5. fejezet

Az erdőben sétálva jutott eszembe a köröző papír, ami még mindig nálam volt. Habár a szélei kicsit eláztak a véremben a tegnapi sérülésem után, a lány rajta még mindig jól kivehető volt. Mivel nem volt más kiindulási alapom, és Dongwoonnak sem volt jobb ötlete, elindultunk kideríteni, hogy ki a felelős a faluban a hirdető falért. Abban reménykedtünk, hogy ő meg tudja majd mondani, hol van az ikertestvérem, a lány a képről. Arról viszont fogalmam sem volt, hogy miután megtaláltuk Lyra-t, mihez fogunk kezdeni. Voltak még nevek, amikről többet akartam megtudni, ezért valószínűleg azokkal foglalkoznánk. De a legfontosabb most az ikertestvérem volt. Tíz éve nem hallottam róla semmit, azt sem tudtam, él-e vagy hal. Habár éreztem, hogy minden rendben van vele, ennek mégsem sikerült teljesen megnyugtatnia.

Nem tudtam, mennyi időt tölthetünk még a faluban, mielőtt a katonák ránk találnának, ezért hogy minél hatékonyabb legyen a keresés, és hogy ne legyünk annyira feltűnőek, szétváltunk Dongwoonnal, és külön-külön kutattunk. De még így is elég figyelemfelkeltő volt fényes nappal egy csuklyás alak a tömegben. Óvatos voltam, főleg miután láttam katonákat őrjáratozni szerte az utcákon. Valószínűleg minket kerestek, épp emiatt igyekeztem mindig a házak árnyékába húzódva közlekedni, hogy ne is lásson senki.

Céltalanul szeltem az utcákat. Nem tudtam, ki segíthetne nekem anélkül, hogy feladna a katonáknak. Amennyire ismertem a falusiakat, mind szívtelen, kegyetlen alakok voltak velünk szemben mindig is, így nem sok reményt fűztem ahhoz, hogy bárki készségesen segített volna. Barátaink egyáltalán nem voltak, még a Mester megrendelői sem szívleltek minket. Habár volt egy-kettő, akikkel kicsit szorosabb kapcsolatot ápolt, nem szerettem volna hozzájuk fordulni. A faluban szinte az egyetlen személy, aki mindig tisztességesen viselkedett velünk, az a kovács volt, de ő is a munka miatt. Neki csak az volt a fontos, hogy megkapja a fizetségét, mással nem törődött. Nem érdekelték a pletykák, átkok, babonák, nem kérdezősködött. Ezért is kedveltem eléggé ahhoz, hogy most ne akarjam bajba sodorni. Jobb ötlet híján viszont kénytelen voltam az üzlete felé venni az irányt. Egy gyors látogatás lesz, az biztos nem hoz bajt a fejére – gondoltam, miközben lefordultam balra.

Szerencsémre pont a közelben voltam, így nem kellett messzire mennem, csak végig az utcán, és jobb kéz felől már ott is volt az ismerős épület. Halványan elmosolyodtam a házat látva. Furcsa volt, hogy alig egy nap telt el, mióta legutóbb itt jártam, de az én életem már a feje tetején állt, míg itt semmi sem változott.

Az ajtó még mindig csilingelt, ahogy kinyitottam, jelezve, hogy jött egy vevő. Odaléptem a pulthoz, és rá könyökölve vártam a kovácsot. Tudtam, hogy a műhelyben van – mindig ott volt, amikor nem épp egy vásárlóval beszélt -, így türelmesen ácsorogtam a tölgyfa asztal előtt. Pár perc múlva meg is jelent a férfi alakja a szomszédos helyiség elválasztó függönye mögött. Kezét törölve jött ide hozzám, és egyhangúan köszöntött. Nem vettem rossznéven, mindig is ilyen volt.

-            Miben segíthetek? – tette fel a szokásos kérdést, miközben ledobta a rongyot. Nem válaszoltam semmit, csak figyeltem minden mozdulatát. Türelmetlenül nézett fel végül rám, és nagyot sóhajtott, amikor felismert. – Már megint maga? Remélem, most nem tette annyira tönkre a kardját, mint a múlt alkalommal – felelte fáradtan, mire elfojtottam egy keserű mosolyt magamban.

-            Ezúttal nem javíttatni jöttem – válaszoltam kurtán, mire még kimerültebb lett az arca.

-            Remélem, nyomós okkal keresett fel. Gondolom, nem újdonság magának, ha azt mondom, mindenki Önt keresi. Nem tudom, mi folyik itt, és nem is vagyok rá kíváncsi, de nem szeretnék bajba keveredni – csóválta a fejét. – Idős vagyok én már a kalandokhoz. Semmi mást nem szeretnék, mint békében végezni a munkám, és látni, ahogy megszületik az unokám.

A számba haraptam és bólintottam. Gondoltam rá, hogy veszélyes lesz ide jönni, de nem gondoltam volna, hogy neki is tudomása van a dolgokról. Bár ezen nem kellett volna meglepődnöm, elvégre ellepték a katonák a falut. Ez kinek ne tűnt volna fel?

-            Gyors leszek – bólintottam egy aprót. – Csak egy kérdésem lenne.

-            Nem ígérek semmit. Ha tudok segíteni, akkor azt szívesen teszem, de milyen kérdése lenne Magának, amire nem tudja a választ? – kérdezte, mire közelebb hajoltam hozzá, hogy senki ne hallja, amit kérdezni akartam. Habár nem volt itt senki, és nem feltételeztem a kovácsról, hogy bárkit is beengedett volna kémkedni, attól még az ajtónál vagy ablaknál akárki hallgatózhatott.

-            Nem tudja véletlenül, hogy ki a faluban felelős a hirdető tábláért? – suttogtam, majd elhajoltam a kovácstól.

Elgondolkodott, és hosszú percekig nem szólt semmit, de végül csak megcsóválta a fejét.

-            Tudja, hogy nem foglalkozom a pletykákkal és ilyesmikkel. A hirdetéseket sem szoktam nagyon nyomon követni. Sajnálom, ebben nem tudok segíteni.

Csalódott voltam, hogy nem sikerült kiderítenem, amit akartam, de ennek jelét nem mutattam. Hálásan elköszöntem tőle, és gyorsan kisiettem az üzletéből. Nem akartam tovább ott időzni, pedig lett volna még egy kérdésem, de úgy gondoltam, abban sem tudott volna segíteni. Veszélybe se akartam sodorni, ezért gyorsan eltűntem az üzlete környékéről.

Gondolkodva sétáltam a kihalt utca közepén. Ötletem sem volt, hogy ezek után kihez fordulhattam volna. Felnéztem az égre, hogy megállapítsam az időt. Dongwoonnal azt beszéltük meg, hogy két óra múlva találkozunk a kápolna mögött. Egy óra már eltelt, és csak remélni tudtam, hogy Dongwoon több sikerrel járt, mint én.

Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy óvatlan voltam. Elfelejtettem a házak árnyékába húzódva sétálni, és az sem tűnt fel, hogy senki nincs körülöttem. Egy lélek sem tartózkodott ezen az utcán, ami normál esetben gyanút keltett volna, de most nem foglalkoztam vele.

Hirtelen patadobogás zaja ütötte meg a fülem, amit egy kiáltás követett. „Ott van! Elkapni!”  Ijedten kaptam hátra a fejem és találkoztam szembe egy kisebb csoport katonával. Szerencsémre még vagy öt sarokra voltak tőlem, és bármilyen gyorsan jöttek is volna utánam, még sikerülhetett volna meglógni előlük. Gyorsan felmértem a helyzetem, és már épp elfutottam volna, amikor hirtelen baloldalról egy kéz ragadta meg a karom, és rántott be egy sikátorba. Egyik kezével szorosan magához húzott, míg másikkal befogta a

számat. Annyira meglepődtem, hogy automatikusan rátapostam a lábára, szorítása azonban nem gyengült. Megpróbáltam kiszabadítani magam, de amikor megjelentek a katonák a sikátor mellett, megdermedtem. Nem moccantam, nem akartam, hogy észrevegyenek. Az őrök látszólag nem tudtak a sikátorról, és amikor berántottak ide, elvesztették a nyomom.

Pár perc múlva már csak hűlt helyük volt. Megnyugodtam. Egy hajszálon múlt, hogy elkapjanak. Hálás voltam a megmentőmnek, de nem ismertem, és fenn állt a lehetősége, hogy ellenség. Ezért újból rátapostam a lábára, egyik könyökömmel pedig gyomorszájon vágtam. Ütéseimtől kellőképp gyengült szorítása, így könnyűszerrel kiszabadultam. Pördültem egyet, miközben előkaptam egy tőrt a ruhám ujjából, és a csuklyás alak torkához szegezve a falhoz nyomtam.

-            Ki vagy és mit akarsz? – támadtam rá. Arca egy kevés döbbenetet tükrözött, de szemében ott lapult a szórakoztatottság jele is. Ezt leszámítva teljesen nyugodt volt az arckifejezése, egy cseppet sem félt.

Ötletem sem volt, hogy ki lehetett ez az alak. A csuklyája alól csak egy-két vörös hajtincs lógott ki, szemei pedig sötétek voltak. Kétségtelenül férfi volt. Gyorsan végiggondoltam az ismerőseim kinézetét, de egyiknek sem volt ilyen haja.

-            A megmentődnek nem köszönetet kellene mondani ahelyett, hogy kést szorítasz a torkához? – kérdezte viccelődve. Elöntött a méreg ezt hallva, de inkább visszafogtam magam. Rezzenéstelen arccal meredtem továbbra is rá.

Ha azt hitte, hogy meg fog lágyítani a vicce, akkor nagyot tévedett. Fegyverem nem engedtem le, és szememmel próbáltam minden fenyegetést nekiszegezni. Látszott rajta, hogy nem ijedt meg a szituációtól, de én azt akartam, hogy tőlem féljen.

-            Ki. Vagy. És. Mit. Akarsz? – szűrtem a szavakat a fogaim közül. Nem voltam jó kedvemben, és minél többet néztem a szemeit, annál furcsább érzés fogott el. Még soha nem éreztem ilyet, de szívem hevesebben vert és a gyomrom kissé görcsbe rándult. Nem vallottam volna be magamnak, de titkon abban reménykedtem, hogy nem ellenség. Nem szerettem volna megölni. De ha ellenség is lenne, akkor most miért mentett volna meg? Magának akarhatja a dicsőséget és pénzt?

-            Egy köszönöm is elég lesz. Nem kell ilyen harciasnak lenni! Nem akarlak bántani! – felelte, mire kissé elhúztam a tőröm a nyakától. Látszott rajta, hogy kezdte egyre kényelmetlenebbül érezni magát a pengével szemezve. – De legközelebb óvatosabbnak kellene lenned!

-            Nincs szükségem a tanácsaidra – mondtam kissé ingerülten, miközben eltettem a fegyverem. Nem tűnt olyannak, aki bántott volna azután, hogy megmentett.

Válaszom hallatán gúnyosan elmosolyodott, majd egy vállvonás kíséretében elkomolyodott.

-            Te tudod. De egy nőnek nem kellene egyedül mászkálnia egy ilyen kihalt utcán, mint ez. Ki tudja, kik járnak errefelé.

A nő szó hallatán még a vér is megfagyott az ereimben. Honnan tudja, hogy lány vagyok? Ezt rajtam kívül csak Dongwoon és a Mester tudta! Illetve, akik elől menekülnünk kellett. De ő, egy ismeretlen fiú, honnan tudta?   

Annyira meglepődtem, hogy még gúnyolódni is elfelejtettem. Meg akartam kérdezni az ismeretlen férfitől, honnan tudja, hogy nem fiú vagyok, de mielőtt egy szót is szólhattam volna, már eltűnt a sikátor árnyai között.

Pár percig döbbenten álltam egy helyben, és szemeimmel a sötétséget fürkésztem. Az idegen után akartam menni, de hiába kémleltem a falakat, a földet, semmit nem láttam. Nem volt sem ajtó, sem egy csapóajtó, semmi, amin keresztül távozhatott volna. Eltűnt, mint a kámfor. Bármennyire is szerettem volna feltenni neki a kérdéseimet, el kellett fogadnom, hogy azzal nem érek el semmit, ha csak állok és várok. Kénytelen voltam folytatni az utamat.

Ezúttal sokkal óvatosabb voltam, mint pár perce. Az idegen szavai jutottak eszembe, ahogy elővigyázatosságra intett. Hiába nem akartam elfogadni, de igaza volt ezzel kapcsolatban. Ezért nem hagytam most, hogy a gondolataim eltereljék a figyelmem. Végig a házak árnyékába húzódva sétáltam, és minden apró neszre figyeltem.

Nemsokára jobbra kanyarodtam, majd pár sarkot elhagyva megérkeztem a piactérre. Az utca két oldalán egymás mellett sorakoztak különböző áruval megrakott standok. Volt, aki élelmiszert, zöldséget, gyümölcsöt, esetleg kisebb finomságokat árult, de voltak fegyveres, ruhás és ékszeres bódék is. Nem gyakran, pontosabban soha nem jártam még a falu piacán, így kicsit meglepődtem a különféle kínálatokat látva. Nem gondoltam volna, hogy ennyire jómódú a faluban néhány ember, és hogy ennyire nagy a választási lehetőség. A fegyverek mind jó minőségűek voltak, és habár a ruhákhoz nem igazán értettem, azok is megfelelőnek tűntek. Szívesen körülnéztem volna jobban, ha nem szorított volna éppen az idő, illetve ha nem köröztek volna. Nem láthatott meg senki, ezért csak óvatosan haladtam a tömeggel.

Jobboldalon egy gyümölcsös standot pillantott meg, ami normál esetben nem keltette volna fel az érdeklődésemet, de a bódé előtt egy ismerős alakot pillantottam meg. Az árus éppen nem figyelt, így az alacsonyabb srác ki is használta az alkalmat, és már épp egy almát csent volna el, ha én nem lépek oda, és veszem ki a kezéből. Döbbenten pillantott fel rám, de én rá sem hederítettem, csak odadobtam pár érmét az almáért cserébe, majd szorosan megragadva a tolvaj karját, kirántottam a tömegből. Nem akartam túlságosan megijeszteni, de amikor egy sötét sikátorban torpantam meg, kétségtelenül megrémült.

Arca olyan volt akár egy nyitott könyv, láttam, ahogy a pánik egyre jobban eluralkodik rajta. Gyorsan felmérte a helyzetét, jobbra is, balra is nézett. Valószínűleg a társaimat kereste, de miután megállapította, hogy egyedül vagyok, egy fokkal nyugodtabb lett. Barátságtalanul végigmért többször is, majd amikor semmilyen fegyverre utaló jelet nem talált, itt hagyott volna. Mielőtt azonban ezt megtehette volna, odadobtam neki az almát. Meglepetten kapta el. Arcán a zavarodottság jelei jelentek meg, nem tudta mire vélni viselkedésemet.

-            Van még egy elintézetlen ügyünk – feleltem halkan, de vészjóslóan, miközben közelebb lépetem hozzá, mire ő is hátrált volna, ha a háta nem ütközött volna a falnak.

-            Nem tudom, hogy ki vagy, és azt sem tudom, miről beszélsz. Még soha nem láttalak – mentegetőzött, de én nem torpantam meg. Olyan közel mentem hozzá, hogy már érezni lehetett leheletét. Meg volt rémülve, és szinte láttam, ahogy az agya azon kattog, vajon ki lehetek a sok személy közül, akiket meglopott. Be kell valljam, nagyon jól szórakoztam magamban rajta, és eszem ágában sem volt elmondani, hogy engem nem lopott meg, csak rám kente a bűnét azzal, hogy az öreghölgy tárcáját otthagyta nálam.

-            Tényleg nem emlékszem rád, és arra sem, hogy mit csináltam, de kérlek, könyörülj rajtam! Nekem is meg kell élnem, ha már elvettek tőlem mindent! Kérlek, nézd el nekem, és soha többé nem fogsz látni! Ígérem! – hadarta a szavakat. Gúnyosan elmosolyodtam esdeklését hallva. Egyáltalán nem volt célom ennyire megijeszteni vagy megölni, de egy hirtelen ötlettől vezérelve előkaptam az egyik törőm és úgy tettem, mintha le akarnám szúrni vele. A tolvaj erre összeszorította a szemét, és várt a döfésre, de a kést teljes erőmből a feje mellé a falba döftem. A penge egy hangos reccsenéssel tört félbe, ahogy a kemény téglába ütközött.

-            Ha nem akarsz úgy járni, mint ez a tőr, akkor áruld el nekem szépen, hogy ki a felelős itt a hirdető tábláért – suttogtam a fülébe. Hangom hallatán először összerezzent egy kicsit, de amikor eljutott a tudatáig, hogy mi történt, láthatóan megkönnyebbült.

-            Itt lakik nem messze a piactól egy Asen nevű öregember. Ő szokta kiaggatni az újdonságokat – válaszolta, mire elégedetten hajoltam el tőle. Nem köszöntem meg a segítségét, nem éreztem szükségét. Csak sarkon fordultam és elindultam kifelé a sikátorból.

-             De ha csak ennyit szeretett volna megtudni, nem kellett volna ennyire a frászt hoznia rám! E nélkül is elmondtam volna! – kiáltott utánam. Úgy tettem, mint aki meg sem hallotta, de hogy őszinte legyek, élvezet volt látni, hogy mennyire megrémült tőlem.

Pontosan a Dongwoonal megbeszélt határidő lejártakor érkeztem meg a kápolnához. Ahogy megkerültem az épületet, megpillantottam Dongwoont a falnak támaszkodva. Lépteimet hallva felkapta a fejét és odajött hozzám. Arca semmilyen érzelmet nem tükrözött, amiből nem sok jóra következtettem.

-            Hogy ment? – kérdeztem előtte megállva. Dongwoon erre csak megcsóválta a fejét.

-            Nem jól. Mindenkit, akit megkérdeztem, válasz nélkül elment mellettem. Úgy viselkedtek, mintha leprás lennék. E mellett még a sok járőröző katona elől is többször el kellett menekülnöm. Kész őrület volt! Azt hittem, soha nem telik már le a két óra – sóhajtott fel csalódottan.

Hálát mondtam az égnek, amiért az a tolvaj ismerte, akit kerestünk. Ha ő nem lett volna, akkor nem sikerült volna kiderítenem az öregember nevét. Igazán szerencsésnek mondhattam magam, amiért véletlenül összefutottam vele.

-            Te jutottál valamire?  - kérdezte Dongwoon, mire bólintottam egy aprót.

-            Asen a neve, és a piactól nem messze lakik – válaszoltam, mire Dongwoon elismerően és megkönnyebbülten biccentett.

Ezután megbeszéltük, hogy hogyan közelítsük meg Asen házát. Egyikőnk sem találta jó ötletnek, hogy együtt menjünk. Túl feltűnő lett volna két csuklyás alak fényes nappal, akik keresnek valakit. A falusiak egyébként is ismertek minket, így valószínűnek tartottam, hogy rögtön az első katonának, aki szembe jön, feladtak volna minket. Ésszerűbb volt megint külön válnunk és ellentétes irányból megközelíteni a piacot. Pontosan persze nem tudtuk, hogy melyik házban lakott Asen, és ezt még ki kellett derítenünk. Fél óra keresési időben állapodtunk meg, aminek letelte után újra visszajövünk a kápolnához.

Dongwoon északról, míg én délről vágtam neki a piacot szemlélő tömegnek. Próbáltam a lehető legjobban elvegyülni az emberáradatban, miközben szememmel idegeneket kerestem. Nagyjából már ismertem a faluban mindenki arcát, így könnyen kiszűrtem azokat, akik csak átutazóban voltak. Őket lett volna célszerű megkérdezni, de nem fűztem túl sok reményt ahhoz, hogy ismerik Asent vagy a lakhelyét. Kénytelen voltam hát másoktól érdeklődni felőle.

Megálltam az egyik gyümölcsös stand előtt, aminél nem állt senki. Először úgy tettem, mintha az árut nézném, de közben azt figyeltem, követett-e vagy hallgatózik-e valaki. De mivel nem találtam egy gyanús alakot sem, felemeltem a fejem, hogy megkérdezzem az árust Asen felől. A férfi, akihez a bódé tartozott, azonban nem figyelt. Éppen valaki más beszámolóját hallgatta a szomszéd városba tett látogatásáról. Nem akartam megzavarni őket, ezért újból a gyümölcsöket kezdtem el tanulmányozni.

Már pár perce csak álltam és vártam, amikor hirtelen megjelent egy köpenyes alak mellettem. Illata ismerős volt, mintha már találkoztam volna vele, de csuklyájával teljesen elrejtette arcát előlem.

-            Asen két saroknyira lakik innen. A házát könnyen fel lehet ismerni. Egy emeletes és azt az érzést kelti az emberben, mintha már több éve nem járt volna ott senki. Az ablakok be vannak deszkázva, a falakon a festék hosszú csíkokban megrepedezett, néhol le is potyogott. A gaz már elkezdte benőni – felelte a mellettem álló, majd mondandója végére érve amilyen hirtelen tűnt fel, olyan hirtelen tűnt is el.

Hangja ismerősen csengett, de mire oldalra kaptam a fejem, már elment. Hátrafordulva a tömeget pásztáztam a szememmel egy csuklyás alak után kutatva, de elvesztettem a nyomát. Nem tudtam mire vélni, amit mondott, de nem tűnt hazugságnak. Noha nem igazán értettem, hogy honnét tudta, hogy Asen házát keresem, megkönnyítette a dolgom ezzel.

Fél óra múlva megint ott voltunk Dongwoonal a kápolna árnyékába húzódva, és azt beszéltük meg, hogy mire jutottunk. Nem tudom, Dongwoon ezúttal milyen módszert vetett be az információszerzésért, de ő is olyan leírást kapott, mint én. Ebből rögtön arra következtettem, hogy aki nekem segített, az semmiképp sem volt ellenség. Nem hazudott és nem akart tőrbe csalni, ami miatt megkönnyebbültem. Úgy éreztem, ismerem azt a csuklyás alakot, de nem tudtam, honnét. Többet viszont nem törődtem ezekkel a gondolatokkal, mert rögtön útnak is indultunk Dongwoonnal.

Ahogy arra a helyre értünk, ahol állítólag Asen háza állt, megpillantottuk a leírásoknak megfelelő épületet. Valóban eléggé lerobbant volt ahhoz, hogy egy elhagyatott ház benyomását keltse. Ha anélkül mentem volna el előtte, hogy nem tudom, laknak benne, kétségtelenül üresnek gondoltam volna. De most hallottam bentről halk zajokat, amik egy embertől származtak. Összenéztünk Dongwoonnal, majd odaléptem az ajtóhoz, és kopogtam rajta. Nem akartunk csak úgy berontani, de hiába vártunk és zörögtünk, nem jött senki kinyitni nekünk. Lenyomtam a kilincset, ami meglepő módon nem volt bezárva. Kitártam az ajtót, majd óvatosan beléptem rajta. A fadeszkák nyikorogtak a talpunk alatt, és a teljes sötétségben nem láttam semmit. Dongwoon odalépett mellém, és ő is a szobát fürkészte Asen után kutatva. A következő pillanatban hangos nyikorgást hallottunk, majd egy fekete árny közeledett felénk oldalról feltartott kezekkel. Az ajtóból beszűrődő nap fénye visszaverődött az alak kezében szorongatott kés pengéjéről, ezzel felfedve a tárgyat. A támadó egyenesen Dongwoonnak rontott, de ő kicsavarta a kezéből a tőrt, és jól lefogta a ficánkoló vékony testet.

-            Maguk gazemberek! – kiáltotta. – Elvitték az unokáim, megfenyegettek, és még van képük vissza is jönni? Ezúttal mit szeretnének még? Mit rakjak még ki arra az átkozott hirdető falra, hogy visszakapjam az unokáim? – Eleinte még erőteljesen beszélt, hangja vádló és parancsoló volt, de az utolsó mondata inkább volt könyörgés, mint rágalom.

Dongwoonnal megint összenéztünk, és hiába nem tudtuk, miről beszél az öregember, megbizonyosodtunk abban, hogy őt kerestük.

-            Maga Asen? – kérdeztem felé fordulva. Asen kérdésem hallatán csak felhorkant, amit igennek vettem.

-            Nem akarjuk bántani Önt, csak kérdezni szeretnénk valamit – vette át a szót Dongwoon, miközben elengedte Asent. – Nem tudjuk, hogy kikről beszélt az imént, de biztosíthatjuk Önt afelől, hogy összekevert minket velük.

Az öregember Dongwoon kedves szavai hallatán megnyugodott, majd miután becsukta a bejárati ajtót, meggyújtott egy lámpást. Letette egy asztalra, majd felénk fordult a kérdést várva.

A hirtelen támadt kevés fény is jól megvilágította a szobát és magát Asent is. Egy hatvanas éveiben járó öregember állt előttünk karba tett kézzel. Ruhája egy vászonnadrágból és ingből állt, amik kicsit piszkosak voltak már. Soványsága ellenére elég fittnek és egészségesnek tűnt. Arcvonásai lágyak voltak, és habár az idő elteltével megráncosodott, fiatalkorában egészen jóképű lehetett. Szeme szürkés színű volt, haja ősz.

Kedves embernek tűnt, ezért nem akartam megjelenésünkkel még nagyobb bajba sodorni. Így is volt elég gondja, ahogy hallhattuk. Közelebb léptem hozzá, miközben a köpenyem alól elővettem a köröző papírt.

-            Meg tudná nekem mondani, hogy honnét kapta ezt a lapot? – nyújtottam oda neki. Asen készségesen átvette, majd amikor ráismert, elkerekedett szemekkel néztem fel rám. Arcomat látva még jobban meglepődött, és a torkán akadt minden szó.

4. fejezet

Hatalmas szélvihar söpört végig a tájon. A fákat majd’ kitépte gyökerestül a földből, és a házak ablakait annyira verte, hogy az ablakkeret alig bírta megakadályozni az üveg kitörését. Egy lélek sem tartózkodott kint, minden teljesen kihalt volt. Még egy bagoly huhogását sem lehetett hallani, csak a szél süvítése törte meg a csendet.

Az eső továbbra is szakadatlanul esett nagy pocsolyákat hagyva mindenhol. Nem volt olyan hely, amit el ne ért volna. Még a fák levelei sem nyújtottak egy kevés védelmet sem az esővel szemben. Igazi felhőszakadás volt.

Dörgések rázták meg a földet, amit szinte rögtön villámok fénye követett. Teljesen sötét volt, csak a villám világította meg pár másodpercre a vidéket.

A vihar a tetőfokára hágott, s lassan elcsendesedni látszott. Az ég elkezdett kitisztulni, ezzel felfedve a hold ezüstösen ragyogó sarló alakját. Keskeny fénye előtt egy fekete varjú sebesen szállt el. Átszelte a falut, s le sem lassított addig, amíg el nem hagyta az erdőt. Azt követően keletre fordult és továbbment, amíg fel nem tűnt a láthatáron egy magányosan álldogáló ház az ország délkeleti határánál található hegy lábánál. Nem volt nagy, alig lehetett pár szobája, de használójuknak ez is tökéletesen megfelelt.

A hegy védte egyik oldalról a házat, így a vihart sikerült épségben túlélnie. Egyik ablak sem tört ki, annak ellenére, hogy az egyik résnyire nyitva állt. Egy kevés fény szűrődött ki onnan, ezzel jelezve, hogy a lakók még ébren vannak. A varjú egyenesen a nyitott ablak párkányára szállt le, majd csőrével megkocogtatta az üveget bebocsátás után kérve. Pár percig semmi sem mozdult, majd mikor már a varjú újra kopogott volna, megjelent egy férfi alakja a szobában, aki kinyitotta az ablakot a madárnak. Az persze rögtön be is repült, el a férfi mellett, és két szárnycsapás között átváltozott egy szőke hajú, fekete ruhás fiúvá. Arca komoly volt, de látszódott rajta, hogy még nem túl idős. Szemével gyorsan felmérte a szobát: a kandalló az ablakkal szemben helyezkedett el, ami mellett egy ágy volt, rajta egy férfivel. A kandallótól nem messze állt egy asztal és egymással szemben két szék. Az egyiken ült valaki, aki az asztallapon heverő kártyákat tanulmányozta, háta mögött pedig egy ajtó volt. Az újonnan érkezett fiú rögtön rájött, mi történt: ketten kártyáztak, miközben a harmadik pihent.

Odalépett az ágy mellé, és óvatosan megfogta az alvó vállát, akinek a szemei rögtön kipattantak, majd gyorsan fel is ült. Fáradtan nézett fel barátjára, aki közben odahúzott egy széket, amire rá is ült.

-            Hogy vagy? – kérdezte a szőke hajú, mire a másik csak felsóhajtott.

-            Ami azt illeti, voltam már jobban is – felelte, mire a másik szája apró mosolyra húzódott. Tudta, hogy ha már képes normálisan beszélni, akkor hamarosan felépül. – Sikerült követned? – váltott a fekete hajú témát, mire a szőke bólintott.

-    Visszamentek a faluba, hogy segítséget találjanak neki – válaszolta a szőke, miközben kicsit megmasszírozta a nyakát. – Ha minden jól megy, akkor, amíg fel nem ébred a hercegnő, ki sem lépnek a füvesasszony házának küszöbéről.

-            Menjünk utána? – folyt bele a beszélgetésbe az asztalnál ülő férfi is. A fekete hajú csak leintette.

-        Nem érdemes ezzel fárasztani magunkat – válaszolta neki. – Nem szabad megint lebecsülni őket – célzott a nem rég történtekre. – Most már tudjuk, hogy csupán számbeli fölénnyel nem tudjuk elkapni. Ravasznak kell lennünk, és pár lépéssel előttük járnunk – mondta, majd pár percre elgondolkozott. – A célját nem tudjuk, igaz? – fordult a szőke hajú felé. Az csak megrázta a fejét.

-          Valószínűleg bosszún töri a fejét, de hogy pontosan mit tervez, azt nem tudom – felelte. – De addig nem léphetünk fel komolyabban ellene, amíg semmi pontosat nem tudunk. Lehet, hogy követnem kellene és kihallgatni a beszélgetéseiket – morfondírozott. – De te, Doojoon, egyelőre pihenj és ne erőltesd meg magad! – parancsolt rá a szőke a fekete hajúra, mire az csak felsóhajtott.

-            Nem kell túlreagálni a dolgot Hyunseung. Csak egy keveset kell pihennem, és megint teljesen jól leszek – válaszolta, majd mielőtt Hyunseung bármit is válaszolni tudott volna, valaki hangosan dörömbölni kezdett az ajtón. – Azt hiszem, már tudom is, mit fogunk tenni – közölte Doojoon, majd intett az egyik férfinek a szobából, aki odament az ajtóhoz és kinyitotta azt. Hyunseung kíváncsian nézett a bejárat felé,

amin belépett egy szintén nem túl idős fiú. Hyunseung elgondolkozott egy pillanatig azon, hogy Doojoon mit tervez, de ahogy térdre ereszkedett az újonnan érkezett, rájött. Barátjára tekintett, és nem tudta elrejteni a szája sarkában lapuló elégedett és ravasz mosolyát. Doojoon viszont ha észre is vette, nem mutatta jelét annak, csak a nemrég érkezett fiúra figyelt.

-             Elmondom a feladatod – kezdett bele Doojoon. – Be kell épülnöd közéjük és elnyerni a bizalmukat. Nekünk fogsz kémkedni. Mindent meg kell tudnod a hercegnő terveiről és minden lépéséről! – Az ajtóban térdelő fiú most felkapta fejét és már nyitotta a száját, hogy kérdezzen valamit, amikor Doojoon csak leintette, majd folytatta. – Nem kell jelentened nekünk semmiről. Hyunseung egész végig követni fog benneteket, és mindenről tudni fog. Neked elég annyit tenned, hogy kifaggatod a hercegnőt mindenről. Ezzel is a lebukás esélyét akarjuk csökkenteni. De ha lebuksz, akkor vagy mi, vagy ők fognak téged megölni, ezt jól jegyezd meg!

Bólintott egyet a fiú, jelezve, hogy mindent ért, majd Doojoon intett neki, és elhagyta a házat.

-            Remélem, nem fog lebukni – jegyezte meg Hyunseung, mire Doojoon csak bólintott.

Fojtogató csend és sűrű sötétség vett körbe minden oldalról. Az orrom hegyéig sem láttam, de éreztem, hogy a keskeny szirt, amin álltam, a széléhez közeledik. Megpróbáltam megállásra bírni a lábaimat, de azok nem engedelmeskedtek nekem, csak tovább hátráltak. Ahogy apró léptekkel egyre hátrébb kerültem, egy pár darab kavicsot lelöktem a szirtről. Egy darabig még hallottam, ahogy neki-neki ütköznek a hegy falának, de egy idő után teljesen elhalt minden nesz. Nem volt hangja annak, ahogy leérkeznek. Vajon van egyáltalán alja ennek a szakadéknak? – merült fel bennem a kérdés, de a választ is tudtam rá. Ez egy végtelen mély szakadék.

Ezt felismerve rögtön megtorpantam. Szememmel körbepásztáztam a tájat valami mozgás után kutatva. De nem láttam semmit. Aztán a semmiből hirtelen felbukkant több száz kígyó. Mind a lábam körül tekergőzött, és mindent beborítottak. A vér is megfagyott az ereimben, ahogy felismertem a viperákat. El akartam menekülni, gyorsan, de nem volt hová. Bármit is tennék, meghalnék. Itt a vég - gondoltam magamban, majd nyeltem egy nagyot. Megmozdítottam egy picit a lábam, hogy felmérjem, mennyi mozgásterem maradt, de beleütköztem egy kígyó nyálkás bőrébe. Azt hittem, hogy rögtön rám fog támadni, de ehelyett csak sziszegni kezdett. Megnyugodtam, és már épp folytattam volna az elkezdett mozdulatsort, amikor a legváratlanabb pillanatban az összes kígyó rám ugrott. Mindegyik szinte egyszerre mart bele a bőrömbe, és én annyira megijedtem, hogy elkezdtem hátrálni. Azzal viszont nem számoltam, hogy mögöttem már nincs semmi, csak a mélység, így a kígyókkal együtt lezuhantam a mélybe.

Felpattantak a szemeim és zihálva ültem fel. Arcomon minden honnét verejték csöpögött, és a szívem hevesebben vert a kelleténél. Csak álom volt – gondoltam, majd egy fokkal nyugodtabban dőltem vissza a párnák közé.

A hirtelen támadt fénytől nem láttam semmit, de ahogy hozzászokott a szemem a világossághoz, egy szoba körvonala kezdett kirajzolódni előttem. Nem volt túl nagy, így egy ágyon, asztalon és széken kívül mást nem is láttam. Az asztalon volt egy mosakodó edény, a székre pedig a köpenyem volt fektetve. A jobb oldalamnál a falon volt egy ablak, amin a napfény beáradt. 

Csend volt. Sehonnét nem szűrődött be egyetlen halk hangfoszlány sem, csak magam mellől hallottam valakinek a halk szuszogását. Elfogott a nyugtalanság, de az okát nem tudtam.

Gondolkozva ültem fel. Az utolsó emlékem egy csatáról volt, ezért nem értettem, hogy mit keresek itt, de tudtam, lennie kell még valaminek, ezért tovább kutattam az emlékeim között. Így eszembe jutott a méreg, és hogy hol voltunk. A következő kérdés, ami felmerült bennem, hogy hol van Dongwoon. De ahogy újra végignéztem az apró szobán, az ágy mellett a falnak dőlve találtam meg még alva, aki amint meghallotta, hogy megmozdultam, felébredt és gyorsan idejött hozzám.

-            Jobban vagy már? – kérdezte aggódva, mire bólintottam egy aprót. Habár a fejem fájt még egy picit, más bajom nem volt. A mérget sikerült teljesen eltávolítani a szervezetemből.

Már nyitottam a szám, hogy mondjak valamit, amikor újra nyugtalan lettem, de ez az érzés most olyan erővel tört rám, hogy egy percig sem bírtam tovább az ágyban maradni.

-            El kell innen tűnnünk – pattantam fel az ágyból és a mosdótál felé vettem az irányt.

-            Mi? – lepődött meg Dongwoon. – Miért?

-       Nem bízhatunk meg ebben az asszonyban. Habár most megmentett, azt gondolod, hogy nem fog átadni a katonáknak egy szép kis összegben reménykedve? – válaszoltam, majd megmostam az arcom. – Fogadni mernék, hogy amint felkelt a nap, ő már útnak is indult, hogy feladjon bennünket. Épp ezért nem maradhatunk itt – feleltem sietősen, miközben magamra kaptam a köpenyem, csuklyáját a fejemre húztam, és felcsatoltam a kardomat is, ami a mosakodó edény mögött feküdt az asztalon.

-        Most hogy mondod, már jó ideje elment. Azt mondta, hoz még valami gyógynövényt, amire szükséged van – gondolkodott el Dongwoon. – Ennek van már egy órája is.

Egy mindent tudó nézéssel pillantottam rá, mire Dongwoon is gyorsan felpattant, és ő is elkezdett felöltözni. Mikor elkészült, odaléptem az ablakhoz, és kitörtem az üveget.

-            Gyere – mondtam neki, majd kiugrottam az ablakon. Dongwoon is követett, majd ahogy elindultam hazafelé, megszólalt.

-            És hova akarsz menni? – kérdezte.

-            Haza – feleltem, miközben mentem előre.

-      Haza? És ott mit csinálnál? Szerintem az lesz az első hely, ahol keresni fognak bennünket. Nem sétálhatunk be a csapdájukba! El kellene… – magyarázta Dongwoon, de megakadt a mondat közben. Valószínűleg eszébe jutott a Mester. De én nem torpantam meg, még csak rá se néztem, csak tudatosan mentem előre. Éreztem, hogy a torkomban gombóc keletkezik, és a sírás kezdett el megint fojtogatni.

Olyan szívesen adtam volna fel mindent azért cserébe, hogy a Mester még éljen! Letettem volna a bosszúról is, mindenről, csakhogy visszahozhassam őt az életbe. De tudtam, már nem térhetek le az ösvényemről. Mindig is ez volt az én végzetem, esélyem sosem volt arra, hogy kiszálljak. És a Mester is tudta ezt, mikor megtalált tíz éve az erdőben. Befogadott, és elfogadta a sorsát, beletörődött, hogy meg fog halni. Mindezt boldogan tette meg értem.

A sok holttest bűze már messziről megcsapta az orrunkat, ezzel is jelezve, közel vagyunk már a házunkhoz. Nem sokára a testeket is megpillantottuk. Tegnap este nem igazán jutott el a tudatomig, hogy mit is tettem, de most, látva a csata borzalmait, elszörnyedtem. Embereket öltem, én. Olyanokat, akiket egy szerető feleség és gyerekek vártak otthon. Olyanokat, akik teljesen ártatlanok voltak. Olyanokat, akik csak parancsot teljesítettek. Olyanokat, akik csak felesleges áldozatok voltak.

Nem akartam hagyni, hogy a katonák teste madarak vacsorája legyen, ezért elkezdtem összeszedni azokat is. Legalább eltemetem őket, ha mást már nem tehetek értük. Dongwoon eleinte vonakodott segíteni nekem benne, de végül ő is belátta, hogy mi nem vagyunk olyanok, mint az ellenség. Ezek a katonák egyébként sem tehettek semmiről. Rosszkor voltak rossz időben, és ha tehettem volna, nem öltem volna meg őket. De tudtam, úgyis felkeltek volna, hogy utolsó leheletükig harcoljanak.

Már egy jó ideje csak a holttesteket pakoltuk egy kupacba. Eleinte még számoltam, hogy mennyi katonát öltünk meg, de annyian voltak, hogy inkább abbahagytam. Az izmaim is sajogtak már a megerőltető munkától. Dongwoon is hasonlóan ki volt már fáradva, de egyikőnk sem állt meg egy pillanatra sem, hogy pihenjen. Megtisztítottuk a házunk környékét és azt az erdő részt is, ahol harcoltunk, és a testeket egy kisebb tisztásra vittük. Miután az összeset összegyűjtöttük, elmentünk fát szedni, amit a holtestek közé tettünk. Végezetül pedig meggyújtottuk a halmot, és egy ima elmondása közben végignéztük, ahogy elég a fa.

A Mester testét direkt nem raktuk bele a katonák máglyájába, őt külön akartuk elégetni. A holteste ugyanott volt, ahol még az este hagytuk, ami azt jelentette, senki nem járt itt azóta, hogy mi elmentünk. Megkönnyebbüléssel nyugtáztam, hogy nem jött ide senki értünk. Nem tudtam, mire készül az ellenség, de ezúttal biztosan sokkal óvatosabbak lesznek. Mielőtt azonban a Mesterrel kezdtünk volna el foglalkozni, összepakoltuk a holminkat a házból. Minden ételt magunkhoz vettünk, ami nem romlik meg egyhamar, ruhákat is tettünk el, és persze az összes fegyvert magunkhoz vettünk, amit csak találtunk.

A Mester testét szintén azon a tisztáson égettük el, ahol a többi katonáét, ám az ő porait összegyűjtöttük egy kis edénybe, majd felkerestük a tavat, ami az erdőben volt. Gyönyörű volt a kilátás innen, és csak remélni tudtam, hogy a Mester is meg lesz elégedve vele.

Dongwoon a Mester porainak a felét magához vette, és miközben elmondta búcsúját neki, a levegőbe szórta. A maradékkal én is odaléptem a tó partjához, és lassan szórtam el a nálam lévő hamut.

Legyél, Mester, olyan, mint a szél! Menj el messzi helyekre, és fedezd fel a világot! Ne kössön semmi egy helyhez, légy szabad! Szeld szabadon a hegyeket, és élj boldog életet! Habár nincs jogom hozzá, hogy ezt mondhassam, de kérlek, bocsáss meg hálátlan lányodnak. Míg életben voltál, soha nem tudtam kimondani, hogy köszönöm, de most kifogom. Köszönöm. Köszönöm, hogy az apám voltál ebben a tíz évben. Köszönöm, hogy felneveltél és tanítottál engem. Köszönöm, hogy befogadtál, annak ellenére, hogy tudtad, ki vagyok. Tudom, sokszor megkeserítettem az életed, és miattam nem élhettél teljesen, ezért szeretnék bocsánatot kérni. Miattam haltál meg jóval korábban, mint kellett volna, ezért is szeretnék bocsánatot kérni. De ígérem, apám, hogy ezentúl méltó lányod leszek. Csak figyelj az égből, és ígérem, büszke leszel rám! Egy percre se fogom felejteni tanításod, de ígérem, nem hagyom, hogy áldozatod kárba vesszen! Meg fogom bosszulni a tíz éve történteket és a te halálod is! Életben fogok maradni, és addig nem fogok nyugodni, amíg meg nem büntettem őket! Erre mérget vehetsz, ezért kérlek, ne aggódj miattam! Én jól leszek, és vigyázni fogok Dongwoonra is! De ideje, hogy búcsút vegyek tőled, Mester. Ég veled, nyugodj békében! 

3. fejezet

A félelem egy pillanat alatt átvette az irányítást az agyam fölött, s a mester halálának gondolata mint egy kígyó tekeredett a szívem köré, mely csak arra vár, hogy belém marhasson. Újra a tizenegy éves énemnek éreztem magam, aki nem tehet mást, minthogy végignézi, ahogy a szerettei miatta halnak meg. Az elmúlt tíz év kemény edzései mind feleslegesnek tűntek hirtelen. Azt hittem, sokkal erősebb lettem, de most rá kellett jönnöm, hogy semmi nem változott. Én még mindig ugyanaz a gyenge kislány voltam, mint tíz éve, aki semmire sem képes saját erejéből.

A szemembe gyűlt könnyek és a sötét ellenére is ki tudtam venni emberek, holttestek alakjait a földön. A halál jelenléte szinte kézzel fogható volt. Nem tudom, hányan lehettek, de kemény harc folyhatott. Azt sem lehetett pontosan megállapítani, hogy mikor is történt a mészárlás. Talán egy órája.

Túl sok – gondoltam magam, és összeszorítottam a fogaim. A holttestek fojtogató bűze miatt kezdett felfordulni a gyomrom, de szerencsére magukat a tetemeket nem láttam a sötétnek hála. Már ha csak el is képzeltem, ahogy a levágott testrészek és a mellkasból kifolyt belsőségek körbeveszik tulajdonosukat, elfogott a hányinger.

Nyeltem egy nagyot, majd bizonytalan léptekkel ugyan, de elindultam megkeresni a Mestert. Biztosan nem halt meg, ő jobb mindenkinél. Nem történhetett meg, hogy végeztek vele. Több száz embert képes lenne egyedül legyőzni, ez a kis csata csak bemelegítés volt neki. És most is biztosan ott ül a ház előtt a farönkön és engem vár. Le akar szidni, amiért csak úgy eltűntem, de aztán egy pillanat alatt elpárologna a rossz kedve és már boldogan paskolná a fejem. Ugye, így van? Mondd, hogy így van!

Már több órája is zuhoghatott az eső, de az ég nem akart kitisztulni, csak még sötétebb és baljóslatúbb felhők gyűltek össze. Én is pont így éreztem magam. Amikor már kezdtem úgy érezni, hogy most már minden rendben lesz, akkor történik valami, ami mindent elsöpör.

Erőtlen lábaim hirtelen erőre kaptak, és tudatosan rohantam egy hely felé. A Mester biztos ott lesz.

A fák sűrű lombjai között beszűrődött némi gyenge hajnali fény, ami ugyan nem sok meleget adott a még mindig érezhető csípős esti hideg után, de már jobb kedvvel töltött el a világosság látványa. Mindig is jobban szerettem a nappalokat az estéknél, főleg az az eset óta.

A kezeim hidegek voltak, de én nem fáztam. Sebesen szeltem át az erdőt, hogy leelőzhessem a Mestert, aki szinte rögtön az első lépés után lehagyott, de csak a hosszabb lábai miatt!  Nem akartam ma is veszteni ellene, mert akkor megint nekem kell elmosogatni egész nap. Ezt persze nem találtam fairnek, mert mivel Dongwoon ebben az edzésben soha nem vett részt, neki nem is kellett takarítania.

Az edzés lényege az volt, hogy az állóképességemen javítsunk. Minden nap háromszor: reggel, délben és este futottunk a Mesterrel, ami végül is verseny volt. A házig kellett futni az erdő mindig más pontjától. Ehhez persze szükség volt arra is, hogy úgy ismerjem az erdőt, mint a tenyeremet. Az első napi edzés során többször is eltévedtem. A következő nap megelégeltem ezt, és elmentem felderíteni a terepet. Persze nem volt könnyű feladat, de ahogy múlt az idő, sikerült megtanulnom kiigazodni az erdőn. Ezután persze a gyorsaságomon és állóképességemen kellett javítani. Keményen edzettem minden nap, de a Mestert egyszer sem tudtam leelőzni.

Győzelemittas mosoly terült szét az arcomon, ahogy megláttam a ház ismerős körvonalait. Biztos eltévedt valahol a Mester! – gondoltam magamban, és gyorsítottam a tempón, hogy megbizonyosodhassak a győzelmemről. De ahogy közelebb értem a házhoz, a mosoly rögtön lehervadt az arcomról: a Mester ott ült a farönkön, és úgy tűnt, mint aki már ezer éve vár.

-            Ez nem fair! – mondtam neki csalódottan, mikor odaértem hozzá. – Neked sokkal hosszabbak a lábaid, mint nekem! Így persze, hogy mindig te győzöl!

-            Elhallgass! Ha valami nem tetszik, akkor el is lehet menni! – válaszolta kicsit mérgesen, de nem emelte fel a hangját. – Ha még engem sem tudsz leelőzni futásban, akkor hogyan akarod megbosszulni annak a sok embernek a halálát?!

-            Hát… - bizonytalanodtam el, mire a Mester azzal a tipikus Mester pillantásával illetett, amitől még jobban zavarba jöttem.

A Mester nem szólt egy szót se, csak rezzenéstelen arccal figyelt engem. Soha nem tudtam, hogy ilyenkor mi járhat a fejében, de úgy éreztem, hogy valami rosszat mondtam, ezért rögtön bűnbánóan a földre szegeztem a tekintetem.

-            És akkor ma is te mosogatsz! – kiáltott fel vidáman, mire meglepetten kaptam fel a fejem. – Meira, azt hiszem, hozzászokhatnál már, hogy mindig te fogsz mosogatni – mosolygott rám boldogan.

-            De Mester! – kiáltottam fel felháborodottan, mire a Mester hangosan felnevetett. – Ez nem fair! – ellenkeztem, de a következő mondatom a torkomon akadt, mikor kedvesen megpaskolta a fejem. Rögtön elszállt minden rossz kedvem, és a Mester erős és meleg karjai közé vetettem magam, aki szorosan magához ölelt.

Annyira szerettem volna, ha a Mester ott ül boldogan, miközben engem vár, hogy szinte már megfulladtam a vágytól. Szerettem volna, ha minden visszatér a régi kerékvágásba, amikor nem kellett attól tartani, hogy bármelyik pillanatban megölhetnek. Habár a félelem mindig ott leselkedett rám a szívem mélyén, a Mesterrel az oldalamon biztonságban éreztem magam, legyek bárhol bármilyen körülmények között. És most minden jó eltűnni látszott, hogy nekem csak a sötétség, a félelem és a bosszúm maradjon. Úgy éreztem, mintha minden jót ki akarnának tépni belőlem.

Szinte már láttam a szemeim előtt a Mestert azon a bizonyos farönkön mosolyogva ülni. Akaratlanul is mosolyra húzódott a szám, ám ebben a pillanatban, mintha kipukkantottak volna egy buborékot, megláttam a valóságot. Ott ült a Mester lehajtott fejjel a farönkön mellkasából kiálló három karddal. A kezében a sajátját szorította.

Elakadt a lélegzetem, ahogy megláttam őt így. Olyan volt, mintha egy rémálomban lettem volna, de tudtam, ez a valóság. Nem bírtam megmozdítani a lábam, csak lefagyva ott álltam, mint valami kőszobor. Aztán a következő pillanatban kirobbant belőlem minden.

-            Mester! – kiáltottam elfúló hangon, és odarohantam hozzá. Hallottam, ahogy Dongwoon is elkiáltja magát, majd szorosan a nyomomban ő is odafutott hozzá. Megragadtam a Mester kezét és szorosan megszorítottam, hogy tudja, már itt vagyok. A keze azonban jéghideg volt, olyan volt, mintha egy hulla kezét szorongattam volna, de mégis éreztem benne még egy kis meleget, még egy kis élőt.

A Mester felemelte a fejét, majd üveges tekintetével először rám, majd Dongwoonra nézett.

-            Örülök, hogy nem esett semmi bajod Meira – mondta halkan, miközben kétszer is vért köhögött.

-            Gyere Mester, elviszünk egy orvoshoz! Jól leszel! – szorítottam meg még jobban a kezét, és megpróbáltam felállni, de a Mester megrázta a fejét.

-            Nekem már úgyis mindegy, de nektek el kell mennetek! – felelte akadozva, néha vért köhögve.

-            Nem! Még megmenthetünk! Nem hagyunk itt! – ellenkeztem sírva, mire a Mester halványan elmosolyodott.

-            Meira, te mindig ellenkeztél velem, de kérlek, csak most az egyszer fogadj szót! – mondta egyre halkabban. Láttam rajta, hogy mennyire nehéz lélegeznie, és minden egyes kiejtett szó nagy fájdalmat okoz neki. Meg szerettem volna kérni, hogy ne beszéljen, de éreztem, hogy már nincs sok hátra neki, ezért hagytam, hogy elmondja, amit szeretne.

-            Ígérem – suttogtam sírva, mire a Mester bólintott.

-            Kérlek, nagyon vigyázzatok az árnyékokkal! Veszélyes – mondta, majd megint vért köhögött. – Ígérjétek meg, hogy életben maradtok, történjék bármi. Ígérjétek meg! – szorította meg a kezem.

-            Ígérjük – feleltük egyszerre Dongwoonnal.

-            Helyes. Dongwoon, kérlek nagyon vigyázz Meirara! – fordult Dongwoon felé, aki könnyektől áztatott szemekkel bólintott egy aprót.

-            Most akkor menjetek, mert visszajönnek! – engedte el a kezem, mire megráztam a fejem.

-            Nem! Itt maradunk veled végig! – válaszoltam, mire a Mester csak elmosolyodott.

-            Nagyon… vigyázzatok… egymásra – mondta akadozva. Hangja egyre halkabb lett, alig lehetett hallani a mondata végét. Keze ernyedten esett le, és láttam, ahogy szemeiből is kihuny az élet.

Ő volt a második legfontosabb személy az életemben, akit láttam értem meghalni. Mintha eltört volna bennem egy mécses, nem éreztem többé semmit. Csak az üresség mardosta belülről a szívem, és a bűntudat. Nem tudtam egyszer sem apámnak szólítani és megköszönni neki mindent. Még élete utolsó perceiben sem hallhatta…

Csak halkan hallottam, ahogy Dongwoon felkiált. Lassan felálltam, és elindultam valamerre. Olyan volt, mintha én csak valami kívülálló lettem volna a saját testemben. És furcsa volt, hogy nem éreztem semmit. Nem éreztem fájdalmat, a könnyeim is felszáradtak már. Nem voltam szomorú sem bánatos. Olyan volt, mintha minden érzelmem elfogyott volna, és az egyetlen, ami megmaradt, a bűntudat. Az agyam azt hiszem nem volt képes felfogni, hogy mi történt, de én sem. Egyszerűen nem akartam elhinni. Mert ilyen nem történhet meg, hogy a Mester meghal. Ez teljesen hihetetlen és lehetetlen.

A lelkemet gyorsan felemésztette a bűntudat, pár másodperc is elég volt neki. Meg akartam halni, életemben először igazán meg akartam halni. Ha nem ígértem volna meg a Mesternek, hogy életben maradok, akkor más nem tudott volna visszatartani. Hiába volt ott a bosszúm, úgy éreztem, képtelen vagyok beteljesíteni. Már én sem hittem magamban. Ha még a mesterem sem tudtam megmenteni, akkor hogyan tudnám megbosszulni az egész palota halálát? Ha azon az estén én is meghaltam volna, akkor a Mester még most is élne… Bárcsak meghaltam volna azon az éjszakán!

-            Te meg hova mész? – kiáltott utánam Dongwoon. – Hát így itt hagynád azok után, amit érted tett? – kérdezte.

-            Igen – válaszoltam hidegen. – Megígértem neki, hogy életben maradok. Nem fogom megszegni ezt az ígéretet.

-            De akkor sem hagyhatod így itt! – Kétségbeesett hangja sem tudta egy kicsit sem felmelegíteni, meglágyítani kővé vált szívem.

-            A test már nem ér semmit, ha a lélek eltávozott belőle – válaszoltam neki, de nem álltam meg. Nem volt erőm gyorsabban menni, és ha lett volna se akartam volna. Térdeim remegtek, és minden lépésnél azt hittem, a földre rogyok. De még ehhez sem volt elég erőm. Nem akartam semmit sem, csak meghalni. Kit érdekelne egyáltalán, ha meghalnék? Dryan is rég meghalt már, most a Mester, a szüleimet soha nem érdekeltem igazán. Őket csak Lyra foglalta le. Igen, Lyra, a tökéletes és okos hercegnő… Még neki se hiányoznék…

Nem hallottam Dongwoont felkelni, és azt se hallottam, ahogy odajön hozzám. Még azt sem igazán fogtam fel, amikor erősen megragadta a karom, maga felé fordított, és egy nagy pofont adott. Lüktetett az arcom, ahol megütött, de nem éreztem semmit. Nem tudom, mennyire erősen ütött, még meglepődni sem lepődtem meg. Csak üres tekintettel meredtem vissza rá.

-            Ébredj már fel! Ez nem játék! – üvöltött az arcomba.  – Hát ennyit jelentett neked a Mester? Még egy köszönömöt se mondtál soha! Pedig ő mindig csak veled törődött, a te érdekeidet tartotta szem előtt. Magával soha nem törődött, és te így itt hagynád? Ennyire megszégyenítve? Hát még ennyi kedvesség vagy tisztelet sem szorult beléd, hogy legalább megadd neki a végtisztességet? Mikor lettél le ilyen érzéketlen szörny? Én nem ilyennek ismertelek meg! Te nem tudom, ki vagy, de nem Meir, az biztos! Úgyhogy add vissza most rögtön azt a lányt, akit én úgy szerettem, hallod? – kiáltotta, miközben hevesen rázta a vállam. Nem csináltam semmit, csak hagytam, hadd csináljon velem azt, amit akar. Szavai sem igazán jutottak el az agyamig.

Kiért vagy inkább miért lenne érdemes életben maradnom? Nem tudom… Én már semmit nem tudok. Valaki segítsen!

Úgy éreztem, hogy mindjárt megfulladok. Segítségért akartam kiabálni, de féltem, ha kinyitom a szám, akkor elfogy a levegőm, és a víz tölti meg a tüdőm. Kezeimmel hiába kapálóztam, semmit sem tudtam megragadni. Lábaim mintha ólomból lettek volna, nem bírtam felrúgni magam a felszínre. Semmire sem volt erőm. Még a szemem is alig bírtam nyitva tartani. A számból folyamatosan buborékok jöttek, és szép lassan minden oxigén elhagyta a testem. És akkor eszembe jutott Dryan, a bátor testőröm, aki utolsó perceiben is engem védett; a Mester, aki apám helyett is apám volt, s szintén engem védett minden egyes tettével; ott volt a bosszúm, Lyra és az ígéreteim, amiket soha nem szegnék meg.

Az utolsó pillanatban erőre kapott a lábam, s elrugaszkodtam a fekete víz aljától. Egyetlen rúgással a felszínen teremtem, de legnagyobb meglepetésemre Dongwoont láttam magam előtt. Kezei a teste mellett lógtak, és kikerekedett szemekkel bámult engem. Hirtelen nem tudtam, hogy mi történt, de aztán rájöttem: majdnem megfulladtam a lelkemben lakozó bánatban és bűntudatban. Nagyot szippantottam a levegőből. Jó érzés volt tudni, hogy van levegőm.

Lehunytam a szemem, és gyorsan végiggondoltam, hogy mi történt és miről beszéltünk. Nem tudtam, hogy Dongwoon mit láthatott, de ezzel most nem is foglalkoztam. Az volt a lényeg, hogy visszatértem, legalábbis egy időre. Nem lehettem benne biztos, hogy nem fog visszatérni a depresszióm, de egy dologban száz százalékig biztos voltam: el kell innen tűnnünk most rögtön, ha életben akarunk maradni!

-            Majd később visszajövök, és eltemetem. Most el kell innen mennünk. Nem érünk rá olyanokkal törődni, mint a holttestek – feleltem sietősen, majd hátat fordítottam neki és elindultam.

-            Hogy érted azt, hogy jövök? Azt akartad mondani, hogy jövünk, igaz? – kérdezte Dongwoon, mire visszafordultam és egyenesen a szemébe néztem, miközben válaszoltam.

-            Úgy értettem, ahogy mondtam. Te nem jöhetsz velem – mondtam ki kegyetlenül egy szemrebbenés nélkül. De így gondoltam. Elismertem Dongwoon erejét, épp ezért azt is tudtam, hogy képes magára egyedül is vigyázni. De ha velem jönne, akkor biztosan meghalna ő is, és ezt nem élném túl. Habár számomra Dongwoon csak egy báty volt mindig is, akkor sem hagyhatom, hogy miattam ő is meghaljon. A második családomba tartozik, és ezúttal nem akarom ezt is teljesen elveszíteni.

-            Ugyan miért nem? – hitetlenkedett Dongwoon. Megértettem az ő érzéseit is, de ettől függetlenül nem engedtem meg, hogy a kedvesebb érzéseim irányítsanak.

-            Mert túl veszélyes! Nem bírnám elviselni, ha még valaki meghalna miattam, aki fontos számomra – kiáltottam idegesen, de a mondandóm végére elhalkultam. Majdnem újra sírva fakadtam a Mesterre gondolva, de megacéloztam a szívem.

-            Én akkor is veled megyek! – erősködött Dongwoon.

-            Nem!  Kérlek…

-            Megígértem a Mesternek, hogy megvédelek. Én sem fogom megszegni az ígéretem – szakított félbe magabiztosan. Ettől függetlenül nem akartam neki engedni, és tudtam, a szavakkal most semmire sem megyek, megpróbáltam a tekintetemmel kettétörni magabiztosságát. Farkasszemet néztünk egymással, és én abban reménykedtem, hogy Dongwoon meggondolja magát, de láttam rajta, hogy nem fogja, ezért felsóhajtottam.

-            Tégy, ahogy jónak látod – válaszoltam, majd halk léptek zaja ütötte meg a fülünket. Dongwoonnal egymásra néztünk és futásnak eredtünk.

Nem tudtam, hogy hányan vannak az ellenségek, de abban biztos voltam, hogy ha harcra kerül a sor, akkor mi fogunk alul maradni. Nem tudtam, hogy a Mestert kinek sikerült legyőznie, de az biztosan valami nagyon erős és ügyes kardforgató lehetett. Mindenesetre nem is szerettem volna kideríteni. De addig, amíg csak bújócskáról volt szó az erdőben, addig bennünket senki nem győzhet le. Úgy ismertük az erdőnek minden kis szegletét, mint a tenyerünket, így tudtuk, merre kell mennünk, hogy le tudjuk rázni az ellenséget.

Hátunk mögül az elszáradt levelek és letört ágak recsegését hallottam. Nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan megtalálnak minket, de nem aggódtam annak ellenére sem, hogy az ellenség ilyen közel volt hozzánk. Ha a számításaim nem csaltak, akkor hamarosan balra kell fordulnunk, és már nyert ügyünk is van.

Oldalra pillantottam Dongwoonra. Láttam a szemein, hogy ő is tudja, mit kell tenni, ezért halványan elmosolyodtam. De amikor Dongwoon észrevette, hogy őt nézem, rögtön elkomolyodtam, és bólintottam neki egy aprót, jelezve, hogy most kell elfordulni. Ám mielőtt bárhova is menni tudtunk volna, balról, jobbról és elölről is körbekerítettek a katonának elvágva minden menekülési útvonalat.

-            Elkapni! – kiáltotta valaki, mire az összes katona egyszerre indult el felénk. Előrántottam a kardom, és hiába nem akartam megölni senkit, magamat meg kellett védenem.

Egyszerre rontottak rám minden oldalról, így lehetetlen volt még Dongwoonra is figyelni. Alig találtam meg a nagy tömegben, de nagyon messze kerültünk egymástól, így inkább nem is törődtem vele. Az ellenség terve biztos az volt, hogy elválasszanak minket egymástól, már ha tudták, hogy ketten vagyunk. Ezt nem tartottam túl valószínűleg. A Mester biztos nem árult el rólunk semmit, de akkor ki…? A falusiak! Biztosan ők mindent nagylelkűen kitálaltak rólunk. Már csak abban reménykedtem, hogy a fegyverkovácsot nem bántották.

Lebuktam két ellentétes irányból érkező csapás elől, akik ennek hála egymást szúrtak le. Mivel minden oldalról támadtak, lentről elvágtam két másik lábát, akik hátraestek, bele a mögöttük érkező kardjába. Felvettem a földről még egy kardot, majd időt sem hagyva vágtam le mindenkit körülöttem. Utat akartam törni magamnak, hogy Dongwoonhoz mehessek, de túl sokan voltak, és minden szabad helyet újabbak foglalták el. Szerencsémre olyan gyors voltam, hogy azok látni sem látták, ahogy elsuhanok a csapásuk alatt, csak arra eszméltek fel, amikor már levágtam őket.

Nem tudom, hogy mennyi ideje tarthatott a harc. Egy ideig még számoltam, hogy hányat öltem meg az ellenség közül, de egy idő után meguntam. Túl sokan voltak. Kezdett a karom is elfáradni. Nehéz volt az a kard, amit csak úgy felvettem a földről. Nem rám tervezték, az biztos. De fáradtságom ellenére is tovább küzdöttem. Nem engedhettem meg magamnak, hogy egy ilyen helyen hagyjam a fogam. A Mester ki is fordulna a sírjából, ha megtudná, hogy mennyire ügyetlenül harcoltam. Ezt pedig nem akartam.

A csatatéren alig látszott meg, hogy milyen sok ember meghalt. Még így is rengetegen voltak. Már kezdtem érteni, hogy a Mestert hogyan sikerült legyőzniük. Egyedül őrültség is volt kiállni ennyi ember ellen, de nem volt más választása, ahogyan nekünk sem. Magamat nem engedhetem elfogatni, ebben száz százalékig biztos voltam, így minden rejtett erőmet összeszedve harcoltam.

Újabb csapások elől buktam le, hárítottam, visszatámadtam és mindenkit egy vágással megöltem, vagy harcképtelenné tettem. Ahogy elnéztem a sok holttesten, bűntudatom támadt. Tudom, nem a harcmezőre való a bűntudat, de vajon ezeknek az embereknek volt családjuk? Megtudják ők majd egyáltalán, hogy mi történt igazából? Bosszút akarnak majd állni rajtam? Elvégre csak a kötelességüket teljesítették, ami nem jelenti azt is, hogy ezt szerették volna csinálni. Vagy mindenki gyűlölné már az egyik volt hercegnőt? Ilyen fejmosást végezhetett az új király?

Egy ideig ment tovább a harc normálisan. Emberek hullottak el, s helyükre újak léptek. Éppen levágtam az egyik férfinek a karját, amikor nagyon rossz érzésem támadt. Eszembe jutott a Mesternek a figyelmeztetése az árnyékokra. Még most sem igazán értettem, hogy mit értett ez alatt. Árnyékok most nem voltak, mert fény sem volt. Az eső eloltott minden tüzet, így nem is akartam foglalkozni tovább ezzel a gondolattal, de nem sokkal előttem megpillantottam egy égő fáklyát, ami fölött valaki egy köpenyt tartott, hogy ne aludjon el. Kitágult szemekkel néztem le a földre, és láttam meg a saját árnyékomat. Mielőtt azonban bármit is tenni tudtam volna, egy kard szúrt meg hátulról. Szerencsére még épp időben sikerült eltérítenem a csapást, így csak a lábamat vágta meg. Hirtelen értelmet nyert a Mester figyelmeztetése, és valahogy biztos voltam benne, hogy ez az árny ölte meg a Mestert.

Nagyon fájt a lábam, mindkét térdhajlatom még egy korábbi sérüléstől és hátul a combomon lévő seb is. Nagyon lüktetett, és körülötte teljesen elzsibbadt az egész lábam. Csak nagy nehezen tudtam mozgásra bírni, de minél többet erőltettem, annál tovább terjedt a zsibbadás. A látásom is kezdett homályosulni, de nem tudtam, hogy mitől. Valami méreg lehetett a kardra kenve? De hát élve akarnak elkapni, nem?

És leesett, összeállt a kép. Rájöttek, hogy itt rejtőzködöm és biztosan szóltak a palotának is, vagy ők találtak ránk, valószínűleg aznap az erdőben, amikor az egyik fa mögül hangot hallottam. Bárhogy is fedeztek fel, azt hitték, hogy pusztán a számbeli fölényükkel el tudnak majd fogni, de a biztonság esetére előkészítettek egy titkos fegyvert is: a király az egyik személyes emberét elküldte, ezt az árnylényt, aki nem akart harcolni, de mérget kent a kardjára, hogy ha kell, akkor azzal mindenképp elkaphasson. Az ellenszer valószínűleg nála van. Csakhogy azzal nem számoltak, hogy engem nem találnak otthon, hanem csak a Mestert, aki túl képzett volt ahhoz, hogy maguk a katonák végezzenek vele, ezért kénytelenek voltak bevetni az árnylényt is. Valószínűleg ő sem volt egyedül elég a Mester megöléséhez, ezért bevetette az azonnal ható mérget is. Túl sok embert veszíthettek, ezért visszamehettek a faluba erősítésért, ezért lehetett olyan sok időnk Dongwoonal, mielőtt megérkeztek volna. Aztán megint elkövették ugyanazt a hibát, mint a Mesternél: alábecsültek minket, így kénytelenek voltak megint bevetni a titkos fegyvert, aki valamiért rögtön a mérgezett kardját használta. Ez két okból lehetett: türelmetlen valami miatt, vagy elfelejtette, melyik a mérgezett kard. Én valamiért az elsőt tartottam valószínűbbnek.

 Most sokkal nehezebb volt a harc, mint előtte. Meg kellett birkóznom a méreg okozta hatásokkal, a katonákkal és figyelnem kellett az árnylényre is. Közben az agyam is pörgött ezerrel, hogy kitaláljak valamit, amivel kiiktathatnám valamelyik zavaró tényezőt. A méreg ellen semmit nem tehettem ellenszer nélkül, a katonákból túl sok volt, ezért csak az árnylény maradt. Szerencsére már tudtam is, hogy mit tegyek.

Egyik kezemmel hárítottam a felém érkező csapásokat, közben folyamatosan figyeltem a hátamat is. A másik kezemben a kardot pedig eldobtam, hogy egy fára szegezzem a köpenyt, ami feltartja az esőcseppeket. Szédültem és kettőt láttam mindenből, és ez meg is látszott az eredményen: nem talált célba a kardom, csak valakibe belefúródott. Többet nem tudtam ezzel törődni, gyorsan elvettem megint valakitől a kardját,  és gyorsan hárítottam az árny következő csapását. Nagyon nehéz volt így harcolni, hogy nem láttam a hátam mögé és még a többi katonára is figyelnem kellett, de minden érzékszervemet munkába állítottam. Nehezen ugyan, de a lábammal is tudtam védekezni, miközben egyik karommal a balomnál harcoltam, a másikkal meg a hátam mögött. Halkan hallottam csak az árny pengéjének suhanását, de ez elég volt arra, hogy ki tudjam védeni a csapásait.

Pár percig még harcoltam az ismeretlen ellen. Sikeresen hárítottam a csapásait, de megsebezni nem tudtam. Ettől függetlenül elégedett voltam, hogy legalább a támadásai hatástalanok ellenem. Nem engedhettem meg, hogy még egyszer megsebezzen, még ha az csak egy karcolás is. Nem tudhattam, hogy mennyi mérge maradt, és ezzel a kevéssel is nagyon meggyűlt már a bajom. Szinte teljesen érzéketlenné vált mindkét lábam, szédültem és a látásom is homályos volt. A szívem a fülemben dobogott, ami a méregtől folyamatosan zúgott. Már alig hallottam valamit, így nehéz volt az árny ellen harcolni.

 Egy időre aztán eltűnt az árnylény, és én megint csak a többi katonával kezdtem foglalkozni. Azt hittem, hogy sikerült legyőznöm, vagy legalább megfutamítanom, ezért engedtem a védelmemen. Minden erőmmel a többi ellenségre koncentráltam. Egyre nehezebben ment a harc: már alig láttam a pengéket, de az utolsó pillanatban mindig sikerült kivédenem a támadásokat.

Éppen az egyik támadás elől buktam le, amikor hirtelen újra megjelent az árnylény. Nem számítottam rá, hogy újra megjelenik, ezért teljesen váratlanul ért a támadása. Még a kardjának a suhanását sem hallottam a méregtől, így már csak arra eszméltem fel, amikor a kardja a mellkasomat átszúrta. Kikerekedett szemekkel láttam a pengének a hegyét kiállni a testemből. Rögtön vért kezdtem el köhögni, és minden erő elhagyta az elzsibbadt testem, térdre zuhantam. Látásom még jobban elhomályosult, és szinte biztos voltam benne, hogy most végem. Halványan láttam a felém érkező kardot, de nem tudtam megállítani. Fel akartam emelni a fegyverem, de nem volt elég erőm. A támadó kétségbeesett arcot vágott, amit nem értettem. Nem tudta már megállítani a csapást, és engem élve akartak elkapni, igaz? De mindegy is volt már, most meghalok.  

A kard egyre csak közeledett, és én már éreztem is, ahogy eléri a fejem, és szinte kettévágja azt. Csak most jöttem rá, a halál pillanatában, hogy nem akarok meghalni, egyáltalán nem. De már nem tehettem semmit. Mindig is tudtam, a halál egyszer értem is eljön, és nekem sem fog kegyelmezni, de azt soha nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar elveszi az életem. Olyan sok mindent szerettem volna még megtenni, és már egyiket se fogom tudni. Mester, Dryan, hamarosan találkozunk!

Lehunytam a szemem, hogy ne is lássam a kardot, ami végül megöl. Beletörődtem a sorsomba, és vártam a hóhéromra, de nem történt semmi.

-            Visszavonulás! – kiáltotta valaki hangosan, hogy mindenki meghallja. – A kapitány megsérült, el kell innen vinnünk! – folytatta, és hangját sok láb dobogása követte.

Megkönnyebbültem, hogy elmentek, de nem értettem, hogy mi történt. Nekem meg kellett volna halnom, akkor miért élek még? Vagy csak szellem lennék? És Dongwoonnal mi van? Ő életben van?

-            Meir, jól vagy? – hallottam meg Dongwoon kétségbeesett hangját közel az arcomhoz. Lassan nyitottam ki a szemeim. Homályosan habár, de ki tudtam venni Dongwoon arcvonásait.

Szóval megmentett…

-            Köszönöm – nyögtem ki nehezen. Nem voltam benne biztos, hogy Dongwoon hallotta, de jól esett kimondani, megkönnyebbültem tőle.

-            Ne mondj semmit! Elviszlek egy orvoshoz! – szorította meg a kezem. Kihúzta a hátamból a kardot, majd felállt és a hátára vett.

Megint egy érzelemmentes állapotba kerültem. Alig maradt erőm ahhoz, hogy ébren tartsam magam. Attól féltem, hogy ha lehunyom a szemem, akkor többet nem nyílnak majd ki, s én végleg meghalok. Egyik felem fel akarta adni a harcot, míg a másik nem. Megígértem a Mesternek, hogy életben maradok, nem szeghetem meg! De milyen könnyű lenne most véget vetni mindennek. Csak fel kéne adnom, elengedni a tudatom, és akkor minden baj megszűnne létezni. Vajon a Mennyországba jutnék vagy a Pokolba? Nem tettem semmi jót egész életemben, még a Mesternek sem köszöntem meg semmit. Addig nem halhatok meg, amíg jóvá nem tettem minden bűnöm, amíg nem törlesztem az adósságom azzal, hogy megtartom az ígéretem!

Hirtelen újult erőt éreztem az egész testemen végigáramlani. Nem akartam feladni és nem is fogom! Dongwoon is keményen küzd, hogy megmentsen. Nem hagyhatom cserben!

-            Méreg – suttogtam a fülébe, de nem tudom, hogy meghallotta-e vagy sem. Nem volt erőm hangosabban beszélni, és még a szél is folyamatosan az arcomba csapott. Habár csípte az arcomat a hideg levegő, mégis jól esett. Segített a tudatomnál maradnom.

Dongwoon sebesen szaladt a falu egyetlen orvosa felé. A falu szélén lakott az erdő külső peremén, így nem voltunk tőle messze, de nem voltam benne biztos, hogy segíteni fog nekünk. Ő is egy tipikus falusi öregasszony volt, aki utált minket, aki biztosan aranytálcán kínált fel minket. Pedig sokszor szedtünk neki gyógynövényeket, és ő ezt így hálálta meg…

Nem tudom mennyi idő telhetett el, de már csak arra eszméltem fel, hogy ott állunk a ház ajtaja előtt, és Dongwoon dörömböl. Már kezdtem azt hinni, hogy ki se fogják nyitni az ajtót, amikor végre nagy nyikorgással kinyílt a vastag tölgyfaajtó. Egy kis résen keresztül kukucskált ki az öregasszony, és amikor meglátott minket, rögtön ránk is csapta volna az ajtót, ha Dongwoon nem tette volna az útba a lábát.

-            Kérem, várjon! – szólt neki Dongwoon. – Mentse meg Meirt!

-            Keressetek valaki mást – morogta az öregasszony, és újból be akarta csukni az ajtót, de Dongwoon még mindig nem engedte.

-            De hát maga az egyetlen orvos a faluban! Csak most az egyszer, kérem! Többet látni se fog minket, csak mentse meg Meirt! – könyörgött neki Dongwoon. Ha lett volna erőm, akkor megállítottam volna. Nem ért ennyit az egész, hogy Dongwoon így megszégyenítse magát. Értem nem kell senkinek sem ennyire megaláznia magát. Inkább meghalok.

-       Ő egy körözött bűnöző, nem segíthetek – válaszolta színtelen hangon az öregasszony. Ha nem mérgeztek volna meg, akkor biztosan kitekertem volna most a nyakát. Dongwoon viszont nem adta fel, és olyan volt, mintha mindenre felkészült volna.

-            Igen, valóban üldözik, de élve akarják elkapni! És ha maga nem menti meg most, akkor Önt fogják megölni, amiért nem mentette meg, pedig megvolt rá a lehetősége! – fenyegetőzött Dongwoon. Nem láttam, mi volt az öregasszony reakciója erre, de szerintem teljesen elsápadt. Szólni viszont nem szólt egy szót se, csak pár pillanattal később kijjebb nyitotta az ajtót.

-            Jöjjenek be – suttogta, majd gyorsan be is tessékelt minket. Dongwoon persze nem tétovázott, rögtön bement a házba és lerakott egy betegeknek kijelölt ágyra.

Ahogy a lábam és a hátam hozzáért az anyaghoz, fájdalom cikázott keresztül az egész testemen, és halkan felnyögtem. Dongwoon ijedten kapta rám a tekintetét, majd erősen megszorította a kezem, hogy tudjam, ő itt van velem. Aztán odajött hozzám az öregasszony, kezét a homlokomra tette, és motyogott valamit, de azt már nem értettem. Lassan csukódtak le a szemeim, és hiába próbáltam nyitva tartani őket, elfogyott minden erőm. Még homályosan láttam Dongwoon kétségbeesett arcát és az öregasszony komoly arckifejezését, miközben Dongwoonnak beszélt valamit, de nem értettem, hogy mit, majd elvesztettem az eszméletem.