultam. Nem tudtam, hogy ki lehet az, de jobbnak láttam, ha nem árulom el, hogy itt vagyok. Lehet, hogy egy fejvadász volt, aki nem talált otthon, ezért eljött az erdőbe keresgélni utánam. Még az is megeshet, hogy az egyik tagja volt annak a csapatnak, akiket kihallgattam nem olyan régen. Mindenesetre bárki is jöhetett, nem ártott óvatosnak lenni.

Minden izmom befeszítettem, hogy bármelyik percben cselekedni tudjak, és tovább hallgatóztam.  Reméltem, hogy nem talál rám ellenség, mert innét elég nehezen tudtam volna felvenni a harcot ellene.

-            Meir! Hol vagy? Meir! – hallatszottak Dongwoon kiáltásai. Hangja hallatán megkönnyebbülten sóhajtottam fel. és elengedtem a kardom. Már épp kezdtem megörülni a megjelenésének, amikor eljutott a tudatomig, hogy egyedül van.

Nincs a Mesterrel?! Mi történt a Mesterrel?  - Kérdések hada száguldott végig a fejemben, amiket legszívesebben rögtön fel is tettem volna Dongwoonnak, de tudtam, egyelőre ezt nem tehetem meg. Először is meg kell találnia és segítenie kijutni innen. Csak azután jöhet minden más.

-            Dongwoon, itt vagyok! Egy lyukban nem olyan messze tőled! Siess és segíts kijutnom innen! – kiáltottam vissza neki. Csak remélni tudtam, hogy még nem került túl messzire tőlem.

-            Egy lyukban nem messze tőlem? Rendben, megkereslek, de mi történt? – jött tőle a válasz rögtön. Nem tudtam pontosan megmondani, hogy hol volt, mennyire messze tőlem, azonban a léptei zajából és hangjának irányából nagyjából meg tudtam állapítani, hogy a lyuktól nem olyan messze lehetett.

-            Az most nem fontos! Csak segíts kijutni innen! – kiáltottam vissza, de válasz nem érkezett rá. Már kezdtem megijedni, hogy itt hagyott, amikor megláttam a lyuk kijáratánál egy sötét árnyékot, ami minden bizonnyal Dongwoon feje lehetett. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel.

-            Itt vagy? – kérdezte reménykedve, mire elmosolyodtam.

-            Igen.

-            Hála az égnek, hogy megtaláltalak! – könnyebbült meg. – Mindenhol kerestelek, de sehol sem találtalak. Már kezdtem azt hinni, hogy minden szó nélkül itt hagytál minket! Soha nem gondoltam volna, hogy egy ilyen helyen talállak meg. De hogy kerülsz ide? Mi történt? Megsérültél? – zúdította rám kérdéseit.

-            Majd később elmondom. Most ki kell jutnom innen minél előbb! Veszélyben vagyunk, és el kell tűnnünk még az este folyamán! – vázoltam fel gyorsan a helyzetet, hogy Dongwoon is megértse, miért sietek ennyire.

-            Mi? – lepődött meg.

-            A részleteket később elmondom. Most pedig segíts kimászni innen! – adtam ki a parancsot ellentmondást nem tűrő hangon, mire Dongwoon csak felsóhajtott.

-            Nem tudsz kimászni tőrök segítségével? – kérdezte pár perc múlva a lyuk mélységét és falát tanulmányozva.

-            Ha ki tudnék, szerinted itt lennék még? – válaszoltam cinikusan, majd további felesleges szócséplés helyett lázasan törni kezdtem a fejem.

Az egy dolog volt, hogy itt volt Dongwoon, aki fentről segíthet, de mégis hogyan? Mi kellene ahhoz, hogy fel tudjak innét mászni?

-            Van nálad kötél vagy valami hosszú dolog? – jutott hirtelen eszembe egy ötlet.

-            Nincs – felelte csalódottan Dongwoon, mire felsóhajtottam. Persze, hogy is lenne? Én sem hordok magamnál… Akkor mégis miből lehetne valami hosszú kötélszerű dolgot kötni? Mi van nálunk, ami használható lehetne?

Összevont szemöldökkel felnéztem az égre, hátha valamilyen isteni sugallat elmondaná a megoldást. De hiába vártam, nem történt semmi. Az idő csak telt, s mi nem kerültünk közelebb a megoldáshoz. Szidni akartam magam, amiért olyan ügyetlen voltam, hogy engedtem elfogatni magam. Szívem szerint idegesen toporzékoltam volna, hogy valaki repítsen fel innen, de tudtam, ezzel semmit nem érnék el. Mélyeket lélegeztem, hogy lenyugtassam magam és tisztán tudjak gondolkozni.

Kötél, repülés, ugrás, mászás… Mi mást lehetne még csinálni, hogy egy gödörből kijusson az ember?

Az eget figyeltem, de azt eltakarták a baljós viharfelhők, amik nem akartak eloszlani. Olyan volt, mintha szándékosan itt maradtak volna, hogy még ezzel is megnehezítsék a dolgunkat.

 Semmi fény nem szűrődött ki a felhők közül, így szinte felesleges is volt a hold mai jelenléte.  Ha a villámok nem lettek volna, tényleg semmi fényforrás nem lett volna.

Ruha, kötél, ugrás, mászás… Hát persze!

Abban a pillanatban, hogy rájöttem a megoldásra, a földet egy hatalmas mennydörgés rázta meg, ami mintha csak az ég helyeslő válasza lett volna.

-            Tudom! – kiáltottam fel, hogy Dongwoon is megtudja, rájöttem a megoldásra. – Jól figyelj, rendben?

-            Hallgatlak – felelte meglepetten, ugyanakkor hangjából egy kevés izgatottság is érződött.

-            Feldobom a köpenyem, te kapd el és kösd össze a tiéddel. Ezt fogjuk kötélként használni – hadartam el gyorsan, miközben már vettem is le magamról. Rögtön megéreztem az esti levegő csípős hidegét, és mivel csurom víz is voltam, még jobban fáztam, de ezzel most nem törődtem. Még ha meg is fagyok vagy tüdőgyulladást kapok, akkor is megmentem a Mestert!

-            Mi? Ez túl veszélyes! Mi lesz, ha elszakad? – pánikolt rögtön Dongwoon.

-            Most nincs időnk ezzel foglalkozni! Vagy ha van jobb ötleted, akkor hallgatlak! – vágtam vissza idegesen, mire Dongwoon csak felsóhajtott, majd ő is elkezdett kibújni a köpenyéből.

Nem volt időnk ilyenekkel foglalkozni, mint a kockázat! A Mester talán nincs veszélyben? Neki is szüksége van a segítésünkre. Épp ezért nem tétovázhatunk itt! Segíts magadon és Isten is megsegít, tartja a mondás. Most kiderül, mennyire igaz.

Megpróbáltam a köpenyem a lehető legkisebbe összegyűrni, hogy könnyebben fel tudjam dobni. Szerencsémre az idő most nekünk kedvezett, mert nem fújt a szél. Minden erőmet a bal kezembe gyűjtöttem, majd mindent beleadva feldobtam az immár egy gombócba gyűrt köpenyt, ami nem sokkal azután, hogy eldobtam, szét is nyílt a levegőben. Nem láttam, hogy elég magasra repült-e, ezért csak remélni tudtam, hogy Dongwoonnak sikerült elkapnia.

-            Megvan? – kérdeztem tőle, amire csak egy morgást kaptam válaszul, majd a következő pillanatban egy fekete árnyat láttam a fal mentén lezuhanni.

Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, majd odaléptem a falhoz és megragadtam a köpeny alját. Meghúztam párszor, hogy ellenőrizzem, elbírja-e a súlyom, majd amikor megbizonyosodtam róla, hogy igen, feljebb jó erősen megragadtam, a lábamat nekitámasztottam a falnak, és így elindultam felfelé.

Próbáltam a lehető leggyorsabban felérni, de a fal csúszós volt, ezért többször majdnem visszazuhantam. Ha Dongwoon nem tartotta volna jó erősen, biztosan leestem volna. És persze nagy szerencsénk volt abban is, hogy a csomó, amivel összekötötte Dongwoon a két köpenyt, nem csúszott szét, valamint, hogy maga az anyag nem szakadt el. Isten valóban megsegített.

Ahogy kiértem a lyukból, vettem egy mély levegőt, hogy megpihenjek egy picit. Dongwoon közben szétszedte a köpenyeket, majd a sajátomat a vállamra terítette. Vártam még pár percet, majd mielőtt elindultam volna, még egyszer utoljára visszanéztem a lyukra, aminek sikerült sokáig feltartania. Aztán intettem Dongwoonnak, mire ő megindult abba az irányba, ahonnét jött. Nem tudtam, hogy pontosan hol voltunk, ezért hagytam, hogy Dongwoon vezessen el minket hazáig.

Az idő csak telt, de én úgy éreztem, mintha egy centiméterrel sem kerültünk volna közelebb a házunkhoz. Szemem előtt összefolytak a fák alakjai az eső cseppjeivel. Nem érzékeltem semmit a külvilágból, mert az elmémet a Mester biztonsága teljesen elhomályosította. Nem éreztem, amikor neki mentem egy faágnak, és már fázni se fáztam. Csak a Mestert láttam a szemeim előtt. Eszembe jutott minden emlékem, amit vele töltöttem.

Mindig kedves volt velem, de az edzéseket nagyon komolyan vette. Nem engedte, hogy túl sokat lazsáljak és a tökéletességre tanított. Nem engedte, hogy akár egy hibát is vétsek, és emiatt sokszor is veszekedtünk. Ennek ellenére támogatott és hitt bennem, még akkor is, amikor tudta, lehet, hogy nem is tudom véghezvinni bosszúmat.

Apám helyett is apám volt, és tényleg mindent megadott, amit csak tudott annak ellenére is, hogy nem voltam a lánya.  Még a folytonos menekülést is tárt karokkal fogadta. Mindig azt mondta, nem érdekli, ki voltam régen, mert most már az ő lánya vagyok, történjék bármi, és ezt jól véssem az eszembe.

Állandóan mosolygott és kedvesen bánt velem, én mégsem tudtam soha se megköszönni neki a sok törődést, se apámnak nevezni. Nem találni még egy ilyen hálátlan lányt a földön, mint amilyen én voltam. Így visszanézve jöttem csak rá, hogy mennyi hibát is követtem el régen, hogy milyen sokszor sértettem meg a Mestert, és hogy milyen sok alkalommal köszönhettem volna meg neki mindent, ám én mindet elszalasztottam. És ő mégis mindig szeretett és soha nem haragudott rám semmi miatt.

Egyszerűen nem tudtam elviselni a gondolatát annak, hogy ez az ember miattam kerüljön életveszélybe. Ő túl jó ahhoz, hogy miattam haljon meg! Szívest-örömest áldoznám fel az életem érte, ha tehetném. Igen, érte bármit megtennék, hogy legalább egy kicsit is törlesszem azt a sok adósságot, amivel tartozom neki.

Összeszorított fogakkal futottam Dongwoon mögött. Torkomban gombóc keletkezett, és a sírás kezdett fojtogatni. Nem akartam gyenge lenni, mégsem tudtam türtőztetni magam. Tudtam, hogy valami rossz fog történni, mert a rossz érzésem még most sem hagyott alább, hanem csak erősebb lett. Nem akartam a Mester halálára gondolni, de akaratlanul is mindig eszembe jutott.

Meg kellett állnom egy kicsit, hogy összeszedjem magam. Nem akartam, hogy a Mester szomorúnak lásson, mert soha nem szerette, amikor az egereket itattam. Ez volt az egyetlen dolog, amit nem tudott elviselni. Ezért hát próbáltam lenyugtatni magam, hogy majd amikor szembe nézek vele, mosolyogni tudjak.

-            Minden rendben lesz! – tette biztatóan a kezét Dongwoon a vállamra. Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy észre se vettem, amikor idejött hozzám. – Ő nem olyan, akit olyan egyszerűen meg lehetne ölni! Szóval ne is emészd magad miatta, rendben? – Könnyes szemekkel néztem vissza rá, de nem válaszoltam, csak hálásan elmosolyodtam. Nem voltam benne biztos, hogy a jelenlegi állapotomban képes lettem volna normálisan mondani bármit is.

-            Egyébként, mi is történt pontosan? – kérdezte Dongwoon témát váltva, amiért szintén nagyon hálás voltam. Nyeltem egy nagyot, hogy leküzdjem a gombócot a torkomban, majd röviden beszámoltam arról, ami annál a háznál történt, amelyiknél hallgatóztam. Dongwoon reakciója csak egy sóhaj volt, majd ahelyett, hogy leszidott volna, inkább lassan továbbindult.

-            És te hogy kerültél ide az erdőbe? – jutott hirtelen eszembe egy kérdés, amin korábban nem gondolkodtam el. Akkor valahogy nem tűnt fontosnak, hogy csak úgy a semmiből feltűnt pont ott, ahol voltam, de most jobban belegondolva igencsak furcsa volt.

-            Észrevettük, hogy eltűntél a házból, ezért a keresésedre indultam – felelte Dongwoon.

-            És a Mester? – kérdeztem halkan, habár sejtettem a választ.

-            Ő otthon maradt arra az esetre, ha visszajönnél – sóhajtott fel fájdalmasan, majd hirtelen megtorpant. – Te is érzed? – kérdezte, mire kérdőn fordultam felé. Szippantottam egyet a levegőből, mire valami elviselhetetlen bűz csapta meg az orrom.

-            Hol vagyunk? – tudakoltam undorodva. Elképzelni se tudtam, hogy az erdő mely részén lehet ilyen büdös.

-            Otthon – felelte Dongwoon halkan, mire teljesen lesápadtam. Ez… ugye nem?

1. fejezet

A nap sugarai lágyan hatoltak be a fák sűrűjébe, hogy még az erdő legsötétebb szegletét is felmelegítsék. Ez nem volt könnyű feladat bükkerdő lévén, de a nap mit sem törődött a nehézségekkel, így a moháknak és kisebb füveknek elegendő napfényt sikerült a fák közé juttatnia.

Csend honolt az egész tájon, csak egy-két fakopáncsot lehetett hallani, ahogy a fák törzsébe lyukat vájnak, hogy a hernyókat megegyék a kéreg alól. Messze, túl az erdőn, dalos pacsirták énekeltek, és galambok kerestek maguknak párt. Fenn az égen látni lehetett, ahogy madarak csoportjai összegyűlnek, hogy azután együtt költözzenek el egy melegebb vidékre. Le sem lehetett volna tagadni, hogy ősz volt már.

A távolban látni lehetett, ahogy a házak kéményéből az éjszakai tűz maradványának füstje száll fel a magasba. Szagát a szél messzire elvitte, még így is, hogy alig-alig fújt. Hűvösek voltak már az éjszakák, de a hajnalok még hidegebbek voltak. Én mégis itt ültem, egy fa tövében, és a messzeségbe bámultam. Figyeltem, ahogy a nap körvonalai megjelennek a horizonton, ahogy felhők váltják fel egymást az égen, és a múlton gondolkodtam.

Tíz éve, ma tíz éve, hogy el kellett hagynom a palotát, és mint holmi bűnöző, bujkálnom kellett. Azóta a nap óta nem telt el egy perc sem, hogy ne gondoltam volna a szeretteimre, s a gyilkosukra. Még amikor szinte félholt voltam a kimerültségtől és a kemény edzéstől, akkor sem tudtam kiverni a fejemből a halottak, az égő palota képét, s dühömet erővé alakítottam, hogy megbosszulhassam őket. Soha nem felejtem el azt a sok szeretetet és törődést sem, amit mesteremtől kaptam, aki saját gyermekeként nevelt fel, s segített erősebbé válnom, hogy bosszúm beteljesíthessem. De a mi világunk nem volt ugyanaz, s én soha nem tudtam apámként gondolni rá. Az én szüleim voltak a király s királyné, akiknek feje most már a palotájuk előtt díszelgett, hogy még jobban megszégyenítsék őket. És nem volt bátyám, csak egy ikertestvérem, kiről azóta se hallottam semmit, de hiába próbáltak meggyőzni arról, hogy meghalt, én éreztem, hogy él.

Kezem jobban megszorítottam kardom markolatán, ahogy arra a napra gondoltam.

El kellett menekülnöm a saját palotámból, csak azért, hogy éljek, és megbosszulhassam annak a sok embernek a halálát, akiket aznap megöltek. Én erre születtem, és célt nem tévesztve edzettem éjt nappallá téve. Ennek eredményeként erős lettem, de célomhoz nem kerültem közelebb. Szégyen, de még azt sem tudtam, hogy kivel állok szemben. Nem tudtam az ellenségről semmit, mert egy olyan rejtett helyre kellett jönnöm, ahol nem találnak meg, ugyanis ez a tíz év alatt nem egyszer kellett lakhelyt változtatnunk, mert a fejvadászok ránk találtak. Nem volt könnyű dolog engem elrejteni, ugyanis az egyik szememről bárhol, bármikor felismertek. Hiába nem én voltam az egyetlen vak a fél szemére, mégis mindig megtaláltak. Gyűlöltem emiatt a szemem, és nem értettem, miért adták nekem az istenek ezt az átkot, de ahogy múlt az idő, rájöttem, hogy igen kivételesnek mondhatom magam, amiért ilyen szemmel ajándékoztak meg az istenek. Ugyanis amikor vörös a hold, és a szellemek visszatérhetnek az élők világába, én láthatom őket, a vak szememnek hála. Ezért hát próbáltam pozitívan rá gondolni, de még így is sok nehézséget okozott. Nem tudtam hogy elrejteni, mert amikor bekötöttem, gyorsan rájöttek, hogy baj van vele, és amikor a hajammal takartam el, akkor a szél egy másodperc alatt lebuktatott. Sokat gondolkodtam rajta, hogy mit is kellene kezdenem vele, míg végül rá nem jöttem a megoldásra. Fiúnak adtam ki magam, és az eddigi álnevemről, a Meiraról Meir-re váltottam. Olcsó trükk volt, de mégis bevált, mivel a fejvadászok elsősorban lányt kerestek, és az meg sem fordult a fejükben, hogy fiúnak adom ki magam. A szememet pedig egyszerűen csak a hajammal takartam el. De ezzel nem múltak el a bajok, mert nem volt egyszerű fiút játszani. Sokat kellett gyakorolnom, hogy megfelelően viselkedjek, és még a járásomon is változtatni kellett, de szerencsére ebben is segítségemre volt a mesterem és fogadott bátyám. Ennek köszönhetően már nem kellett hetente költöznünk, hanem végre letelepedhettünk itt, a nagy bükkerdőben, s egy kis faházikó lett hármunk lakása. Kicsit szűkösen fértünk el ugyan, de legalább volt fedél a fejünk fölött. Igaz, eleinte nagyon furcsa volt a szűk, szegényes életmód, mert a palotában én máshoz voltam szokva, de az évek során szerencsére sikerült megszoknom és értékelnem minden apróságot, ami egy közembernek sokat jelentene.

Lehunyt szemmel éltem át újra és újra az elmúlt tíz év gyötrelmeit, hogy azok a napok keserűségét újra erővé formázhassam. Hiába telt el oly sok idő, én még mindig ugyanúgy éreztem a porcikáimban azok a napok fájdalmait, s mindig újult erővel látott el. Tudtam, hogy hamarosan itt az idő, hogy elhagyjam a mesterem, és végre rátérjek arra az ösvényre, amit nekem szánt a sors.

Ahogy itt ültem csendben, lehunyt szemmel, mögülem hirtelen egy gally reccsenését hallottam. Kezem rögtön jobban megszorította a kard markolatát, készen arra, hogy bármelyik pillanatban kirántsa azt a hüvelyéből. Megfeszítettem minden izmomat, de nem mozdultam, egy tapodtat sem.

-            Jobban tenné, ha előjönne, bárki is bujkál a fák között, mielőtt én megyek oda – mondtam nyugodt, hideg, de vészjósló hangon. Szemem ki sem nyitottam, és ugyanúgy ültem a helyemen, mint pár másodperce. Nem mutattam jelét annak, hogy félnék vagy ideges lennék. Megtanultam az évek során, hogy a közömbösség az egyik legjobb módszer arra, hogy távol tartsam a kíváncsi embereket magamtól.

Vártam még pár percet, de mivel választ nem kaptam, halkan előhúztam egy tőrt a ruhám ujjából, majd azzal a lendülettel, amivel hátrafordultam, el is hajítottam a fegyvert a hang irányába. A penge belefúródott egy fa törzsébe, mire egy varjú szállt fel az égbe.

Csak egy varjú lett volna? – gondoltam magamban, majd már épp felálltam volna, hogy visszahozzam a tőrömet, amikor kiáltásokat hallottam.

-            Meir! Hol vagy? – szólítgatott Dongwoon, a fogadott bátyám.

Nem válaszoltam neki, csak még egy utolsó pillantást vetettem a tőrömre és arra a helyre, ahonnét a zajt hallottam, majd megindultam Dongwoon irányába.

A királyi palota ma már csak árnyéka volt egykori pompájának. Teljesen eltűnt belőle az élet, hiába dolgoztak ott még sokan. A „velünk nem történhet semmi rossz” érzés is elhagyta az emberek szívét, és felváltotta az állandó nyugtalanság és félelem. Csak kevesen szerették az új uralkodót, de senkinek nem volt sem ereje, sem bátorsága, hogy szembeszálljanak vele.

Még a nap sugarai sem voltak képesek behatolni a komor erődítmény falai közé, s ezt látva ugyan ki akart volna ellenszegülni? Látták már sokak kivégzését, akik árulónak lettek kikiáltva, amiért kiálltak a jogukért vagy említést tettek az előző királyról. Az egész ország tele volt a király kémeivel, így persze rövid időn belül elfogták, és kivégezték azokat, akiknek volt elég bátorságuk ahhoz, hogy szabadon beszéljenek mindenről. A többi közember pedig nem akart ugyanerre a sorsra jutni, ezért inkább befogták a szájukat, és tűrtek.

Ahogy egyre magasabbra ért a nap a horizonton, úgy egyre több fény árasztotta el a tájat. Még egy napsugárnak is sikerült bejutni a trónterem ablakán keresztül a várba, ami egy csíkban megvilágította a trón előtt elhelyezkedő területet. Az új király morgott egy párat, s már épp szólt volna egy szolgának, hogy húzza be jobban a függönyt, amikor az ablakban megpillantott egy fekete varjút. Nagyot sóhajtott, majd balra fordítva a fejét intett valakinek, aki odament a madárhoz, majd pár perces csend után a trón elé állt, térdre ereszkedett lehajtott fejjel, majd felállt.

-            Felség – szólalt meg -, megtaláltuk! – jelentette ki, mire a király elégedetten elmosolyodott.

-            Jól van, Hyunseung, szép munka! – dicsérte meg a fiút, majd jobbra fordította a fejét. – Doojoon, most te mész. Mindenképp el kell kapnod még élve, értetted? – Doojoon csak bólintott egy aprót. – Vigyél annyi katonát, amennyit csak akarsz, de lehetőleg kerüld a feltűnést!

Doojoon még egyszer bólintott, majd mivel a király nem szólt többet, el is hagyta a termet, hogy minél előbb útnak indulhasson. Az uralkodó intett a fejével Hyunseungnek is, aki Doojoon után sietett, hogy elmondja neki a részleteket.

-            Most megvagy! – szorította össze tenyerét a király.

Egy hét telt el a varjús incidens óta az erdőben. Habár azóta semmi különöset nem észleltem, mégis mindig ezen járt az agyam. Vajon mit csinálhatott ott egy varjú? Tudtam, felesleges rajta ennyit agyalni, elvégre csak egy madár volt, olyan, ami bárhol előfordulhat. Épp ezért miért lenne olyan különös, hogy pont ott volt egy? Én mégis nyugtalan voltam. Olyan érzésem volt, mintha engem figyelt volna azzal a kicsi, fekete szemével. Nem akartam, hogy őrültnek nézzenek, ezért inkább nem is szóltam róla senkinek. Próbáltam az agyam legmélyebb zugába űzni, de minden próbálkozásom felesleges volt: újból és újból eszembe jutott. Azt hiszem, azért nem hagyott ennyire nyugodni ez a gondolat, mert az ellenségről semmit sem tudtam, így még az is előfordulhat, hogy állatokat is tudnak irányítani. Épp ezért ideje lett volna, hogy elhagyjam ezt a helyet és útnak induljak, de hiába határoztam el magamban, hogy másnap elmegyek innét, végül még is maradtam. Abban a pillanatban, ahogy megláttam a mesterem, minden akaraterőm elpárolgott.

Képes lennék minden hála nélkül itt hagyni azt az embert, aki apám helyett is apám volt? – kérdeztem magamtól minden alkalommal, de a válaszom mindig ugyanaz volt: nem. Hiába próbáltam nem kötődni ehhez a helyhez és emberekhez, nem sikerült. Azt hittem, az évek során sikerült elzárnom a szívem minden és mindenki elől, de akaratlanul is törődni kezdtem a körülöttem lévőkkel.

A ház előtt ültem egy farönkön, és a messzeségbe bámultam, miközben szokásosan gondolkoztam, de gondolatmenetemből a Mester szakított ki.

-            Meir! – szólított a hátam mögül, ahogy kilépett az ajtón. – Be tudnál menni a faluba nekem egy-két dologért? – kérdezte, majd mielőtt én bármit is szólni tudtam volna, Dongwoon jelent meg, és válaszolt helyettem.

-            Majd én elmegyek. Nem kell minden apróságért őt küldeni! Én is itt vagyok, tudod jól! – felelte Dongwoon, mint mindig ilyen esetben.

Mindig Dongwoon ment be mindenért a faluba, nehogy bántódásom essen, mikor ott vagyok. Hiába mondtam el én is és a Mester is, hogy tudok vigyázni magamra, Dongwoon hajthatatlan volt, így kénytelenek voltunk beletörődni.

-            Majd én elmegyek – feleltem halkan, mielőtt még a Mester beleegyezett volna, hogy Dongwoon menjen el helyettem.

-            De… - kezdett volna Dongwoon lebeszélni róla, de félbeszakítottam.

-            Tudok vigyázni magamra, úgyhogy nem kell aggódni értem!

-            Akkor is… Legalább hadd kísérjelek el! – kérlelt, de én csak megráztam a fejem, mire ő csalódottan felsóhajtott, de nem szólt többet, csak elment a dolgára.

A Mester elégedetten elmosolyodott, majd bólintott egy aprót, és a kezembe nyomta a fejszéjét, amivel a fát szokta aprítani. Én is bólintottam egyet, hogy jelezzem, értem, hová kell mennem, majd útnak is indultam.

A faluba vezető földes út a bükk erdő mélyén húzódott, amit nem használtak rajtunk kívül. A falusiak nem szerettek ebben az erdőben járni, állításuk szerint furcsa lények laktak benne. Habár még senki sem találkozott eggyel sem, szentül állították, hogy vannak. Még mi sem láttunk egyet sem, annak ellenére, hogy már közel nyolc éve itt laktunk. Mester pedig favágó volt, de még ő sem hallott egy furcsa zajt sem, ami esetleg egy szörnytől származott volna. Így hát mi nem féltünk, de a falusiak nem kedveltek minket, azt pletykálták, hogy szövetkeztünk a szörnyekkel, ezért nem bántanak minket. Persze ebből egy szó sem volt igaz, de mi nem tagadtunk le semmit, mert így legalább békén hagytak minket.

A fák sűrű és magasra törő lombján keresztül csak kevés fény jutott át, így virágok nem is nőttek errefelé, szinte csak fűt lehetett látni mindenfelé. Ma pedig még kevesebb napfény szűrődött át, mert nagyon be volt borulva, már amennyire ezt meg tudtam állapítani a fák lombjai között. A szél is sokszor fújt, jelezve, hogy még ma nagy eső lesz.

Egy jó tíz perces séta után értem be a faluba. Sehol nem volt egy lélek se, amin habár meglepődtem, de nem bántam. Késő délután volt, de ilyenkor még rég tömve szoktak lenni az utcák, ezért nem értettem, hogy hová tűnt mindenki. Ennek ellenére a köpenyem még jobban az arcomba húztam, és gyorsítottam a tempómon. Nem tudtam, hogy mi folyik itt, de jobb volt elővigyázatosnak lenni.

Ahogy a főutcán sétáltam, nemsokára egy hatalmas tömeget láttam gyülekezni a hirdetőfal előtt. Mondhatni, az összes lakos ott volt, így már értettem, miért voltak az utcák üresek, de nem tudtam, mit néznek. Nem volt egy olyan hír se, amit mindenki egyszerre olvasott volna el, de a tömegből ítélve nem rég tehették ki.

Ahogy közelebb értem, és megpillantottak az emberek, rögtön el is tűntek, nehogy rájuk nézzek, és valami bajt szabadítsak rájuk. Mindig ezt csinálták, amikor én, Dongwoon vagy a Mester közeledett, úgyhogy ezen már meg se lepődtem.

Odaléptem az immár szabad hirdetőfalhoz, hogy én is szemügyre vehessem a papírt. Legnagyobb döbbenetemre egy körözőlevél volt kiaggatva rá, rajta egy képpel rólam, és egy jó nagy összeggel ellátva, amit az kap meg, aki elkap még élve. Ez eddig nem is volt különös, mert sok ilyennel találkoztam már az évek során, de nem értettem, hogy mit keres itt egy kép egy húszas éveiben járó lányról, aki szakasztott mása volt nekem annyi különbséggel, hogy gyönyörű hosszú haja, szép ruhája volt, és nem volt eltakarva a szeme. Kétségtelenül olyan arca volt mint nekem, ezért nem értettem, hogy ki tudta, hogyan nézek ki most.

Gyorsan letéptem a papírt a falról, nehogy még többen meglássák. Nem akartam, hogy újból fejvadászok jöjjenek hozzánk. Végre minden békés volt körülöttünk, így nem kívántam tönkre tenni mindent, ha már szinte a Mester és Dongwoon egész életét elrontottam. Sajnáltam, hogy miattam nekik is ennyit kellett szenvedni, de ezen már nem segíthettem. Akkor, tíz éve, a Mester valószínűleg számolt ezzel, amikor befogadott.

Összegyűrtem a papírt, majd eltettem a ruhámba, hogy megmutassam otthon a Mesternek, hátha ő tud valamit róla. A Mester amellett, hogy kitűnő harcművész volt, még jól tájékozott és okos ember is volt, ezért biztosra vettem, hogy ő tud valamit, amivel előre segíti a bosszúm beteljesítését.

Már épp indultam volna tovább, amikor villámcsapásként ért a felismerés: a képet lehet, hogy az ikertestvéremről mintázták! Ami azt jelentette, hogy még életben van, és valószínűleg aki ezt a körözőlevelet készítette, tudja is, hogy hol él!

Új erőt adott Lyra gondolata, így most már biztosan tudtam, hamarosan el kell mennem. A bosszú nem hajtott eléggé, hogy itt hagyjak mindent, de Lyra, az elvesztett másik felem visszaszerzésének gondolata rögtön cselekvésre ösztökélt.

Tovább nem is vesztegettem az időt, hanem folytattam az utam a fegyverkovács felé. Egy darabig még egyenesen kellett menni, aztán jobbra kanyarodtam, és bal kéz felől már ott is volt a kovács boltja.

Az épület ajtaja csilingelve nyílt ki, jelezve, hogy jött valaki.

-            Tessék, miben segíthetek? – hallottam meg az ismerős hangját a kovácsnak a műhelyből.

-            Fegyvert jöttem javíttatni – válaszoltam, mire a magas, széles vállú férfi kezét törölve lépett elő a másik helyiségből.

-            Mutassa – felelte, mire átadtam neki a Mester fejszéjét. A kovács megnézte a pengéjét: megkocogtatta párszor, ellenőrizte az élét, majd pár hümmögés után felém fordult. – Ez holnapra kész is lesz. Van még valami? – kérdezte, mire a kezébe nyomtam a kardomat. A férfi fáradtan felsóhajtott már a kard látványától is, majd homlokát törölve nézett fel rám. – Már megint?

-            Meg tudja javítani még az estére? – feleltem figyelmen kívül hagyva a kérdését.

-            Mit csinál Maga mindig, hogy ennek a szerencsétlen kardnak folyton ennyire kicsorbul az éle? Tán fát vág vele? – csóválta a fejét, mire bosszúsan néztem rá.

-            Meg tudja csinálni vagy sem?

-            Persze, persze – bólintott, majd kezében a két fegyverrel már vonult is el a műhelyébe.

-            Akkor este jövök! – kiáltottam még utána, de ezt valószínűleg már meg se hallotta. Mindig panaszkodott, ha meglátott valamilyen munkát, de pár másodperc után már annyira belefeledkezett, hogy semmit nem hallott meg a külvilágból. Ezért is szoktam hozzá járni, mikor a kardom pengéjét tönkreteszem a sok edzéssel.

 Az épületből kiérve már indultam is volna haza, de abban a pillanatban, hogy kiléptem az ajtón, valaki nekem szaladt, majd egy „Tolvaj!” kiáltást hallottam. Az alacsony srác a földre esett, ahogy nekem jött. Már épp ráförmedtem volna, hogy mit csinál, amikor egy kétségbeesett pillantást lövellt felém. Nem tudtam, hogy ki az, de abban biztos voltam, hogy ő a tolvaj. Már pillanatig fontolgattam, hogy segítsek-e neki, de végül úgy döntöttem, hogy nem fogok. Miért segítsek neki, amikor nem is ismerem? 

Már épp itt hagytam volna, amikor futó léptek zaja ütötte meg a fülemet.

-            Elkapni! – hallottam meg néhány férfi hangját nem messze a tolvaj háta mögül. A fiú is meghallotta ezt, így rögtön talpra is ugrott, majd úgy rohant el, hogy újból nekem jött. Utána akartam kiáltani, hogy mégis mit képzel magáról, de olyan gyors volt, hogy már csak a port láttam, amit futás közben felkavart.

Nagyot sóhajtottam, majd már indulni akartam, amikor megláttam valamit a földön a lábam előtt. Lehajoltam, hogy felvegyem és megnézzem, mi az. Legnagyobb meglepetésemre egy marék méretű kis anyag volt, amiben érmék csörömpöltek.

Ez csak nem?

-            Hé, te! – szólt nekem lihegve az egyik férfi a csoportból. – Nem láttad azt a kis törpe tolvajt?

-            Az ott nem az az öreg hölgy erszénye? – kiáltott fel egy másik a kezemben szorongatott anyagra mutatva.

-            Te voltál a tolvaj?! Esetleg a cinkosa vagy? – kérdezte mérgesen egy harmadik.

Végignéztem mind a négy férfin egyesével, majd lepillantottam a kezemben tartott erszényre, végül újra a csoportra emeltem tekintetem, de nem válaszoltam semmit.

Ezek most hozzám beszélnek?

-            Nagyon gyanús vagy nekem te köpenyes alak! Úgyhogy válaszolj! Hogyan került hozzád az az erszény? – vont kérdőre a negyedik.

-            Ch – feleltem lenézően, majd ahelyett, hogy elmagyaráztam volna nekik, mi történt, csak odadobtam nekik az erszényt, és ott is hagytam őket.

A kovács műhelyéből kilépve megcsapta az arcomat a hűvös, északi szél, ami egész nap fújt. Feltekintettem az égre, de a Holdat nem lehetett látni a sötét felhőktől. Soha nem voltam jó időjós, de azt még én is meg tudtam állapítani, hogy pillanatokon belül le fog szakadni az ég. Nem akartam megázni, ezért gyorsan meg is indultam, hogy mielőbb otthon lehessek.

Az utcákon most sem volt egy lélek sem, valószínűleg már mindenki lefeküdt aludni. Csak néhány ház ablakából szűrődött ki még némi fény, de ezt leszámítva teljes sötétség honolt az egész falun, még a Hold sem nyújtott semmi világosságot, mert a felhők eltakarták. Csend volt, csak néhány kóbor kutya ugatása zavarta meg az alvók álmát.

Ahogy itt sétáltam az üres utcákon, rossz érzésem támadt, amit a csend még jobban tetézett. Pont olyan volt minden, mint tíz éve, amikor megtámadták a palotát. Nem tudtam, hogy most miért éreztem így, de gyorsítottam a tempómon, hogy minél előbb otthon legyek, és megbizonyosodhassak arról, hogy nem történt semmi. Legszívesebben futottam volna, de nem engedtem, hogy eluralkodjon rajtam a félelem és nyugtalanság, ezért csak gyorsan sétáltam.

Már majdnem kiértem a faluból, amikor hirtelen néhány férfi harsány nevetése ütötte meg a fülem, ami egy közeli, már évek óta lakatlan házból szűrődött ki. Normál esetben nem álltam volna meg emiatt, de most mégis csendben odalopóztam az ajtóhoz, hogy hallgatózzak.

-            Szóval azt mondjátok, hogy megtaláltuk?

-            Pontosan. Ki gondolta volna, hogy egész végig ilyen közel volt hozzánk? Mi meg fel sem ismertük! – A férfi kijelentését újabb hangos nevetés követte.

-            Akkor itt lakik az erődben a hercegnőnk?

-            Igen.  Ha jól tudom, akkor már mások is megtudták, hogy itt rejtőzik. Biztos úton vannak már más fejvadászok is.

-            Nekünk kell előbb elkapnunk! – csapott az asztalra. – Induljunk is!

Kitágultak a szemeim, ahogy eljutott a tudatomig, hogy felfedeztek. Nem tudtam, hogy ki volt az és mikor, de ez most nem is volt fontos. Minél előbb haza kellett érnem, hogy figyelmeztessek mindenkit, el kell mennünk innen.

Csak átkozni tudtam magam, amiért ilyen óvatlan voltam valamikor, hogy megtaláltak, de most nem volt időm azon agyalni, hogy mikor történt. Gyorsan el kellett hagynom ezt a helyet, de abban a pillanatban, hogy megfordultam és megmozdítottam a lábam, megnyikordult alattam egy fagerenda.

-            Ki van ott? – hallottam meg valakinek a hangját pár méterre tőlem a ház sarkától.

Káromkodtam magamban egy sort, de nem időztem tovább. Leugrottam a ház alapjáról, és futásnak is eredtem, de a következő pillanatban egy nyíl fúródott a térdhajlatomba, mire én hasra vágódtam. Gyorsan fel akartam állni és elmenni, de a férfi, aki észrevett, már ott is termett mellettem. A ruhám ujjából előcsúsztattam egy tőrt, de valószínűleg meglátta, mert mielőtt a lábába tudtam volna szúrni azt, leütött egy nagy bottal. Pár pillanatig még küzdöttem, hogy eszméletemnél maradjak, de a férfi ezt látva még egy nagyot csapott a tarkómra, mire fejem ájultan zuhant a porba.