4. fejezet

Hatalmas szélvihar söpört végig a tájon. A fákat majd’ kitépte gyökerestül a földből, és a házak ablakait annyira verte, hogy az ablakkeret alig bírta megakadályozni az üveg kitörését. Egy lélek sem tartózkodott kint, minden teljesen kihalt volt. Még egy bagoly huhogását sem lehetett hallani, csak a szél süvítése törte meg a csendet.

Az eső továbbra is szakadatlanul esett nagy pocsolyákat hagyva mindenhol. Nem volt olyan hely, amit el ne ért volna. Még a fák levelei sem nyújtottak egy kevés védelmet sem az esővel szemben. Igazi felhőszakadás volt.

Dörgések rázták meg a földet, amit szinte rögtön villámok fénye követett. Teljesen sötét volt, csak a villám világította meg pár másodpercre a vidéket.

A vihar a tetőfokára hágott, s lassan elcsendesedni látszott. Az ég elkezdett kitisztulni, ezzel felfedve a hold ezüstösen ragyogó sarló alakját. Keskeny fénye előtt egy fekete varjú sebesen szállt el. Átszelte a falut, s le sem lassított addig, amíg el nem hagyta az erdőt. Azt követően keletre fordult és továbbment, amíg fel nem tűnt a láthatáron egy magányosan álldogáló ház az ország délkeleti határánál található hegy lábánál. Nem volt nagy, alig lehetett pár szobája, de használójuknak ez is tökéletesen megfelelt.

A hegy védte egyik oldalról a házat, így a vihart sikerült épségben túlélnie. Egyik ablak sem tört ki, annak ellenére, hogy az egyik résnyire nyitva állt. Egy kevés fény szűrődött ki onnan, ezzel jelezve, hogy a lakók még ébren vannak. A varjú egyenesen a nyitott ablak párkányára szállt le, majd csőrével megkocogtatta az üveget bebocsátás után kérve. Pár percig semmi sem mozdult, majd mikor már a varjú újra kopogott volna, megjelent egy férfi alakja a szobában, aki kinyitotta az ablakot a madárnak. Az persze rögtön be is repült, el a férfi mellett, és két szárnycsapás között átváltozott egy szőke hajú, fekete ruhás fiúvá. Arca komoly volt, de látszódott rajta, hogy még nem túl idős. Szemével gyorsan felmérte a szobát: a kandalló az ablakkal szemben helyezkedett el, ami mellett egy ágy volt, rajta egy férfivel. A kandallótól nem messze állt egy asztal és egymással szemben két szék. Az egyiken ült valaki, aki az asztallapon heverő kártyákat tanulmányozta, háta mögött pedig egy ajtó volt. Az újonnan érkezett fiú rögtön rájött, mi történt: ketten kártyáztak, miközben a harmadik pihent.

Odalépett az ágy mellé, és óvatosan megfogta az alvó vállát, akinek a szemei rögtön kipattantak, majd gyorsan fel is ült. Fáradtan nézett fel barátjára, aki közben odahúzott egy széket, amire rá is ült.

-            Hogy vagy? – kérdezte a szőke hajú, mire a másik csak felsóhajtott.

-            Ami azt illeti, voltam már jobban is – felelte, mire a másik szája apró mosolyra húzódott. Tudta, hogy ha már képes normálisan beszélni, akkor hamarosan felépül. – Sikerült követned? – váltott a fekete hajú témát, mire a szőke bólintott.

-    Visszamentek a faluba, hogy segítséget találjanak neki – válaszolta a szőke, miközben kicsit megmasszírozta a nyakát. – Ha minden jól megy, akkor, amíg fel nem ébred a hercegnő, ki sem lépnek a füvesasszony házának küszöbéről.

-            Menjünk utána? – folyt bele a beszélgetésbe az asztalnál ülő férfi is. A fekete hajú csak leintette.

-        Nem érdemes ezzel fárasztani magunkat – válaszolta neki. – Nem szabad megint lebecsülni őket – célzott a nem rég történtekre. – Most már tudjuk, hogy csupán számbeli fölénnyel nem tudjuk elkapni. Ravasznak kell lennünk, és pár lépéssel előttük járnunk – mondta, majd pár percre elgondolkozott. – A célját nem tudjuk, igaz? – fordult a szőke hajú felé. Az csak megrázta a fejét.

-          Valószínűleg bosszún töri a fejét, de hogy pontosan mit tervez, azt nem tudom – felelte. – De addig nem léphetünk fel komolyabban ellene, amíg semmi pontosat nem tudunk. Lehet, hogy követnem kellene és kihallgatni a beszélgetéseiket – morfondírozott. – De te, Doojoon, egyelőre pihenj és ne erőltesd meg magad! – parancsolt rá a szőke a fekete hajúra, mire az csak felsóhajtott.

-            Nem kell túlreagálni a dolgot Hyunseung. Csak egy keveset kell pihennem, és megint teljesen jól leszek – válaszolta, majd mielőtt Hyunseung bármit is válaszolni tudott volna, valaki hangosan dörömbölni kezdett az ajtón. – Azt hiszem, már tudom is, mit fogunk tenni – közölte Doojoon, majd intett az egyik férfinek a szobából, aki odament az ajtóhoz és kinyitotta azt. Hyunseung kíváncsian nézett a bejárat felé,

amin belépett egy szintén nem túl idős fiú. Hyunseung elgondolkozott egy pillanatig azon, hogy Doojoon mit tervez, de ahogy térdre ereszkedett az újonnan érkezett, rájött. Barátjára tekintett, és nem tudta elrejteni a szája sarkában lapuló elégedett és ravasz mosolyát. Doojoon viszont ha észre is vette, nem mutatta jelét annak, csak a nemrég érkezett fiúra figyelt.

-             Elmondom a feladatod – kezdett bele Doojoon. – Be kell épülnöd közéjük és elnyerni a bizalmukat. Nekünk fogsz kémkedni. Mindent meg kell tudnod a hercegnő terveiről és minden lépéséről! – Az ajtóban térdelő fiú most felkapta fejét és már nyitotta a száját, hogy kérdezzen valamit, amikor Doojoon csak leintette, majd folytatta. – Nem kell jelentened nekünk semmiről. Hyunseung egész végig követni fog benneteket, és mindenről tudni fog. Neked elég annyit tenned, hogy kifaggatod a hercegnőt mindenről. Ezzel is a lebukás esélyét akarjuk csökkenteni. De ha lebuksz, akkor vagy mi, vagy ők fognak téged megölni, ezt jól jegyezd meg!

Bólintott egyet a fiú, jelezve, hogy mindent ért, majd Doojoon intett neki, és elhagyta a házat.

-            Remélem, nem fog lebukni – jegyezte meg Hyunseung, mire Doojoon csak bólintott.

Fojtogató csend és sűrű sötétség vett körbe minden oldalról. Az orrom hegyéig sem láttam, de éreztem, hogy a keskeny szirt, amin álltam, a széléhez közeledik. Megpróbáltam megállásra bírni a lábaimat, de azok nem engedelmeskedtek nekem, csak tovább hátráltak. Ahogy apró léptekkel egyre hátrébb kerültem, egy pár darab kavicsot lelöktem a szirtről. Egy darabig még hallottam, ahogy neki-neki ütköznek a hegy falának, de egy idő után teljesen elhalt minden nesz. Nem volt hangja annak, ahogy leérkeznek. Vajon van egyáltalán alja ennek a szakadéknak? – merült fel bennem a kérdés, de a választ is tudtam rá. Ez egy végtelen mély szakadék.

Ezt felismerve rögtön megtorpantam. Szememmel körbepásztáztam a tájat valami mozgás után kutatva. De nem láttam semmit. Aztán a semmiből hirtelen felbukkant több száz kígyó. Mind a lábam körül tekergőzött, és mindent beborítottak. A vér is megfagyott az ereimben, ahogy felismertem a viperákat. El akartam menekülni, gyorsan, de nem volt hová. Bármit is tennék, meghalnék. Itt a vég - gondoltam magamban, majd nyeltem egy nagyot. Megmozdítottam egy picit a lábam, hogy felmérjem, mennyi mozgásterem maradt, de beleütköztem egy kígyó nyálkás bőrébe. Azt hittem, hogy rögtön rám fog támadni, de ehelyett csak sziszegni kezdett. Megnyugodtam, és már épp folytattam volna az elkezdett mozdulatsort, amikor a legváratlanabb pillanatban az összes kígyó rám ugrott. Mindegyik szinte egyszerre mart bele a bőrömbe, és én annyira megijedtem, hogy elkezdtem hátrálni. Azzal viszont nem számoltam, hogy mögöttem már nincs semmi, csak a mélység, így a kígyókkal együtt lezuhantam a mélybe.

Felpattantak a szemeim és zihálva ültem fel. Arcomon minden honnét verejték csöpögött, és a szívem hevesebben vert a kelleténél. Csak álom volt – gondoltam, majd egy fokkal nyugodtabban dőltem vissza a párnák közé.

A hirtelen támadt fénytől nem láttam semmit, de ahogy hozzászokott a szemem a világossághoz, egy szoba körvonala kezdett kirajzolódni előttem. Nem volt túl nagy, így egy ágyon, asztalon és széken kívül mást nem is láttam. Az asztalon volt egy mosakodó edény, a székre pedig a köpenyem volt fektetve. A jobb oldalamnál a falon volt egy ablak, amin a napfény beáradt. 

Csend volt. Sehonnét nem szűrődött be egyetlen halk hangfoszlány sem, csak magam mellől hallottam valakinek a halk szuszogását. Elfogott a nyugtalanság, de az okát nem tudtam.

Gondolkozva ültem fel. Az utolsó emlékem egy csatáról volt, ezért nem értettem, hogy mit keresek itt, de tudtam, lennie kell még valaminek, ezért tovább kutattam az emlékeim között. Így eszembe jutott a méreg, és hogy hol voltunk. A következő kérdés, ami felmerült bennem, hogy hol van Dongwoon. De ahogy újra végignéztem az apró szobán, az ágy mellett a falnak dőlve találtam meg még alva, aki amint meghallotta, hogy megmozdultam, felébredt és gyorsan idejött hozzám.

-            Jobban vagy már? – kérdezte aggódva, mire bólintottam egy aprót. Habár a fejem fájt még egy picit, más bajom nem volt. A mérget sikerült teljesen eltávolítani a szervezetemből.

Már nyitottam a szám, hogy mondjak valamit, amikor újra nyugtalan lettem, de ez az érzés most olyan erővel tört rám, hogy egy percig sem bírtam tovább az ágyban maradni.

-            El kell innen tűnnünk – pattantam fel az ágyból és a mosdótál felé vettem az irányt.

-            Mi? – lepődött meg Dongwoon. – Miért?

-       Nem bízhatunk meg ebben az asszonyban. Habár most megmentett, azt gondolod, hogy nem fog átadni a katonáknak egy szép kis összegben reménykedve? – válaszoltam, majd megmostam az arcom. – Fogadni mernék, hogy amint felkelt a nap, ő már útnak is indult, hogy feladjon bennünket. Épp ezért nem maradhatunk itt – feleltem sietősen, miközben magamra kaptam a köpenyem, csuklyáját a fejemre húztam, és felcsatoltam a kardomat is, ami a mosakodó edény mögött feküdt az asztalon.

-        Most hogy mondod, már jó ideje elment. Azt mondta, hoz még valami gyógynövényt, amire szükséged van – gondolkodott el Dongwoon. – Ennek van már egy órája is.

Egy mindent tudó nézéssel pillantottam rá, mire Dongwoon is gyorsan felpattant, és ő is elkezdett felöltözni. Mikor elkészült, odaléptem az ablakhoz, és kitörtem az üveget.

-            Gyere – mondtam neki, majd kiugrottam az ablakon. Dongwoon is követett, majd ahogy elindultam hazafelé, megszólalt.

-            És hova akarsz menni? – kérdezte.

-            Haza – feleltem, miközben mentem előre.

-      Haza? És ott mit csinálnál? Szerintem az lesz az első hely, ahol keresni fognak bennünket. Nem sétálhatunk be a csapdájukba! El kellene… – magyarázta Dongwoon, de megakadt a mondat közben. Valószínűleg eszébe jutott a Mester. De én nem torpantam meg, még csak rá se néztem, csak tudatosan mentem előre. Éreztem, hogy a torkomban gombóc keletkezik, és a sírás kezdett el megint fojtogatni.

Olyan szívesen adtam volna fel mindent azért cserébe, hogy a Mester még éljen! Letettem volna a bosszúról is, mindenről, csakhogy visszahozhassam őt az életbe. De tudtam, már nem térhetek le az ösvényemről. Mindig is ez volt az én végzetem, esélyem sosem volt arra, hogy kiszálljak. És a Mester is tudta ezt, mikor megtalált tíz éve az erdőben. Befogadott, és elfogadta a sorsát, beletörődött, hogy meg fog halni. Mindezt boldogan tette meg értem.

A sok holttest bűze már messziről megcsapta az orrunkat, ezzel is jelezve, közel vagyunk már a házunkhoz. Nem sokára a testeket is megpillantottuk. Tegnap este nem igazán jutott el a tudatomig, hogy mit is tettem, de most, látva a csata borzalmait, elszörnyedtem. Embereket öltem, én. Olyanokat, akiket egy szerető feleség és gyerekek vártak otthon. Olyanokat, akik teljesen ártatlanok voltak. Olyanokat, akik csak parancsot teljesítettek. Olyanokat, akik csak felesleges áldozatok voltak.

Nem akartam hagyni, hogy a katonák teste madarak vacsorája legyen, ezért elkezdtem összeszedni azokat is. Legalább eltemetem őket, ha mást már nem tehetek értük. Dongwoon eleinte vonakodott segíteni nekem benne, de végül ő is belátta, hogy mi nem vagyunk olyanok, mint az ellenség. Ezek a katonák egyébként sem tehettek semmiről. Rosszkor voltak rossz időben, és ha tehettem volna, nem öltem volna meg őket. De tudtam, úgyis felkeltek volna, hogy utolsó leheletükig harcoljanak.

Már egy jó ideje csak a holttesteket pakoltuk egy kupacba. Eleinte még számoltam, hogy mennyi katonát öltünk meg, de annyian voltak, hogy inkább abbahagytam. Az izmaim is sajogtak már a megerőltető munkától. Dongwoon is hasonlóan ki volt már fáradva, de egyikőnk sem állt meg egy pillanatra sem, hogy pihenjen. Megtisztítottuk a házunk környékét és azt az erdő részt is, ahol harcoltunk, és a testeket egy kisebb tisztásra vittük. Miután az összeset összegyűjtöttük, elmentünk fát szedni, amit a holtestek közé tettünk. Végezetül pedig meggyújtottuk a halmot, és egy ima elmondása közben végignéztük, ahogy elég a fa.

A Mester testét direkt nem raktuk bele a katonák máglyájába, őt külön akartuk elégetni. A holteste ugyanott volt, ahol még az este hagytuk, ami azt jelentette, senki nem járt itt azóta, hogy mi elmentünk. Megkönnyebbüléssel nyugtáztam, hogy nem jött ide senki értünk. Nem tudtam, mire készül az ellenség, de ezúttal biztosan sokkal óvatosabbak lesznek. Mielőtt azonban a Mesterrel kezdtünk volna el foglalkozni, összepakoltuk a holminkat a házból. Minden ételt magunkhoz vettünk, ami nem romlik meg egyhamar, ruhákat is tettünk el, és persze az összes fegyvert magunkhoz vettünk, amit csak találtunk.

A Mester testét szintén azon a tisztáson égettük el, ahol a többi katonáét, ám az ő porait összegyűjtöttük egy kis edénybe, majd felkerestük a tavat, ami az erdőben volt. Gyönyörű volt a kilátás innen, és csak remélni tudtam, hogy a Mester is meg lesz elégedve vele.

Dongwoon a Mester porainak a felét magához vette, és miközben elmondta búcsúját neki, a levegőbe szórta. A maradékkal én is odaléptem a tó partjához, és lassan szórtam el a nálam lévő hamut.

Legyél, Mester, olyan, mint a szél! Menj el messzi helyekre, és fedezd fel a világot! Ne kössön semmi egy helyhez, légy szabad! Szeld szabadon a hegyeket, és élj boldog életet! Habár nincs jogom hozzá, hogy ezt mondhassam, de kérlek, bocsáss meg hálátlan lányodnak. Míg életben voltál, soha nem tudtam kimondani, hogy köszönöm, de most kifogom. Köszönöm. Köszönöm, hogy az apám voltál ebben a tíz évben. Köszönöm, hogy felneveltél és tanítottál engem. Köszönöm, hogy befogadtál, annak ellenére, hogy tudtad, ki vagyok. Tudom, sokszor megkeserítettem az életed, és miattam nem élhettél teljesen, ezért szeretnék bocsánatot kérni. Miattam haltál meg jóval korábban, mint kellett volna, ezért is szeretnék bocsánatot kérni. De ígérem, apám, hogy ezentúl méltó lányod leszek. Csak figyelj az égből, és ígérem, büszke leszel rám! Egy percre se fogom felejteni tanításod, de ígérem, nem hagyom, hogy áldozatod kárba vesszen! Meg fogom bosszulni a tíz éve történteket és a te halálod is! Életben fogok maradni, és addig nem fogok nyugodni, amíg meg nem büntettem őket! Erre mérget vehetsz, ezért kérlek, ne aggódj miattam! Én jól leszek, és vigyázni fogok Dongwoonra is! De ideje, hogy búcsút vegyek tőled, Mester. Ég veled, nyugodj békében!