Prológus

Egy kőfalakkal körülvett hatalmas erődítmény magasodott ki házak csoportjából. Magas bástyái és tornyai rendíthetetlenül álltak a helyükön, amikre ránézvén azt gondolja az ember, senki sem képes ledönteni őket.  Két zászló büszkén lengedezett egymás mellett a ritkás éjszakai szellőben, s szinte már versenyre is keltek egymás ellen, hogy megmutassák, melyikük a dicsőbb. Az egyiken egy bátor szívű tigris díszelgett, amely a királyi család címere volt, míg a másikon egy arany körben ékesedett egy írisz, virágszirmán egy madárral, ami az ország zászlaja volt.

A kastély büszke kőfalai nappal melegséggel és védettség érzésével töltötte el az embereket, azt a gondolatot sugározva az elméjükbe, velük semmi rossz nem történhet. Most mégis, valami nagydolog volt előkészülőben, s erről senki sem sejtett semmit.

A nap már rég elhagyta a horizontot, s helyét a hold váltotta fel, hogy feladatát elvégezze. Az emberek is mind már hazatértek, hogy az estét családjukkal töltsék a védelmet és meleget adó falak között ezen a hűvös, őszi napon.

A szél csak ritkán fújt, aminek köszönhetően egész kellemes éjszaka lett. Fenn az égen a csillagok ragyogtak, amiket még szabad szemmel is látni lehetett.  Mindegyikük mintha azt súgta volna, vigyázz, de nem volt, ki megfejtette volna az üzenetüket. Csend honolt az egész városon, még egy kutya sem ugatott, egy tücsök sem ciripelt, még egy lámpás pislogását sem lehetett hallani. Az erdőben a fák is mozdulatlanul álltak, még a szél is csak alig-alig lengette meg leveleiket.

A természet minden eleme azt súgta, baj van, de nem volt, ki észrevehette volna ezt.

Baljós felhők gyülekeztek a vár magas tornyai fölött, mintha csak nekik szánnák az esőt. A Holdat is csak ritkán lehetett látni a kastély fölött, a felhők ezt is eltakarták. Mégis, aki csak egy pillanatra is meglátta, örök időkre az emlékezetébe vésődött. Mindenki tudta, rossz előjel, de megpróbáltak tudomást sem venni róla, hátha akkor elkerülhetik a bajt. A szívük mélyén azonban ott lapult a félelem az éjszaka iránt, s a Hold, mint az éjszaka előfutárja, vérvörösen ragyogott az égen.

A főváros két hegy vonulata között feküdt, amik tökéletes védelmet nyújtottak a városlakóknak. Hatalmas seregeket tudna pár ember ezen a helyen legyőzni, ugyanis nincsen olyan út, ami alkalmas lenne ezrek átjutására. Emiatt sem félt senki egy esetleges támadástól, s most mégis sötét árnyak gyülekeztek a város előtt elhelyezkedő hegy hosszan előre nyúló kopár szirtjein. Nem voltak sokan, mégis úgy látszott, erdőket tudnának mozgatni. Félelmetesek voltak, veszélyesek, könyörtelenek. Olyanok, akikkel csak egyszer találkozik az ember, mert nem éli meg a második találkozást.

Sötét köpenyüket mélyen az arcukba húzva hordták, teljesen beleolvadtak a környezetbe. Nem voltak sokan, akik észrevették volna őket, s még kevesebben voltak azok, akik le is tudták volna győzni őket. Mondhatni, legyőzhetetlen ellenfelek voltak. Ezért hát nem is aggódtak amiatt, hogy esetleg nem fog sikerülni a küldetésük, mégis nyugtalanok voltak. Rég volt már, hogy utoljára itt jártak volna, s most minden régi kedves és nem kedves emlék eszükbe jutott.

Ketten szorosan egymás mellett álltak, és a város utcáit figyelték. Ahogy végig néztek a tájon, az otthon érzése töltötte el őket. Milyen rég volt már, hogy utoljára itt jártak volna, s a város semmit sem változott az évek alatt. Az épületek, az utcák, mind ugyanazok voltak, mint száz éve, csak az emberek lettek másak. Meghaltak, s helyüket egy új generáció váltotta fel.

Tőlük nem messze hat személy állt egymás mellett, de nem túl szorosan, nehogy akadályozzák egymást bármiben is. Arcuk elszántságot tükrözött, s kezükben mindannyian egy íjat tartottak égő nyílvesszővel felaljazva. A legjobb íjászok voltak a legjobb fegyverrel, így tökéletesen tudtak célba találni, legyen az akármilyen messze.

Fél úton közöttük egy személy állt, aki az íjász csapatokat figyelte. Csendben mozgott közöttük és mindenkit ellenőrözött, hogy jól tartja-e az íját, a célpontja jó-e. Nem tűrte el a hibát, és lebuktatni se akarta magukat. Túl közel volt már a cél ahhoz, hogy egy apró baklövés miatt elbukjanak. Több száz éve erre a pillanatra vártak, s most megvalósulni látszottak álmaik.

-            Hyunseung – kezdett bele halkan az egyik elől álló személy -, nem gondoltam volna, hogy valaha eljutunk idáig.

-            Én sem, Doojoon, én sem – válaszolta Hyunseung csendesen szemét le nem véve a tájról.

-            Végre hazaértünk!

Habár nem mutatták ki, de mindketten nagyon boldogak voltak. Tudták, nem fogják őket meleg fogadtatásban részesíteni, főleg nem azután, amit tenni készültek, de nem számított, ez nem.

Ott álltak a kopár szirt szélén veszélyforrás után kutatva, de nem volt. Csend honolt az egész tájon, még a palotán is, csak egy-két szobában égett még a lámpás, azok is a cselédekhez tartoztak. A királyi család tagjai valószínűleg már rég ágyba bújtak, hogy másnap újult erővel tudják belevetni magukat a nem túl érdekes feladataikba.

Érdekesnek tartották, hogy milyen nyugodt minden. Senki nem sejtett semmit, s ez mulatatta őket, habár nem nevettek. Komolyak voltak, nem akarták elrontani ezt a sorsdöntő feladatot.

-            Pár órán belül ideér a sereg is, addigra nekünk meg kell tisztítanunk nekik a terepet – fordult Doojoon kissé Hyunseung felé.

-            Mire ideérnek, nem marad már más csak por és hamu holtestekkel vegyítve – mosolyodott el Hyunseung, de továbbra sem nézett társára.

-            Uram – lépett Doojoon és Hyunseung közé lehajtott fejjel a kapitány -, a csapatok készen állnak a támadásra. - Hyunseung bólintott, majd nagyot szippantott a levegőből.

Kezdődjék hát!

-            Támadás! – adta ki a parancsot Hyunseung a kapitánynak, mire az bólintott, majd megfordult az íjászok felé.

-            Támadás! – harsogta, hogy mindenki jól meghallja. Már nem kellett óvatosnak és halknak lennie, itt volt az ideje, hogy mindenki megtudja, ők itt vannak, hogy visszavegyék, ami őket illeti.

 Nem telt bele pár másodpercbe sem, mire mind a hat egymás mellett álló íjász kilőtte a lángoló nyílvesszőket, amik sebesen száguldottak a céljuk felé. Ezt többször is megismételték, így minden őr a városfalon meghalt, a kastély szinte összes ablaka betört, a várkertben felgyulladtak a növények, s mindent ellepett a füst.

Doojoon odalépett a kapitányhoz, és elkérte tőle az íját. A kapitány készségesen átadta a fegyvert, majd meggyújtott neki egy nyílvesszőt. Hyunseung elégedetten nézte, ahogy Doojoon szélsebesen kilőtte az első nyílvesszőt, ami belefúródott a királyi család címerét ábrázoló zászlóba. A következő nyíl is célba talált: az ország zászlaja is lángokba borult. Nem volt többé királyi család, nem volt többé Sirione.

-            Indulás – mondta Hyunseung, majd választ nem várva elindult Doojoonnal a város bejárata felé.

Nem tudtam, hogy hány óra lehetett, de a hold állásából ítélve éjfél körül. Nem voltam álmos, pedig már rég aludnom kellett volna, én mégis teljesen éber voltam még. Nem hagyott nyugodni egy érzés, ami rosszat sejtetett. A Hold is vörösen ragyogott az éjjeli égen, ami még jobban tetézte félelmem.

Az ablakon bámultam ki, s az eget figyeltem. A csillagok már-már álomba ringattak, amikor meghallottam, ahogy kitörik az ablak üvege, majd valami sistergő hangot ad ki. Ijedten pattantak fel a szemeim, de a füst, ami pillanatokon belül elért hozzám, akadályozta a látásomat. Csípte a szemem, és nem kaptam levegőt. Próbáltam valami hangot kiadni, de csak köhögni tudtam. Halványan láttam, ahogy a szobámat lángok lepik el, és tudtam, menekülnöm kellene, de megmozdulni se bírtam. Hatalmába kerített a félelem, miszerint én most itt meghalok. Görcsösen szorítottam a lepedőt, hátha az meg tud menteni, de semmi nem történt. Meg akartam mozdulni, kifutni a szobából, de mintha a testrészeim nem engedelmeskedtek volna az agyam parancsának. A félelem teljesen lebénított, és csak láttam, ahogy a tűznyelvek egyre közelebb kerülnek hozzám. Már szinte éreztem, hogy a bőrömet égetik. Sikítozni próbáltam, de csak pár halk nyöszörgés jött ki a torkomon. Már majdnem elvesztettem az eszméletem, amikor kivágódott a szobám ajtaja, és Dryan lépett be rajta. 

-            Hercegnő! – kiáltotta és az ágyamhoz szaladt. A lepedőt az arcomba nyomta, hogy több füstöt ne tudjak beszívni, majd felkapott a karjaiba, és elkezdett kivinni a szobából. Csillogó szemekkel bámultam a testőrömre, aki most is megmentett. Új reményt adott a megjelenése, és már-már kezdtem úgy érezni, senki sem tud bántani.

Amint kiértünk a szobából, Dryan letett a saját lábamra, majd megragadta a kezem, és jobbra fordulva elkezdett szaladni.

-            Azonnal el kell hagynia a palotát, Hercegnő! – mondta, mire én kérdőn fordult felé. – Nem biztonságos! – magyarázta.

-            Lyra hol van? – kérdeztem kétségbeesetten.

-            Ne aggódjon Lyra hercegnő miatt! – próbált megnyugtatni, de most először nem sikerült.

-            Hol van?! – tudakoltam kétségbeesetten, mire egy folyosó elágazásnál megállt.

-            Figyeljen – tette két kezét a vállamra és maga felé fordított -, tudja, hogy merre jut ki a palotából a lehető legrövidebb úton. Mindenképp ki kell jutnia, és semmiképp se nézzen hátra! Bármit lát, bármit hall, ne nézzen hátra, csak szaladjon el messzire! Még az éj leple alatt el kell hagynia a fővárost, megértette?! – kérdezte, mire én bólintottam egy aprót. – Rendben, akkor menjen!

-            Te nem jössz velem? – Kérdésemre csak megrázta a fejét.

-            Nekem még el kell intéznem valamit, de nem várhat meg, Hercegnő! – Nem válaszoltam semmit, csak könnyes szemekkel bámultam a testőrömre, aki még egyszer megpaskolta a fejem, majd indulásra ösztökélve lökött rajtam egy kicsit. Én nem mozdultam sehova, de Dryan nem várt tovább. Felegyenesedett, és már éppen fordult volna meg, hogy elmenjen, amikor egy láthatatlan kard átszúrta a mellkasát. Lenézett a mellkasára, amin egy lyuk tátongott, majd üveges tekintetét rám emelte. Ajkai szomorkás mosolyra húzódtak, és egy szót formáltak: sajnálom, s a következő pillanatban holtan rogyott össze előttem.

Nem akartam elhinni, amit láttam, de hiába fürkésztem Dryan testét, hiába vártam, hogy felkeljen, és azt mondja, csak vicc volt, nem történt semmi. A könnyeim megállíthatatlanul kezdtek el potyogni, és zokogva rogytam Dryan holtteste mellé. Megfogtam a kezét, és azt szorítottam teljes erőmből.

-            Jöjjön – szólt egy hang, majd a következő pillanatban egy átlátszó kéz ragadta meg a karom, és rántott fel a földről.

-            Miért kellett megölnie? – zokogtam kérdőre vonva a szellemet, aki mit sem törődve jelenlegi állapotommal, elkezdett maga után húzni a kijárat felé. – Válaszoljon!

-            Jobb neki így – felelte halkan.

-            Miért segít nekem? Ki maga egyáltalán? – zúdítottam rá kérdéseim hadát az ismeretlen férfira.

-            Azért jöttem, hogy kivigyem Önt innét, Hercegnő, s az nem fontos, én ki vagyok.

-            Dryant miért nem tudta megmenteni? Ő is jöhetett volna velem! Miért… - Kérdésemet nem tudtam befejezni, mert a szellem félbeszakított.

-            Nem! – kiáltotta dühösen, majd nyugodtabb hangon folytatta. – Ő nem tudott volna Önnel menni, mert csak hátráltatta volna. Egyedül jobban el tud bújni. Most pedig csend legyen! – szólt rám erélyesen. Hiába lett volna még kérdésem, hiába szidtam volna még, tudtam, felesleges lenne. Dryant nem hozná vissza az életbe. Rá gondolva eszembe jutottak utolsó szavai, és tudtam, mindenképp meg kell menekülnöm, hogy ne legyen felesleges az áldozata.

Nem tudom, hogy mennyi idő telhetett el azóta, hogy ott hagytuk Dryant, de már egy ideje csak szaladtunk a folyosók labirintusában. Nem tudtam, hogy a szellem honnét ismeri az utat, de jelenleg nem is érdekelt. Már szinte meg is feledkeztem róla, annyira elvonta a figyelmemet a palota jelenlegi kinézete. Minden tele volt holttestekkel, és szinte minden szobából lángok csaptak ki. Fájdalommal töltött el a sok ismerős halálának látványa, s egyre csak azt kérdezgettem magamtól, hogy miért. Miért kellett ennek történnie? Miért kellett mindenkinek meghalnia? És én miért élek még?

Gondolatmenetemből a szellem szakított ki, amikor megállt egy ajtó előtt.

-            Megérkeztünk – felelte, mire én is felpillantottam, és megláttam a kijáratot. – Én tovább nem kísérhetem, de jól figyeljen rám! A városfalat már elfoglalta az ellenség, ezért nem tud akadálymentesen kijutni, de ha odaér, mondja a kapuőrnek, hogy Daermod, és akkor kimehet. Azután menjen nagyon messzire, és jól vigyázzon magára, mert üldözni fogják! És nem használhatja tovább a Layla nevet! – magyarázta az ismeretlen férfiszellem, mire én bólintottam egy aprót.

-            Kérem, árulja el a nevét! Egyszer mindenképp meghálálom a segítségét! – mondtam, mire a szellem csak szomorúan rám mosolygott.

-            Lindor a nevem, gyermekem – válaszolta, majd eltűnt a szemem elől. Ismerősen csengett a neve, de nem tudtam rájönni, honnét. Most viszont nem volt időm ezen gondolkodni, rögtön útnak is indultam. Nem nagyon jártam még a palota falain kívül, ezért nem ismertem a város utcáit, de annyit tudtam, hogy ha szerencsém van, talán kijutok még az éj leple alatt.

A főutcán futottam a házak árnyékában, hogy ne vegyenek észre. Nem ismertem a mellék és kisebb utcákat, így valószínűleg eltévedtem volna, ha azokon megyek. Annyit viszont tudtam, hogy a palota főbejáratától vezet a főút, ami elvisz a városfal egyik kapujához. Nehezen ugyan, de sikerült megtalálnom azt, elvégre a kastélynak nem a főbejáratán át távoztam, hanem egy kisebben. Szerencsére ismertem azt a kijáratot, amit használtam, így nem volt bonyolult megtalálnom a megfelelő utat.

Ahogy a kapu felé haladtam, láttam, hogy egy egész szellem hadsereg menetel a palota felé. Szívem összeszorult ezt látva, és legszívesebben visszafutottam volna, hogy figyelmeztessek mindenkit, de kinek tudtam volna szólni? Valószínűleg mindenki meghalt már…

Hosszú órákon át csak mentem és mentem, egyszer sem álltam meg pihenni, pedig már nagyon fáradt voltam. Erőm már alig volt, de hajtott Dryan emléke. Nem engedhettem meg, hogy hiábavaló legyen a halála.

Lehajtott fejjel haladtam, nehogy felismerjenek. Nem tudtam, hogy kik támadtak meg minket, ezért még az is megfordult a fejemben, hogy valaki közülünk volt áruló. Habár ezt nem tartottam valószínűnek, nem volt szabad kizárni semmilyen eshetőséget. Mindig ezt tanította édesapám.  

Nem sokára megpillantottam a városfal egyik kapuját, ami új erővel töltött el. Közel volt már a cél.

-            Ki van ott? – hallottam meg egy ismeretlen hangot, ahogy a kapuhoz értem. Nyeltem egy nagyot, majd magabiztosságot erőltettem magamra.

-            Daermod – kiáltottam fel az őrnek, aki pár perc után mozgolódni kezdett. Féltem, hogy esetleg kérdezősködni fog, de szerencsére semmi ilyesmi nem történt.

A kapu lassan és hangosan nyílt ki előttem. Megfordult a fejemben, hogy kimászok alatta, de tudtam, ezt nem tehetem meg. Ha az őr meglátja, hogy mennyire türelmetlen vagyok, az gyanút ébresztene benne, ami számomra egyenlő lenne a halállal. Ezért hát nyugalmat erőltettem magamra, és megvártam, amíg teljesen kinyílik. Amikor ez megtörtént, minden további szó nélkül kiléptem a főváros kapuján.

Mielőtt elindultam volna, visszanéztem, hogy még egyszer utoljára lássam a palotát. Ahogy ott a lángok tengerében láttam, megfogadtam, hogy addig nem nyugszom, amíg meg nem bosszúlom ezt a gyalázatot.

Nagy nehezen elfordítottam a fejem a palotától, és újult elszántsággal indultam útnak. Nem futottam, mert nem akartam idő előtt kifárasztani magam. Tudtam, hogy sietnem kell, de sikerült valamennyi előnyre szert tennem.

Egy ideig a mindenki által használt úton haladtam, mert az sokkal járhatóbb volt, mintha az erdőben bolyongtam volna, de nem kockáztathattam meg, hogy egész végig azon menjek, elvégre bárkibe beleütközhettem volna ott. Ezért hát egy idő után balra fordultam, be az erdőbe. Ott viszont csak lassan tudtam haladni, mert meredek volt az út. Fától fáig mentem, amik legalább egy kevés kapaszkodót nyújtottak, de még így is sokkal fárasztóbb volt, mintha a normális, kitaposott utat használtam volna.

Nagy nehezen elértem arra a pontra, amikor a hegy elkezd lejteni, ami azt jelentette, hogy hamarosan átérek rajta. Megálltam ezért hát pihenni egy keveset. Meg akartam kapaszkodni egy fa törzsében, de rosszul léptem, aminek következtében megcsúszott a lábam, és elkezdtem legurulni a hegyről. Próbáltam megkapaszkodni valamiben, de nem találtam semmit, így csak gurultam és gurultam. Nem egyszer ütköztem neki valaminek, de még így sem álltam meg. Aztán egyszer csak fejjel estem neki egy fa törzsének, aminek következtében rögtön elvesztettem az eszméletem.