2014. április 27., vasárnap

7. fejezet

Éreztem, ahogy a tolvaj tüdejében hirtelen bennreked a levegő, és láttam, ahogy szemei kitágulnak egyrészt meglepettségében, másrészt félelmében. Száját kissé kinyitotta, hogy válaszoljon nekem, de félúton megakadt a szó a torkán, ezért inkább csak nyelt egyet.
Hosszú percek teltek el azzal, hogy farkasszemet néztünk egymással. Olyan voltam, mint egy áldozatra vadászó macska: csendes és gyors, míg ő inkább egy merész kisegér volt, aki azt hitte, kijátszhatja a macskát. Teljesen tehetetlen volt, és ezt ő is tudta jól. Tudta, egy rossz szó, egy rossz cselekedet és vége. Egy izzadságcsepp gördült le a homlokáról, folyt végig az arcán egyenesen a ruhája gallérjába.
Nem akartam magam még egyszer megismételni, ezért hogy jelezzem neki, fogytán van a türelmem és jobb, ha válaszol minél előbb, jobban a torkához nyomtam a tőrömet. A tolvaj szeme erre még jobban kitágult, és láttam, ahogy még jobban eluralkodik rajta a félelem.
Egy. Kettő. Három.
-            Mi… mi már találkoztunk! – nyögte ki kissé dadogva. Összevontam szemöldököm, amíg átgondoltam, igazat mond-e, de szinte rögtön ki is simítottam vonásaimat, és újra felöltöttem a hidegvérű gyilkos maszkját.
A tolvaj szemébe nézve valóban derengeni kezdett valami. Ismerős volt a pillantása, és ahogy félelmében engem nézett. Mintha valóban találkoztunk volna már, de arra nem jöttem rá, ki lehetett. Túl sötét volt ahhoz, hogy az arcát jól láthassam, és hiába volt a tűz, az árnyékommal pont betakartam őt.
Két ember jutott rögtön eszembe, aki lehetett. Az egyik az a köpenyes alak volt, aki valamilyen rejtélyes módon tudta a titkomat, de őt rögtön ki is zártam. Ennek a tolvajnak a hangja és viselkedése teljesen más volt: míg a köpenyes alak egy percig sem félt tőlem, addig ő bizony tényleg rettegett. A másik különbség a szemük volt. Ennek a tolvajnak a szemét valamiért ismertem, amíg az ismeretlen köpenyesét nem láttam jól, amikor találkoztunk. Épp ezért biztos voltam benne, hogy a második személy, akire gondoltam, ez a tolvaj.   Ő volt az, aki rám akarta fogni a lopást, amit ő követett el, illetve ő volt az, aki segített megtalálni Asen házát.
Ötletem sem volt, hogy honnét tudta, merre mentünk Dongwoonnal. Egyáltalán miért akart követni? Nem hittem volna, hogy csak egyszerűen ki akart volna fosztani minket - ahhoz engem már eléggé ismernie kellett volna, hogy tudja, nem jó ötlet ujjat húzni velem. Mindenesetre, bármi is volt a célja, én nem bíztam meg benne, ezért jobbnak láttam, ha tudatlanságot színlelek.
-            Biztos vagy te ebben? – kérdeztem vissza kissé gúnyosan. – Akkor miért hagytalak életben? Ha valóban találkoztunk már, feltételezem, akkor is meg akartál lopni, de ha így van, miért vagy még életben? Nem szokásom tolvajokat életben hagyni - húztam gúnyos mosolyra a szám.
A tolvaj arca még jobban elfehéredett, ahogy rájött, nem hiszek neki és meg akarom ölni. Persze egyáltalán nem akartam ezt, hazugság volt az is, amit mondtam. Korábban nem igen találkoztam tolvajokkal, minket még ők is elkerültek a falusi babonák miatt. De persze régen a palotában láttam már, hogy mivel büntetik a lopást, így tudtam, mit mondjak, ha a szükség úgy hozza. Persze ezek a büntetések az ellopott érték, illetve a meglopott személytől függtek. Általában nem történtek nagy bűncselekmények – csak állatot, ételt és hasonló dolgokat loptak a tolvajok, ezért többnyire a kezüket vágták csak le, hogy még egyszer ne lophassanak, de ha egy királyi személyt vagy főnemest loptak meg, akkor előfordult már a kivégzés is.
Láttam, hogy a tolvaj nem tudja, erre mit válaszoljon, de én mindenképp ki akartam húzni belőle, hogy ki ő, és miért jött. Habár már biztos voltam benne, hogy ő az a tolvaj, akivel korábban is találkoztam, kíváncsi voltam, hogy kimondja-e ő maga is.
-            Azt hiszed, viccelek, igaz? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel. – Attól tartok, most nem vagy olyan helyzetben, hogy kétségbe vonhasd a szavam. Szeretnéd, ha elárulnám, mit szoktam csinálni azokkal a tolvajokkal, akik engem meg akarnak lopni?
A tolvaj egyre jobban kétségbeesett, egyre kevésbé tudta, mivel tudná kimenteni magát ebből a helyzetből. Szinte látni lehetett, ahogy az agytekervényei mozognak egy jó ötlet után kutatva. De hiába gondolkodott percekig, semmi frappáns válasz nem jutott eszébe.
-            Én igazából nem lopni jöttem ide – kezdett el mentegetőzni. – Beszélni akartam Önnel, Hercegnő.
Még ki sem ejtette az utolsó szót, de az én ereimben már meg is fagyott a vér. Elképzelni nem tudtam, honnét jöhetett rá ő is, hogy én vagyok az egyik volt hercegnő. Eddig egészen biztos voltam abban, hogy az álcám tökéletes, de most már egyre jobban elbizonytalanodtam ebben.
Tényleg kíváncsi voltam a mondanivalójára, de hirtelen nagyon dühös lettem, amiért ő is rájött a valódi kilétemre, és amiért ilyen meggondolatlanul kimondta. Ez a szó, hogy hercegnő, tabu volt nálam, főleg most így tíz év után, amikor láthatatlan kellett volna, hogy maradjak, amikor az életem volt a tét.
-            Egy okot mondj, hogy ne öljelek meg most rögtön – sziszegtem neki.
-            Szóval tényleg igaz! – sóhajtott fel megkönnyebbülten, mire még jobban a torkához nyomtam a tőröm.
-            Még egy szó, és esküszöm, elvágom a torkod! -  Mérges voltam, hihetetlenül, amiért már egyáltalán nem félt tőlem. Mintha már nem is zavarta volna, hogy csak egy apró mozdulat választ el attól, hogy megöljem.
Nem voltam meggondolatlan vagy felelőtlen, és általában jól kezeltem az érzéseimet – habár a dühömet mindig nehezebben tudtam kontrollálni -, de most már nem sok választott el attól, hogy tényleg beváltsam a fenyegetésemet.
-            De nem fogja megtenni – válaszolta –, mert szüksége van rám.
-            Biztos vagy te ebben? – kérdeztem egyre mérgesebben. A hirtelen támadt pimaszsága még jobban feldühített. Kinek gondolja ez magát? Azt hiszi, hogy szükségem van rá? Mégis mihez? Azt hitte, hogy ha csak úgy ideállít – a biztonság esetére azért megpróbál meglopni – és én rögtön meghallgatom?
Nem voltam ilyen kegyetlen, valóban meghallgattam volna, ha esetleg máshogy viselkedett volna. Ha nem akart volna meglopni, ha rögtön a lényegre tért volna, ha nem kotyogta volna ki olyan meggondolatlanul a titkom, ha nem szemtelenkedett volna velem egy ilyen helyzet ellenére is.
Le kellett volna nyugodjak ahhoz, hogy tisztán tudjak gondolkodni, mert tényleg egyre közelebb értem ahhoz a ponthoz, ahonnét már nem tudtam volna visszatérni a megölése nélkül. Nem akartam ártatlanokat gyilkolni, még akkor sem, ha ő egy tolvaj volt.
Újabb percek teltek el azzal, hogy csak egymást néztük. Láttam, hogy a tolvaj újból pánikba esik, amikor észrevette, hogy én még mindig nem tágítottam. Kétségtelenül kényelmetlenül érezte magát egy tőrrel a torkánál, emellett láthatta rajtam, hogy nem vagyok a legjobb kedvemben sem.
-            Kérem, bocsásson meg szemtelenségemért, Hercegnő! – szólalt meg végül kétségbeesetten.  – Ígérem, mindent elmondok, csak kérem, tegye el a kést!
Nem voltam abban biztos, mennyire őszinték a szavai, de a bocsánatkérése egy keveset enyhített dühömön. Azt is láttam rajta, hogy tényleg beszélni szeretne velem, és mivel nem hittem, hogy rossz szándékkal jött – az apró lopáskísérletet leszámítva -, lassan elhúztam a tőrt a nyakától. Amikor visszatettem a helyére és elengedtem a karjait, megkönnyebbülten felsóhajtott, majd lassan fel is ült. Én is így tettem, majd kényelmesen elhelyezkedve a tűznél tekintetem újból rászegeztem.
Még mindig feldúlt és mérges voltam, de már kezdtem kissé lenyugodni. Tudtam, semmi jó nem származik abból, ha hagyom, hogy az érzéseim irányítsanak. Ezért vettem két mély lélegzetet, hogy lenyugtassam magam és tiszta fejjel tudjak a tolvajra koncentrálni.
-            Hallgatlak – feleltem, mire ő bólintott egy aprót. Már épp megszólalt volna, amikor hirtelen megjelent a háta mögött Dongwoon is. Kardját egyenesen a tolvaj nyaka mellett tartotta, amit szeme sarkából látva az idegen megint teljesen megdermedt, de tekintetét nem fordította felé.
-            Ki vagy és mit akarsz? – kérdezte Dongwoon tőle fenyegetően. Láttam a tolvaj szemében, hogy arra gondol, kezdődik elölről megint minden. Teljesen megértettem, hogy nem volt a legjobb kedvében azok után, amiket mondtam neki. A helyében én sem lettem volna jókedvű. Aztán amikor végre belekezdhetett volna abba, amiért igazából idejött, megint megjelent egy „őrült”, aki az életével fenyegette. Persze, sejthette volna, hogy nem vagyok egyedül, ha valóban egészen idáig követett. Habár nem merészkedhetett túl közel hozzánk, de a lábnyomokból rá kellett jönnie, hogy ketten vagyunk.
Azt hittem, hogy a tolvaj megint elkezd mentegetőzni, mint ahogy nálam is tette, amikor már nagyon szorult a hurok a nyaka körül, de most nem így tett, ami kissé meg is lepett. Jobbnak látta, ha inkább nem szól semmit, hadd magyarázzam én meg a dolgot Dongwoonnak.
Fejemmel nemet intettem, ezzel jelezve Dongwoonnak, hogy tegye el a kardját, mert nincs semmi baj. Dongwoon pár percig még nem mozdult, csak gyanakodva méregette a mellettem ülő fiút, aztán végül vonakodva ugyan, de eltette fegyverét. Leült vele szembe a tűz másik oldalán, majd továbbra is árgus szemekkel figyelte minden mozdulatát. Közben én biccentettem neki, hogy kezdheti. Mielőtt belekezdett volna, még megköszörülte a torkát, hogy felvegye a hivatalos hangnemet és modort, amit régebben is mindig használni kellett, ha egy hercegnővel beszélt az illető.
-            Először is, szeretnék bemutatkozni, Hercegnő – fordította tekintetét felém. Láttam, hogy azt várja, hogy engedélyt adjak neki a további beszédre, ezért biccentettem egy aprót a fejemmel, mire ő folytatta.  – Yoseob a nevem, és azért jöttem, hogy Ön mellé szegődjek és segíthessem a bosszúja beteljesítését. Nem tudom, mennyire leszek hasznos Önnek, de akár az életemet is feláldoznám Önért!
Először szóhoz sem jutottam, annyira meglepett ezzel. Amikor először mondta, hogy beszélni szeretne velem, fogalmam sem volt arról, hogy mégis miről, de ez volt az utolsó dolog, amire gondoltam volna. Elképzelni nem tudtam, hogy bárki is hozzám, pont hozzám akarna csatlakozni, hogy segítsen gyilkolni. Habár túl durva volt ezt így kimondani, de én valóban arra tettem fel az egész életem, hogy meggyilkoljak egy, vagy több személyt, amiért az még több ártatlant megölt. De mire eljutok addig, hogy tényleg a királyt öljem meg, sok más katonának is meg kell halnia, akik szintén ártatlanok voltak valamilyen szinten. Azt persze egyiküknél sem tudhattam, mennyire érdemlik meg a halált, de önvédelemből azt is megölném hidegvérrel, akit tényleg felesleges lenne.
De azt még mindig nem értettem, hogy miért akarna bárki is csatlakozni hozzám. Nekem esélyem sem volt arra, hogy új életet kezdjek, már a születésemtől fogva meg volt pecsételve a sorsom a szemem miatt, de más, akinek még lehet egy sokkal jobb élete, miért akarná rám és a bosszúmra elpazarolni az életét? Nem tudom biztosítani senkinek, hogy túléli, egyáltalán azt sem tudtam, hogy eljutok-e én magam a célom beteljesítéséhez, akkor mégis hogyan várhattam volna el, hogy segítsen bárki is? Nem akartam elrontani senki életét. Pont ezért nem akartam, hogy ő, Yoseob is velünk tartson, épp elég, hogy Dongwoon egész életét tönkreteszem.
-            Nem – feleltem határozottan, ellenkezést nem tűrő hangon. Yoseob szemei erre kitágultak, látszott rajta, hogy mennyire megleptem ezzel. Biztos azt hitte, megengedem, hogy velünk tartson, mert tudta, minél többen vagyunk, annál nagyobb az esélye, hogy sikerrel is járunk. Épp ezért nem értette, hogy miért utasítottam vissza.
-             De… - kezdett volna Yoseob tiltakozni, de tekintetemet látva inkább mégsem tette.
-            Tudjuk, ez most nagyon igazságtalannak tűnik, de jobb lesz így – kezdett bele Dongwoon Yoseob meggyőzésébe. Megkönnyebbültem, hogy Dongwoonnal ugyanúgy gondoljuk, vagy csak ismert már annyira, hogy tudja, mi jár a fejemben. Mindenesetre, hálás voltam neki, amiért megint átvette a szót. Soha nem voltam jó mások meggyőzésében, abban meg pláne nem, hogy szavakkal érjem el ezt.
-            Mi nem magunk választottuk a sorsunkat, már előre meg volt írva, így esélyünk sem volt arra, hogy ezen változtassunk. De neked még nem késő. Csak abba kell hagynod a lopást, és egy tisztességes munka után nézni. Például lehetnél favágó – Dongwoon ennél a szónál elakadt, ahogy eszébe jutott a Mester, és hangja is elhalt. - a faluban, most úgysincs ilyen ember ott – fejezte be végül a mondatot halkan, de tekintete a messzeségbe révedt, ahogy felidéződtek a múlt emlékei egy szebb életről, amikor még boldogok voltunk, még ha az rövid is volt.
Yoseob szemei egyre könnyesebbek lettek csalódottságában és dühében, amit látva összeszorult a szívem. Mi jogon döntöm én el, hogy kinek mihez van joga? Ha ő úgy dönt, eldobja egy lehetetlen cél érdekében az életét, akkor nekem mi jogom van ahhoz, hogy megmondjam neki, mit tegyen? Dongwoonnak is megengedtem, hogy mellettem maradjon, miközben ő is kezdhetett volna egy új életet. Hiába tudtam, hogy csak így védhetek meg még több ártatlan embert, mégis rosszul éreztem magam miatta.
-            De ez olyan igazságtalan! – tört ki belőle panaszosan.  – Azt hiszi, Hercegnő, hogy csak Önnek van joga ahhoz, hogy bosszút esküdjön az az ember ellen, aki lemészárolta az egész palotát egy éjjel alatt egy láthatatlan szellemsereggel?! Mindenkit megöltek azon az éjjelen, szolgáktól kezdve a katonákon keresztül a lovászfiúkig, mindenkit! Abba véletlenül nem gondolt bele, hogy mi történhetett az ártatlanok családtagjaival?! Nem gondolja, hogy nekik is joguk van ahhoz, hogy a király halálát követeljék? Elképzelni nem tudja, hogy milyen nehéz életük volt ezeknek az embereknek! Minden éjjel az elvesztett szeretteikért sírtak, és azért éjjel, mert akkor jobb esetben senki sem hallotta meg őket! Nappal ugyanis ki sem nyithatták a szájukat, úgy kellett tenniük, mintha nem is léteztek volna a meggyilkolt családtagjaik, mert ha másképp tettek volna, őket is megölték volna. Tudja, hány ilyen embert végeztettek ki emiatt? Mindegy volt, hogy öreg, vagy kisgyerek, mindenkit, aki egy szóval is említette azt az éjjelt, vagy a korábbi éveket, meghalt. El tudja képzelni, hogy mennyire vágynak ezek az emberek arra, hogy meghaljon a király? A tíz év alatt sokan beletörődtek, hogy nekik csak ennyi járt, de gondolja, hogy mindenki így tett? Sokak szívében még mindig ott van a remény, hogy újra visszatérnek egyszer a szebb napok. Aztán amikor elkezdett egy pletyka keringeni arról, hogy az egyik volt hercegnő visszatért, hogy visszavegye, ami őt illeti, még több emberben feléledt a remény. Habár a király és az emberei igyekeztek ezeket a pletykákat rögtön elfojtani, már az egész országban mindenkinek van tudomása Önről! Tehát úgy gondolja, hogy nincs jogom ahhoz, hogy Önnel tartsak? – Már épp nyitottam volna a szám, hogy kérdezzek valamit, amikor Yoseob belém fojtotta szót. – Igen, jól gondolja. Azért tudok ilyen sok mindent, mert én is egy ilyen családba tartoztam. Az apám egy tábornok volt a palotában, és a nővérem férje pedig egy nagyon befolyásos és tehetséges hivatalnok volt, aki nagyon sok jó tanáccsal látta el az egész palotát. Mindketten pont bent voltak azon az éjjelen, és meghaltak. El tudja képzelni, hogy ez mekkora fájdalmat okozott az anyámnak és nővéremnek, aki mellesleg terhes is volt? A nővérem beleőrült a fájdalomba, nem tudta megkülönböztetni a nappalokat az éjjelektől, az embereket a férjétől, így az elsők között volt, akit kivégeztek. Az anyám ezt még kevésbé tudta elviselni, és hamarosan súlyosan megbetegedett, amibe rövid időn belül meg is halt, mert nem volt pénzünk, amiből orvost hívhattam volna hozzá, ugyanis az összes vagyonunkat elkobozták, és koldusok lettünk. Tizenhárom éves voltam, amikor elvesztettem az egész családomat egy hónap leforgása alatt. Nem volt se pénzem, se családom, se semmim, teljesen egyedül maradtam. Csak magamra voltam utalva, így nem csoda, hogy lopni kezdtem, nem? – kérdezte cinikusan.  – De ezek után végül is nekem nincs jogom ahhoz, hogy meg akarjam bosszulni a családomat. Ön szerint, Hercegnő, én még tudok új életet kezdeni, igaz? Hagynom kellene, hogy a családom meggyilkolása büntetlenül maradjon! – Eddig szinte kiabált az elfojtott dühtől és fájdalomtól, de aztán hirtelen visszavette hangerejét és csendesen folytatta. - Az nem érdekel, hogy sikerül-e nekem végeznem az új királlyal, csak részt szeretnék venni benne, hogy végre tehessek valamit a családomért. Ez olyan nagy kérés lenne? – Az utolsó szavai már elvesztették az élüket, és a panaszos, felháborodott hangvételt felváltotta a kétségbeesett, könyörgő hangnem.
A csend nyomasztóan telepedett ránk. Yoseob szavai korbácsütésként értek és teljesen lesokkoltak. Lesokkolt a sok szörnyűség, amit a király okozott az ittenieknek; lesokkolt, hogy én ezekről semmit sem tudtam; lesokkolt, hogy még csak soha bele se gondoltam abba, mi történhetett a palotában meggyilkoltak családtagjaival. Én mindig csak magammal törődtem, abba bele se gondoltam, hogy valójában mennyien akarhatnak bosszút állni, de mivel nincs eszközük és hatalmuk hozzá, bele kell törődniük a sorsukba. Egészen eddig magamat sajnáltattam, amiért elvesztettem mindenemet egy éjszaka alatt, de a Mester még akkor megtalált, így nem mondhatnám, hogy igazán rossz vagy nehéz életem lett volna. Most pedig itt állt előttem Yoseob, aki tényleg teljesen egyedül maradt ebben a reménytelen világban, ahol egyedül, tizenhárom évesen mindenféle háttér és vagyon nélkül érvényesülni lehetetlen. Hogy én milyen vak és ostoba voltam!
Yoseobnak teljesen igaza volt, mindenben. Neki is megvan a joga ahhoz, hogy bosszút forraljon a király ellen, és azzal egyáltalán nincs semmi baj, ha nem akar egyedül belefogni, mert akkor tényleg lehetetlen lenne. Hárman már több esélyünk van, mintha csak ketten vagy egyedül kellene belevágni az egészbe.
Dongwoon is teljesen csendben ült a tűz mellett, őt is sokkolhatták Yoseob szavai. Az elmélkedésből rögtön visszarántotta a hirtelen kitörése, de most megint elmerülve bámult a lángokba. Én sem tudtam, most mit mondjak neki. Sajnálom? Sajnálom, hogy ilyen bunkón viselkedtem veled, mikor semmit sem tudtam ezekről? Sajnálom, hogy eddig bele se gondoltam mások helyzetébe, és csak magammal törődtem?
Nem tudtam, mi lenne megfelelő, azt sem tudtam, hogyan mondjam el neki, hogy tartson nyugodtan velünk. Ha ezt csak így közölném vele, azt hinné, csak szánalomból engedem meg neki, nem azért mert igazán szükségem lenne rá. Tanácstalanul néztem Dongwoonra, aki rögtön viszonozta pillantásomat. Ő is ugyanannyira ötletek híján volt, mint én. Nem akartam, hogy Yoseob elmenjen azelőtt, hogy megtudná, meggondoltam magam, de a nyomasztó csendet nem tudtam, mivel törhetném meg.
Yoseob is egyenesen a tűzbe bámult, nem is foglalkozott azzal, hogy mi mit csináltunk. Sokféle érzés kavargott benne, amit arcáról könnyedén le is tudtam olvasni, amikor ránéztem. Fájdalom, csalódottság, szégyen. Fájdalom, ahogy újból felidézte magában azoknak a szörnyű napoknak az emlékét. Csalódottság, amiért nem engedtem meg neki, hogy velünk tartson. Szégyen, amiért ilyen egyenesen kiosztott engem, a Hercegnőt, akinek döntését akkor is tiszteletben kell tartani, amikor nem értesz vele egyet.
-            Sajnáljuk – felelte őszintén Dongwoon mindkettőnk nevében, mire Yoseob csak megvonta a vállát.
-            Nem azért mondtam, hogy sajnáltassam magam, elvégre ez már a múlt – válaszolta, miközben felállt. – Sajnálom, hogy kioktattam, Hercegnő. Nem akartam így beszélni Önnel, egyszerűen csak kijött. Mindig is meggondolatlan voltam – mondta kissé szórakozottan, de látszott rajta, hogy belül mélységesen csalódott és szomorú. – Akkor most megyek - hajolt meg elköszönésképp, majd már indult is volna, ha én nem állítom meg.
-            Azt még nem árultad el, hogyan sikerült megtalálni és követni minket. – Yoseob ezt hallva megtorpant, de nem csinált semmit. Pár percig gondolkozott, biztosan azon, hogy miért nem hagyom elmenni. Végül, mivel én nem szóltam semmit, úgy döntött, mégis visszaül. Nem tudtam, hogy rájött-e szavaim burkolt jelentésre, de nem is számított.
-            Amikor másodszor találkoztunk, és Asen felől érdeklődött, már akkor sejtettem, hogy Ön az egyik hercegnő, így egy idő után, mikor úgy láttam, hogy biztosan elhagyták Asen házát, én is meglátogattam. Asen persze ismert engem, és mikor megkérdeztem, hogy mi történt, mindent elmondott. Megtudtam, hogy hova indulnak, ezért már csak meg kellett, hogy találjam Önöket. Sejtettem, hogy nem fogják a várost megközelíteni a főútvonalon, és hosszas gondolkozás után sikerült rájönnöm, merre mehettek. Persze nem voltam benne biztos, hogy igazam van, de úgy tűnik, mégis sikerrel jártam – mesélte Yoseob, majd a végére érve sóhajtott egyet.  – Persze akkor még teljesen biztos voltam abban, hogy Önökkel tarthatok, mert tudtam, hogyan segíthetnék rögtön – folytatta kissé csalódottan.
Nem értettem, miben segíthetne nekünk rögtön Yoseob. Nem tűnt olyannak, aki tudna harcolni, más pedig nem jutott eszembe, amiben segítségünkre lehetne. Hiába tud lopni, azzal semmire sem megyünk. Lopakodni jól tud, már tapasztaltam, de ez nem elég. Annyira ostobának sem tűnt, elvégre sikerült megtalálnia minket, de lennie kell még valaminek, amit nem árult el.
Ezzel az utolsó mondatával felkeltette az érdeklődésem, és ahogy láttam, Dongwoonét is. Végül is, az soha nem rossz, ha többen vagyunk, elvégre annál több ötletet gyűjthetünk össze, amire bizony elég nagy szükségünk lesz, ha valóban meg akarjuk kísérelni a lehetetlent: megölni a királyt, mielőtt ő vadászna le minket.
-            Hallgatunk – felelte Dongwoon, mire Yoseob száját egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el, aztán bólintott. Arca magabiztos volt, látszott rajta, hogy a mai nap folyamán már elég sokszor végig gondolta a tervét, minden hibát és buktatót kiszűrve, hogy most elmondhassa nekünk.
-            Tehát – kezdett bele -, tudom, hogy azt a két embert keresik, akik a fővárosból jöttek. Én magam is láttam őket futó pillanatokra, és bevallom, volt, hogy követtem is őket. Felismerni nagyon egyszerűen fel lehet őket, úgyhogy emiatt nem kell aggódniuk. Nem tudom, hogyan terveznek bejutni a városba, de azzal gondolom nem mondok újat, ha elárulom, számítanak a megjelenésükre. Talán nem ennyire gyorsan, de erősen figyelnek minden járókelőt, főleg a köpenyeseket, és persze két embert keresnek, gondolom, nem újdonság. – Bólintottunk Dongwoonnal. – A bejutás még nem is esne nehezükre, de megtalálni őket, az igen. Valószínűleg erősen őrzik mind a két gyereket, és este nem is találnák meg. Itt jövök a képbe én. Engem nem ismernek, így könnyűszerrel bejuthatok a városba, és körbe szimatolhatnék. Kideríthetném, itt vannak-e még, hány katonája van a városnak, ha esetleg menekülni kellene, és hasonlók. Önök addig kint maradnának a falon kívül elbújva, és figyelniük kellene az őrségváltást, főleg éjjel. Gondolom, ezt nem kell részleteznem. Aztán miután Önök is bent vannak, találkoznunk kellene minél előbb. Mivel én magam sem ismerem annyira jól a várost, meg elég nagy is, a fal másik oldalán fogok várni magukra, majd ha ott leszünk, megbeszéljük, pontosan hol.
Yoseob tervét hallgatva hirtelen mérhetetlen megkönnyebbülés áradt szét a tagjaimban. A terve egyszerűen tökéletes volt, semmi belekötni való nem volt. Ennél jobban ki sem tudta volna találni. Hirtelen örültem, hogy mégsem hagytam elmenni, és csak most jöttem rá, őt hallgatva, hogy valójában mekkora szükségünk van a segítségére. Persze azt is tudtam, ez az első és utolsó alkalom, hogy eljátszhatjuk, hogy csak ketten vagyunk, mert ezek után már tudni fognak Yoseobról is.
-            Akkor legyen így – bólintott egy aprót Dongwoon, amit én is követtem. - Be kell valljam, hogy most megkönnyebbültem – felelte. – Ennél jobb tervet mi ki sem tudtunk volna találni, úgyhogy örülök, hogy mégsem mentél el.
-            Egy valamit azonban feltétlenül tudnod kell – szólaltam meg. – Nem szólíthatsz engem hercegnőnek, mert ezzel rögtön lebuktatnál minket. Az eredeti nevem sem használhatod, azt már régen elhagytam. Most Meir vagyok. Csak Meir, esetleg Meira, de ez a lány változata, úgyhogy maradj meg a Meirnél. Ő pedig – mutattam Dongwoonra – Dongwoon. Ezt ne felejtsd el.  – Yoseob bólintott, de nem szólt semmit.
Ismét csend telepedett közénk, de nem volt nyomasztó vagy kínos. Kellemes volt így üldögélni, a tűz fényébe bámulva. Mindhárman gondolatainkba merültünk, láttam Dongwoon és Yoseob arcán is. Hirtelen olyan távolinak tűnt itt az erdőben minden gond. Bosszú, halál, gyilkolás, mind olyan volt, mintha egy másik életben kellett volna ezekkel foglalkoznom. A teher, amit hordoztam, könnyebb lett, szinte már úgy éreztem, semmi nem nyomja vállaimat, és tudtam, a Mester figyel az égről. Figyeli minden mozdulatomat, cselekedetem, és óv, amennyire csak tud.
Különös volt, hogy minden nyugodt percemben, amikor nem kellett semmin sem gondolkoznom, a Mester jutott eszembe. Szinte már megszállottnak éreztem magam, amiért ennyire ragaszkodtam hozzá. Még a saját, vérbeli apám sem hiányzott ennyire, mint a Mester. Hiányzott, le se tagadhattam, és őszintén szólva, fogalmam sem volt, hogy valaha el tudom-e ereszteni őt örökre. Elvesztése mély sebet hagyott a szívemen, ami soha nem fog begyógyulni, de reménykedtem benne, hogy a fájdalom valóban enyhülni fog az idő elteltével.
-            Ami a családodat illeti, tényleg sajnálom – törte meg Dongwoon a szinte már idilli pillanatot. Hirtelen megnyilvánulásán meglepődtem, és valahogy tudtam, neki is eszébe jutott a Mester ebben a pár perces csendben.
-            Köszönöm – válaszolta Yoseob halkan, hogy elrejtse előlünk, megint a sírás környékezi. Át tudtam
érezni, hogy mennyire fájhat neki még ennyi idő után is a családja elvesztése. Azt mondják, az idő begyógyítja a sebeket, de én ebben nem voltam teljesen biztos. Begyógyulni az ilyen sérülések a szíven soha nem fognak, csak megfakulnak és elvesztik az erejük nagy részét, de attól még mindig ott maradnak az emberrel élete végéig, emlékeztetőül.
Yoseob felhúzta lábait, karjaival pedig átölelte őket. Fejét térdein pihentette, miközben szüntelen a tűzbe bámult. Így látva őt, hirtelen késztetést éreztem, hogy megöleljem, vagy megsimogassam a hátát, ezzel kifejezve, hogy én is mennyire sajnálom, ami történt, és hogy tökéletesen átérzem a helyzetét. De nem tettem semmit, csak felálltam, és elmentem őrködni Dongwoon helyett.

2014. február 11., kedd

6. fejezet


-Hercegnő!  - esett térdre Asen, miközben fejét a padlóra hajtotta. – Kérem, bocsásson meg nekem, amiért nem ismertem fel első pillantásra!
Arcomra döbbenet ült ki ezt hallva, de rögtön ki is simítottam vonásaimat. Letagadni se tudtam volna, hogy mennyire meglepett ezzel Asen, de ahogy a szemem sarkából láttam, Dongwoon is ugyanúgy meglepődött, mint én. Egyáltalán nem gondoltam volna, hogy van még olyan ember Sirioneban, aki nem árulóként tekint rám, hanem hercegnőként. Asenből pedig már csak a köröző papír miatt sem néztem volna ki, hogy még mindig hercegnőként tisztel annak ellenére, hogy már rég megfosztottak ettől a címtől.  Az „üdvözlésünkre” gondolva azonban már kezdtem rájönni, hogy mi történt pontosan. Akaratlanul is kissé összeszorult a szívem arra a gondolatra, hogy miattam még mindig sokan sérülnek meg.
-            Hercegnő! – esdekelt alázatos hangon. – Tudom, bűnöm megbocsáthatatlan, de kérem, csak most az egyszer nézze el alattvalójának ezt a hibát! Én tényleg nem akartam elárulni Önt, de azok az emberek megfenyegettek és megzsaroltak! Nem tehettem mást – válaszolta elfúló hangon. Arca kétségbeesést, félelmet és megbánást tükrözött. Láttam rajta, hogy kész akár az életével is fizetni a bűnéért annak ellenére, hogy azt kérte, bocsássak meg neki.
Szorosan lehunytam a szemem, ahogy eszembe jutottak a régi emlékek. Nem egyszer hallottam már ezeket a szavakat, általában mindenki így könyörgött az életéért. Senki sem akart meghalni, de készek voltak elfogadni sorsukat. Emlékszem, ahogy apám előtt térdepeltek, miközben én és Lyra ott álltunk nem messze a tróntól anyánk oldalán. Nem sokszor engedtek be minket a trónterembe, de néha kivételt tettek. Apánk azt szerette volna, ha tanulunk tőle. Mivel nem volt fiú örökös, Lyra lett volna a trón várományosa, mert ő pár perccel idősebb volt nálam.
Apánk sok reményt is fűzött Lyra-hoz, aki egyszer sem okozott csalódást neki. Nagyon okos volt és értett a kormányzáshoz. Nem volt túl kegyetlen, de ha kellett, akkor mindenkit bűnének megfelelően ítélt el. Mindemellett még szép is volt, és habár ugyanolyanok voltunk, ő mégis sokkal csinosabb volt nálam. Arcáról már korán eltűntek a gyerekes vonások, és teste is egyre nőiesebb lett. Anyánk is sokkal jobban szerette őt, többet törődött vele. Mindig neki adta a szebb ruhákat, a szebb ékszereket. Nem mondhatom, hogy engem elhanyagoltak volna, nekem is ugyanolyan gyönyörű ruhák és ékszerek jutottak, de mindig az volt az érzésem, hogy anyánk Lyraval sokkal többet törődik, mint velem. Amíg engem szinte mindig cselédek öltöztettek, Lyraról minden alkalommal anyánk gondoskodott.
Habár szerettem Lyra-t, titokban nagyon irigyeltem is. Egy idősek voltunk, de engem mégis gyerekként kezeltek, míg őt már kezdték felnőttként. Emellett pedig én sokkal jószívűbb, kedvesebb voltam. Soha egy léleknek sem ártottam volna, még a bűnözőknek is megbocsátottam volna. Egyáltalán nem értettem a kormányzáshoz, ami miatt anya és apa sokat is veszekedett. Emellett pedig mindig is én voltam az, aki mindig beszélt, rendszerint csupa felesleges dolgokról, míg Lyra csak ritkán beszélt, de amikor megszólalt, nagyon sok olyan szót használt, amit én még soha, vagy valamilyen felnőtt szájából hallottam csak.
Elnyomtam magamban a feltörő emlékeket, hogy Asenre tudjak koncentrálni. Egyáltalán nem segített előre, ha a múltat tanulmányoztam. Én azóta felnőttem, sokkal felelősségteljesebb lettem. Nem voltam már az a gyenge, túl kedves lányka, aki akkor voltam. Furcsa volt így belegondolni, hogy mennyit változtam ez az elmúlt tíz év alatt. Most alig beszélek, ezelőtt pedig még egy fűszállal is vígan elcsevegtem. Aztán amikor véletlenül valamelyik cselédem letaposta azt a fűszálat, amelyiket én kineveztem beszédpartneremnek, elkezdtem üvölteni, visítozni, sírni. Hiába mondogatta mindenki, hogy az csak egy fűszál volt, és hogy még találok sok ahhoz hasonlót, én nem hagytam abba a sírást. Mondhatni, amíg a palotában éltem, teljesen el voltam kényeztetve, emiatt is esett nehezemre megszokni az új életét. A Mester azonban soha nem engedte, hogy feleslegesen sírjak, mindig tudta hogyan hallgattasson el. Volt, amikor szép szóval tette, volt, amikor fenyegetett és kiabált, de mindegy volt, hogy mit tett, mindig sikerült megnyugtatnia.
Ahogy eszembe jutott a Mester, megint összeszorult a szívem. Tudtam, hogy mennem kell előre, hogy nem ragadhatok le a múltnál, de még mindig majd’ összeroppantotta a szívem a fájdalom, amikor a Mesterre gondoltam. Annyi mindent megadott nekem, lehetővé tette, hogy továbbéljek, és emiatt kellett meghalnia. De ha előbb érkeztem volna, még megmenthettem volna! Ha nem időztem volna túl sok ideig abban a gödörben, ha nem kaptak volna el annál a háznál, ha óvatosabb lettem volna, és nem fedeztek volna fel…
Még mindig magamat hibáztattam, amiért meggyilkolták a Mestert. Úgy érzem, ez egy jel volt az Égtől, hogy figyelmeztessen: ez fog történni, ha még egyszer valakit a szívedbe engedsz, és késlelteted a bosszúd beteljesítését. Ha már korábban ott hagytam volna a Mestert és Dongwoont, valószínűleg még most is élne, és nem került volna bajba. Ez az eset azonban ráébresztett, hogy a jelenlegi helyzetemben bármennyire is áhítozok egy hétköznapi életre, nem kaphatom meg. Nem engedhetek senkit a szívembe, mert azt szinte rögtön utol fogja érni a végzete: a halál.
 Vettem egy mély lélegzetet, és megpróbáltam kitisztítani a fejem, hogy a mostani feladatomra tudjak koncentrálni. Tudtam, mit kell tennem, de ha csak egy pillanatra is hagytam, hogy a gondolataim elkalandozzanak, azok mindig a múlton, a múlt hibáin rágódtak.
Leguggoltam Asen elé, és megérintettem a karját. Érintésemre összerezzent, majd elhúzta kezét, és ha lehet, fejét még jobban a földhöz szorította. Rossz volt így látni őt, halálos ítéletére várva, mikor egyáltalán nem hibáztattam őt semmiért.
-            Kérem, álljon fel, és beszéljük meg – feleltem kedves, megnyugtató hangon, amin magam is meglepődtem. Nem gondoltam volna, hogy még képes vagyok úgy viselkedni, ahogy a palotában illett. Annyira elszoktam már attól az élettől, hogy mostanra már olyan volt, mintha mindig is közembernek születtem volna.
Asen meglepetten kapta fel tekintetét rám, de amikor észrevette, hogy őt nézem, rögtön leszegte szemeit.
-            Nincs mit megbeszélni Hercegnő! Tudom, vétkem túl súlyos ahhoz, hogy megbocsátást nyerjek – mondta, mire összeszorult kissé a szívem. Hogy mondhat ilyet bárki is? Ilyen keveset jelentene neki az élete? Soha nem tudtam megérteni, egyesek hogyan tudják csak úgy eldobni maguktól az életüket egy olyanért, akit nem is ismernek. Előttem mindig elsősorban a saját szeretteim élete lebegett, minden erőmmel az ő megvédésükért küzdöttem volna, de hogy számomra szinte egy senkiért odaadjam az életem, képtelen lettem volna rá. A testőröknek, katonáknak is ezt kellett tennie: csodáltam bátorságukat, amiért képesek ezt megtenni, de én soha nem tettem volna ugyanezt.
-            Kérem, felesleges így viselkednie. Nem fogom bántani magát. Nem hibáztatom semmiért. Megfenyegették, nem tehetett mást. Nem várom el senkitől, hogy megvédjen a saját szerettei haláláért cserébe – válaszoltam őszintén. Szavaim hallatán Asen újra felkapta a fejét, szemeiben remény csillogott. Láttam rajta, hogy azt várja, mikor gondolom meg magam, de mikor rájött, nem tervezem ezt tenni, felállt.
-            Nem tudom, hogyan hálálhatom meg Önnek, Hercegnő, eme tettét.
-            Nem kell semmit sem tennie, csak mindent elmesélni, ami történt – feleltem, mire Asen bólintott.
-            Nem is tudom, hol kezdjem – sóhajtott fel.
-            Talán az elején – jegyezte meg türelmetlenül Dongwoon, aki egész eddig csendben szemlélte a jelenetet. Megértettem Dongwoon sietségét, én is pont annyira szerettem volna már megtudni azt, amiért eredetileg idejöttünk, de voltak olyan formalitások, amiket lehetetlen volt elkerülni. Arra persze én sem számítottam, hogy Asen ahelyett, hogy ránk támadott volna, büntetésért fog könyörögni, ezért rögtön mást kellett kitalálnom, hogy megtudjuk, amit akartunk.
-            Azt hiszem, egy hete történt, hogy érkezett hozzám két csuklyás férfi – kezdett bele a mesélésbe. - Tudják, mindig is én láttam el ezt a falut hírekkel, így nem volt meglepő, hogy idegenek jöttek hozzám valamilyen hírrel. Kedvesen megkérdeztem a két férfitől, hogy mi járatban vannak nálam. Ők erre azt mondták, hogy hoztak nekem valamit, amit ki kellene tennem a hirdető falra. Mindenféle gyanú nélkül elvettem tőlük a papírt, amit nekem hoztak. Ez volt az – emelte fel a még mindig kezében szorongatott lapot. – Rögtön felismertem rajta a volt hercegnők egyikét, bár nem tudtam megmondani, Lyra vagy Layla hercegnő van rajta. Tudják, még ilyen kis határ menti faluba is rögtön elért a királyi család meggyilkolásának híre. Én is tudtam róla, hogy az egyik hercegnő elmenekült, míg a másikról semmi hír sem volt. Persze nem is számított, hogy melyik hercegnő volt a papíron, én rögtön visszautasítottam őket. Nem akartam bajba sodorni Önt, Hercegnő, mert annak ellenére, hogy most más a király, még mindig Ön a hercegnő, a trón eredeti várományosa sokak szemében. Az enyémben is.
A két férfi, akikről később megtudtam, hogy a palotából jöttek, nem fogadott el nemleges választ. Azt mondták, még meg fogom bánni, hogy így döntöttem, majd elmentek. Én persze nem hittem nekik, majd meg is feledkeztem róluk. Egy hét múlva azonban visszajöttek hozzám a két unokámmal együtt. A fiam pont azon a napon ment el a menyemmel a szomszédos városba, így az unokáimra egy dajka vigyázott. Amikor megláttam őket, rögtön rájöttem, ígéretük, miszerint még megbánom a döntésem, nem üres ígéret volt. Megfenyegettek, így nem volt más választásom, mint azt tenni, amit mondtak nekem. Azt hittem, hogy ezzel vissza is adják nekem az unokáim, de magukkal vitték őket. Azt mondták, majd akkor kapom vissza őket, ha élve vagy halva sikerült elkapniuk Önt. Azóta sem hallottam felőlük, de sikerült kiderítenem, hogy hova vitték őket. Mint már mondtam, van a szomszédban egy város. Többen is láttak két csuklyás férfit két kisgyerekkel odamenni. Véleményem szerint ott szálltak meg. - Asen meséjére érve nagyot sóhajtott. Eddig nem láttam rajta, de most hirtelen nagyon öregnek és kicsinek tűnt. Látszott rajta, hogy nagyon fáradt a folyamatos aggódás és félelem miatt. Napok óta nem aludhatott normálisan, ezt a szemei alatt lévő vastag karikák is bizonyították. Arca beesett volt, és a ráncait is sokkal jobban lehetett látni.
Asen elbeszélésében volt egy-két információ, amin meglepődtem, de lényegében egy ilyen történetre számítottam. Az viszont elgondolkodtatott, hogy a két férfi a palotából jött. Ha valóban a király küldte őket, akkor honnét tudták, hogy nézek ki? Utoljára tizenegy évesen láthattak, akkor hogyan sikerült olyan életszerűen megfesteni azt a képet? Lehet, hogy Lyrat elkapták? Vagy Lyra végig a palotában volt…
Ennek így nem volt semmi értelme. Tegyük fel, Lyra tényleg a palotában maradt, akkor az új király őt miért nem ölte meg? Miért csak engem üldöz? Mi lehet a célja? Mit érhet el azzal, ha van valaki vele, aki vak az egyik szemére?
Abban a pillanatban, hogy erre gondoltam, rájöttem. Habár nem lehettem benne biztos, és Lyra-ból sem néztem volna ki ezt, de valószínűnek tartottam, hogy az új király azért hagyta életben Lyra-t, mert ő is látja a szellemeket. Míg én a bal szememre voltam vak, addig ő a jobbra, apánk pedig mindkettőre az volt.  Amikor elfoglalták a fővárost, akkor is egy szellem hadsereget küldtek, akik ellen egyszerűen nem tudott védekezni senki, elvégre látni sem látták őket. Azt nem tudtam, hogyan sikerült akkor irányítani egy egész hadsereget, de abban biztos voltam, hogy egy olyan segítségével, mint én vagy Lyra, sokkal jobban lehetne őket vezetni, jobban felügyelet alatt lehetne tartani, és egy ilyen sereggel bizony már legyőzhetetlen is lenne a király.
Annyira elkalandoztak a gondolataim, hogy nem vettem észre, Asen és Dongwoon beszélgetésbe elegyedtek. Nem tudtam, miről volt szó, de nem is akartam bekapcsolódni. Valahogy most annyira nem is foglalkoztatott ez a téma. Csak azt tudtam, hogy minél előbb meg kell találni Lyra-t, akihez pedig Asen fog elvezetni.
-            Tudnak nekem segíteni? – kérdezte könyörögve Asen félig felém fordulva. Csak a kérdése végét hallottam, mert az agyam ezerrel pörgött, több tervet is készítettem az új információk birtokában. Szerencsére Dongwoon látta rajtam, hogy nem figyelek, így beszélt ő helyettem.
-            Persze – bólintott egy aprót. – Visszahozzuk Önnek őket sértetlenül. Egy percig sem kell aggódnia, és utána minden rendben lesz. Remélhetőleg nem fogják Önöket többet zaklatni. És szeretnék bocsánatot kérni Meir nevében is a kellemetlenségekért, amiket okoztunk. Tovább nem is maradunk, nehogy még nagyobb bajba sodorjuk – mondta Asennek, majd utána felém fordult. – Menjünk – bökött a fejével az ajtó irányába, mire bólintottam.
-            Hálásan köszönöm! – hajolt meg Asen többször is egymás után. – Segíthetek esetleg még valamiben?
-            Innentől magunk is megoldjuk, köszönjük – mosolygott rá Dongwoon, majd miután Asen még egyszer-kétszer megköszönte nekünk a segítségünket, elhagytuk a házát.
Nem töltöttünk bent Asennél túl sok időt, talán egy tíz-tizenöt perc lehetett. Kint továbbra is sütött a nap, és az ég is tiszta volt. Szerencsére jó idő volt a gyalogláshoz. Az utcán sétáló emberek nem sok figyelmet szenteltek nekünk, aminek felettébb hálás voltam. Nem akartam Asent még jobban bajba sodorni. Így is elég kockázatos volt elmenni hozzá, főleg, hogy annyit kellett kérdezősködnünk…
Szerettem volna rögtön útnak indulni, de mindenféle terv nélkül nem állíthattunk be a városba, ezért előbb Dongwoonnal kellett beszélnem, amit persze itt az utcán nem volt tanácsos tenni. Elindultam hát ismét a kápolna felé. Szerencsére Dongwoon rögtön kapcsolt, és minden féle kérdés nélkül elindult a kápolna felé egy ellenkező irányból. Kockázatos volt, ha sokat együtt látnak minket, talán még így is néhányakban gyanút keltettünk, de mivel senki nem szólt a járőröző katonáknak, nem gondoltam volna, hogy feltűnést keltünk.
A kápolna felé vezető utat próbáltam a lehető leggyorsabban megtenni, persze a legóvatosabban, a legkevesebb feltűnéssel. Figyelmem egy pillanatra sem lankadt, pedig közben azt fontolgattam, hogyan érhetnénk a leggyorsabban abba a szomszédos városba, és hogy ott hogyan kellene neki kezdeni a keresésnek. Minél előbb meg akartam találni azt a két embert, akiket Asen említett, de tudtam, nem lesz ez olyan egyszerű, mint aminek tűnik. Első lépésben feltűnés nélkül el kellene hagyni a falut, és a városban is óvatosnak kell lenni, elvégre valószínűleg mindenhol keresnek már. Mi pedig csak ketten voltunk, ezért nem volt ajánlatos harcba keverednünk senkivel sem, mert az akár ártatlan falusiak életébe is került volna, amit nem akartam.
Szerencsére továbbra sem tartózkodott senki sem a kápolnánál, amiért felettébb hálás voltam. Nem tudtam, hogy a falusiak mennyire rendszeresen látogatták meg a kápolnát, mivel mi a Mesterrel és Dongwoonnal szinte soha nem jártunk imádkozni, de úgy tűnt, ezen a napon nem igen volt senki a vallási életével elfoglalva. Persze azért leellenőriztem, hogy tényleg egyedül vagyok-e. Körbejártam a kápolnát, belestem az apró ablakon keresztül az épületbe is, és persze a kápolnához legközelebb eső fákat is megnéztem. Szerencsémre nem találtam senkit, így egy fokkal nyugodtabban ültem le a kápolna árnyékába, oda, ahol előtte is üldögéltünk Dongwoonnal.
Nem sokkal azután, hogy ideértem a kápolnához, megérkezett Dongwoon is. Léptei hangját és alakját már messziről felismertem. Senkivel nem tudtam volna összetéveszteni Dongwoont. Kicsit hosszabb, sötétbarna, szinte már fekete haja volt. Sötétbarna mandulavágású szeme mindig tökéletesen tükrözte Dongwoon kedvét. Amikor jó kedve volt, akkor mindig csillogtak a szemei, amikor pedig rossz, akkor semmit nem lehetett látni benne, semmilyen érzelmet.
Dongwoon eléggé magas volt, olyan száznyolcvan centiméter körül. Kívülről nem látszott rajta, hogy mennyire fitt, ezért aki elsőre látja, azt gondolhatná róla, hogy semmi erő nincs benne, pedig ez nem volt így. Dongwoon nem volt egy izomhegy, az ő izmai szálkásak és kemények voltak, amiket a kardforgatás tanulása közben szerzett. Nem olyan volt, akinek az izmai csak díszek voltak, ő tényleg erős volt, sokkal erősebb, mint azt elsőre gondolná róla az ember.
Könnyed, gyors léptekkel Dongwoon már mellettem is termett, és velem szemben leült. Az égre felnézve megállapítottam, hogy már dél körül jár az idő. Nem voltam túl éhes, de mivel útnak kellett indulnunk, jobbnak láttam, ha most eszünk egy-két falatot, minthogy éhesen kelljen gyalogolnunk. Elővettem a hátamra szíjazott csomagból egy kevés hideg élelmet, amit gyorsan el lehetett fogyasztani. Dongwoon sem tett másképp.
 Habár ősz volt már, az idő még eléggé nyárias volt. A nap melegen sütött, az ég tiszta volt, és a szél néha-néha fújt egy kicsit, de épp csak annyira, hogy kellemes legyen még. A fű még kicsit harmatos volt a tegnap esti nagy eső miatt, de lényegében tökéletes idő volt ez az utazáshoz.
Mindketten csendben elfogyasztottunk az ebédünket, mielőtt neki láttunk volna megbeszélni a következő lépéseinket. Tudtam, hogy túlságosan előre nem tervezhetünk, mert bármi megváltoztathatja a terveinket, de bármiféle terv nélkül elindulni meggondolatlanság lett volna.
-            Nem tudom, te hogy vagy vele, de szerintem nem lesz ez olyan könnyű, mint aminek látszik. Figyelemfelkeltés nélkül elmenni innen, és eljutni a városba. Aztán még meg is kell keresni azt a két embert, és a két kisgyereket épségben visszahozni ide – gondolkozott Dongwoon, miközben az eget bámulta. Megértettem Dongwoon aggályait, mert nekem is megfordult mindez a fejemben. Mi csak ketten voltunk, és ki tudja, hogy annak a két palotából jött katonának mennyi embere van még.  Nem tartottam valószínűnek, hogy a király olyan meggondolatlan lenne, hogy csak két emberét küldi ide a faluba, miközben sejtheti, hogy a nyomukba fogunk eredni. Bármennyire is voltunk jól képzett harcosok Dongwoonnal, őrültség volna olyan harcba belekezdeni, amit lehet, nem is nyerhetünk meg. Én pedig még mindig le voltam gyengülve, mert hiába távolították el a szervezetemből a mérget, pihenés is kell ahhoz, hogy teljesen felépüljek.
-            Valóban – sóhajtottam. Azt is tudtam, hogy a két kisgyerek csak hátráltatni fog minket – főleg, ha harcba keveredünk-, de mit tehettünk volna? Nem voltam annyira szívtelen, hogy őket bajban hagyjam, ha már Asen is segített nekünk.
-            Szóval – fordult felém Dongwoon -, mi a terv? - Ez volt az a kérdés, amire én sem nagyon tudtam a választ. Mi lenne jó terv? Lehet egyáltalán tervet készíteni erről a kis akcióról?  Azt még tudtam, hogyan induljunk el innen, de azt nem tudtam előre megjósolni, hogy a városban mi lesz. De ha lett is volna bármilyen ötletem, akkor sem mondtam volna el Dongwoonnak. A szél messzire elviszi a hangokat, és ki tudja, az ellenség lehet, hogy valahogy ki tud hallgatni minket. Habár ennek a lehetőségnek az esélye mindig fennállt, azért nem akartam egyből minden lépésünkről szót ejteni.
-            Kerülővel megyünk a városba, mivel a fő utakat biztosan figyelik – szólaltam meg halkan egy kis idő után. – Mivel magát a falut erdő veszi körül és még fal sincs körülötte, valószínűleg figyelik az erdőt is. Nagyon óvatosnak kell lennünk, de azt hiszem, nem lesz gond a kijutással. Viszont gyalog kell mennünk, mert nincs időnk még arra is, hogy lovat vegyünk, illetve nem lenne túl jó ötlet az erdőben lóval közlekedni. Innét indulunk, először nyugat felé megyünk, aztán északra fordulunk. A várost az északi kapunál fogjuk megközelíteni. Egyelőre ennyi, a többit még út közben megbeszéljük – álltam fel. Habár már fejben elterveztem, hogyan fogunk bejutni, Dongwoonnal még nem akartam tudatni a terv többi részét. Minél kevesebben tudják, annál kisebb az esélye, hogy bárki megtudja. Nem igazán feltételeztem volna, hogy kettőnktől valahogy megtudja az ellenség a tervünket, de inkább nem kockáztattam. Dongwoonban megbíztam, körülöttünk viszont senkiben és semmiben sem. Még az állatokban sem a varjús eset óta.
-            Rendben – bólintott Dongwoon, miközben ő is felállt. – Akkor jobb is, ha indulunk, hogy minél előbb ott legyünk, és letudjuk ezt az ügyet.
Csendben összepakoltuk a csomagunkat, és minden nyomot eltüntettünk, ami arra utalt volna, hogy itt jártunk. Aztán belevetettük magunkat az erdő sűrűjébe. Szerencsére a nap fényesen ragyogott fent a horizonton, így nem volt baj azzal, hogy megmondjuk az irányt, ami felé haladunk.
Először nyugat felé mentünk, pont, ahogy mondtam. Azt nem tudtam, mennyire távolodjunk el a falutól ebbe az irányba, de minél messzebb hagytuk magunk mögött, annál jobb volt. Még egy darabig láttam magam mögött néhány házat, de egy jó egy órás séta után már teljesen eltűnt a látómezőmből.
A nap már lemenőben volt, amikor úgy döntöttem, észak felé fordulhatunk végre. Sok mérföldet magunk mögött hagytunk, és szinte az egész délután folyamán folyamatosan csak meneteltünk. Alig pihentünk, egyszer egy tíz percre, hogy kicsit kifújhassuk magunkat, és igyunk egy-két korty vizet. Hosszú és fáradtságos út volt. Nem akartunk katonákkal összefutni, ezért sokszor még nagyobb kitérőket tettünk, mint normál esetben kellett volna. Amin azonban meglepődtem, hogy egyetlen járőrrel sem találkoztunk össze, még csak nyomukat se láttuk. Nem mintha bántam volna, de ez még nagyobb elővigyázatosságra intett.
Egész végig csendben voltunk, nem szóltunk egy szót sem. Nem éreztem szükségét, hogy bármit is megosszak Dongwoonnal. Habár egyszer megfordult a fejemben, hogy elmondom neki, mit gondolok Lyra tartózkodási helyéről, inkább mégsem tettem. Nem voltam benne biztos, hogy úgy van, ahogy gondolom, ezért jobbnak láttam, ha senki nem tud róla.
-            Keressünk egy helyet, ahol letáborozhatunk az estére – mondtam Dongwoonnak. – Mára ennyi elég lesz. Majd holnap folytatjuk utunkat.
Dongwoon nem válaszolt semmit, csak csendben elindultunk keresni egy táborhelynek megfelelő helyet. Szerencsére a közelben akadt egy barlang, ami tökéletesen megfelelt célunknak. Szedtünk egy kevés tűzifát, majd úgy rendeztük be a táborunkat, hogy a tűzet és a füstjét ne láthassa meg senki. Emellett kerestünk még egy őrködéshez tökéletes helyet. Vacsorára ugyanazt ettünk, mint ebédre, majd elküldtem Dongwoont először őrködni. Fáradt voltam már, sajogtak a lábizmaim a sok gyaloglástól. Edzett voltam, de az utóbbi időben nem volt szükség arra, hogy bárhova is elmenjek hosszabb időre, ezért leginkább csak a harci tudásom fejlesztettem. Ez meg is látszott ma, de nem akartam, hogy Dongwoon megtudja, kicsit elpuhultam, és persze azt se engedhettem meg magunknak, hogy többet pihenjünk. Emellett még mindig fájtak a sebeim, amiket a legutóbbi harc során szereztem. Első dolgom az volt, hogy kicseréljem a kötéseket rajtuk. Szerencsémre egyik seb sem kezdett el elfertőződni és gennyesek sem voltak. Az a gyógyító jobb munkát végzett, mint azt elsőre gondoltam volna.
Ahogy Dongwoon elfoglalta az őrhelyét, és én befejeztem a kötések kicserélését, le is feküdtem, hogy pihenhessek végre. Jól esett feküdni, még ha a föld nem is volt túl kényelmes. Habár volt egy pokrócom, amin feküdhettem, azért mégsem volt olyan itt pihenni, mint egy ágyban.
Nem telt el sok idő azóta, hogy Dongwoon elment őrködni, talán egy tíz perc, amikor én máris léptek zaját hallottam. Óvatosan és megfontoltan haladt az illető, ezért szinte nem is lehetett hallani a közeledtét. Bal kezemmel csendesen előhúztam a bal csuklómhoz rejtett tőrt, ami szerencsére nem látszódott a sötétben.
Nem tudtam, ki követhetett anélkül, hogy észrevettük volna, de ez most nem is számított. Csak arra tudtam gondolni, hogy valamilyen tolvajjal vagy banditával van dolgom. Egy pillanatig se aggódtam amiatt, hogy sikerül-e elkapnom. Sokkal jobban aggasztott, hogy bárki legyen is az, aki követett, ha őt nem vettük észre, akkor vajon még hánya lehetnek a nyomukban a tudomásunk nélkül?
A könnyed léptek egyre közelebb értek mozdulatlan testemhez. Szemeimet továbbra is lecsukva tartottam, nem akartam, hogy tudja az illető, ébren vagyok. Amikor egy kéz nyúlt a fejem fölött lévő zsákhoz, hirtelen jobb karommal elkaptam a tolvaj karját, lerántottam a földre. A tolvaj még megnyikkanni sem tudott meglepettségében, mert a tőrt rögtön a torkához szorítottam, miközben másik kezemmel lefogtam a karjait.

-            Ki vagy, és mit akarsz?  - sziszegtem halkan, de vészjóslóan a fülébe.

2013. november 7., csütörtök

5. fejezet

Az erdőben sétálva jutott eszembe a köröző papír, ami még mindig nálam volt. Habár a szélei kicsit eláztak a véremben a tegnapi sérülésem után, a lány rajta még mindig jól kivehető volt. Mivel nem volt más kiindulási alapom, és Dongwoonnak sem volt jobb ötlete, elindultunk kideríteni, hogy ki a felelős a faluban a hirdető falért. Abban reménykedtünk, hogy ő meg tudja majd mondani, hol van az ikertestvérem, a lány a képről. Arról viszont fogalmam sem volt, hogy miután megtaláltuk Lyra-t, mihez fogunk kezdeni. Voltak még nevek, amikről többet akartam megtudni, ezért valószínűleg azokkal foglalkoznánk. De a legfontosabb most az ikertestvérem volt. Tíz éve nem hallottam róla semmit, azt sem tudtam, él-e vagy hal. Habár éreztem, hogy minden rendben van vele, ennek mégsem sikerült teljesen megnyugtatnia.
Nem tudtam, mennyi időt tölthetünk még a faluban, mielőtt a katonák ránk találnának, ezért hogy minél hatékonyabb legyen a keresés, és hogy ne legyünk annyira feltűnőek, szétváltunk Dongwoonnal, és külön-külön kutattunk. De még így is elég figyelemfelkeltő volt fényes nappal egy csuklyás alak a tömegben. Óvatos voltam, főleg miután láttam katonákat őrjáratozni szerte az utcákon. Valószínűleg minket kerestek, épp emiatt igyekeztem mindig a házak árnyékába húzódva közlekedni, hogy ne is lásson senki.
Céltalanul szeltem az utcákat. Nem tudtam, ki segíthetne nekem anélkül, hogy feladna a katonáknak. Amennyire ismertem a falusiakat, mind szívtelen, kegyetlen alakok voltak velünk szemben mindig is, így nem sok reményt fűztem ahhoz, hogy bárki készségesen segített volna. Barátaink egyáltalán nem voltak, még a Mester megrendelői sem szívleltek minket. Habár volt egy-kettő, akikkel kicsit szorosabb kapcsolatot ápolt, nem szerettem volna hozzájuk fordulni. A faluban szinte az egyetlen személy, aki mindig tisztességesen viselkedett velünk, az a kovács volt, de ő is a munka miatt. Neki csak az volt a fontos, hogy megkapja a fizetségét, mással nem törődött. Nem érdekelték a pletykák, átkok, babonák, nem kérdezősködött. Ezért is kedveltem eléggé ahhoz, hogy most ne akarjam bajba sodorni. Jobb ötlet híján viszont kénytelen voltam az üzlete felé venni az irányt. Egy gyors látogatás lesz, az biztos nem hoz bajt a fejére – gondoltam, miközben lefordultam balra.
Szerencsémre pont a közelben voltam, így nem kellett messzire mennem, csak végig az utcán, és jobb kéz felől már ott is volt az ismerős épület. Halványan elmosolyodtam a házat látva. Furcsa volt, hogy alig egy nap telt el, mióta legutóbb itt jártam, de az én életem már a feje tetején állt, míg itt semmi sem változott.
Az ajtó még mindig csilingelt, ahogy kinyitottam, jelezve, hogy jött egy vevő. Odaléptem a pulthoz, és rá könyökölve vártam a kovácsot. Tudtam, hogy a műhelyben van – mindig ott volt, amikor nem épp egy vásárlóval beszélt -, így türelmesen ácsorogtam a tölgyfa asztal előtt. Pár perc múlva meg is jelent a férfi alakja a szomszédos helyiség elválasztó függönye mögött. Kezét törölve jött ide hozzám, és egyhangúan köszöntött. Nem vettem rossznéven, mindig is ilyen volt.
-            Miben segíthetek? – tette fel a szokásos kérdést, miközben ledobta a rongyot. Nem válaszoltam semmit, csak figyeltem minden mozdulatát. Türelmetlenül nézett fel végül rám, és nagyot sóhajtott, amikor felismert. – Már megint maga? Remélem, most nem tette annyira tönkre a kardját, mint a múlt alkalommal – felelte fáradtan, mire elfojtottam egy keserű mosolyt magamban.
-            Ezúttal nem javíttatni jöttem – válaszoltam kurtán, mire még kimerültebb lett az arca.
-            Remélem, nyomós okkal keresett fel. Gondolom, nem újdonság magának, ha azt mondom, mindenki Önt keresi. Nem tudom, mi folyik itt, és nem is vagyok rá kíváncsi, de nem szeretnék bajba keveredni – csóválta a fejét. – Idős vagyok én már a kalandokhoz. Semmi mást nem szeretnék, mint békében végezni a munkám, és látni, ahogy megszületik az unokám.
A számba haraptam és bólintottam. Gondoltam rá, hogy veszélyes lesz ide jönni, de nem gondoltam volna, hogy neki is tudomása van a dolgokról. Bár ezen nem kellett volna meglepődnöm, elvégre ellepték a katonák a falut. Ez kinek ne tűnt volna fel?
-            Gyors leszek – bólintottam egy aprót. – Csak egy kérdésem lenne.
-            Nem ígérek semmit. Ha tudok segíteni, akkor azt szívesen teszem, de milyen kérdése lenne Magának, amire nem tudja a választ? – kérdezte, mire közelebb hajoltam hozzá, hogy senki ne hallja, amit kérdezni akartam. Habár nem volt itt senki, és nem feltételeztem a kovácsról, hogy bárkit is beengedett volna kémkedni, attól még az ajtónál vagy ablaknál akárki hallgatózhatott.
-            Nem tudja véletlenül, hogy ki a faluban felelős a hirdető tábláért? – suttogtam, majd elhajoltam a kovácstól.
Elgondolkodott, és hosszú percekig nem szólt semmit, de végül csak megcsóválta a fejét.
-            Tudja, hogy nem foglalkozom a pletykákkal és ilyesmikkel. A hirdetéseket sem szoktam nagyon nyomon követni. Sajnálom, ebben nem tudok segíteni.
Csalódott voltam, hogy nem sikerült kiderítenem, amit akartam, de ennek jelét nem mutattam. Hálásan elköszöntem tőle, és gyorsan kisiettem az üzletéből. Nem akartam tovább ott időzni, pedig lett volna még egy kérdésem, de úgy gondoltam, abban sem tudott volna segíteni. Veszélybe se akartam sodorni, ezért gyorsan eltűntem az üzlete környékéről.
Gondolkodva sétáltam a kihalt utca közepén. Ötletem sem volt, hogy ezek után kihez fordulhattam volna. Felnéztem az égre, hogy megállapítsam az időt. Dongwoonnal azt beszéltük meg, hogy két óra múlva találkozunk a kápolna mögött. Egy óra már eltelt, és csak remélni tudtam, hogy Dongwoon több sikerrel járt, mint én.
Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy óvatlan voltam. Elfelejtettem a házak árnyékába húzódva sétálni, és az sem tűnt fel, hogy senki nincs körülöttem. Egy lélek sem tartózkodott ezen az utcán, ami normál esetben gyanút keltett volna, de most nem foglalkoztam vele.
Hirtelen patadobogás zaja ütötte meg a fülem, amit egy kiáltás követett. „Ott van! Elkapni!”  Ijedten kaptam hátra a fejem és találkoztam szembe egy kisebb csoport katonával. Szerencsémre még vagy öt sarokra voltak tőlem, és bármilyen gyorsan jöttek is volna utánam, még sikerülhetett volna meglógni előlük. Gyorsan felmértem a helyzetem, és már épp elfutottam volna, amikor hirtelen baloldalról egy kéz ragadta meg a karom, és rántott be egy sikátorba. Egyik kezével szorosan magához húzott, míg másikkal befogta a
számat. Annyira meglepődtem, hogy automatikusan rátapostam a lábára, szorítása azonban nem gyengült. Megpróbáltam kiszabadítani magam, de amikor megjelentek a katonák a sikátor mellett, megdermedtem. Nem moccantam, nem akartam, hogy észrevegyenek. Az őrök látszólag nem tudtak a sikátorról, és amikor berántottak ide, elvesztették a nyomom.
Pár perc múlva már csak hűlt helyük volt. Megnyugodtam. Egy hajszálon múlt, hogy elkapjanak. Hálás voltam a megmentőmnek, de nem ismertem, és fenn állt a lehetősége, hogy ellenség. Ezért újból rátapostam a lábára, egyik könyökömmel pedig gyomorszájon vágtam. Ütéseimtől kellőképp gyengült szorítása, így könnyűszerrel kiszabadultam. Pördültem egyet, miközben előkaptam egy tőrt a ruhám ujjából, és a csuklyás alak torkához szegezve a falhoz nyomtam.
-            Ki vagy és mit akarsz? – támadtam rá. Arca egy kevés döbbenetet tükrözött, de szemében ott lapult a szórakoztatottság jele is. Ezt leszámítva teljesen nyugodt volt az arckifejezése, egy cseppet sem félt.
Ötletem sem volt, hogy ki lehetett ez az alak. A csuklyája alól csak egy-két vörös hajtincs lógott ki, szemei pedig sötétek voltak. Kétségtelenül férfi volt. Gyorsan végiggondoltam az ismerőseim kinézetét, de egyiknek sem volt ilyen haja.
-            A megmentődnek nem köszönetet kellene mondani ahelyett, hogy kést szorítasz a torkához? – kérdezte viccelődve. Elöntött a méreg ezt hallva, de inkább visszafogtam magam. Rezzenéstelen arccal meredtem továbbra is rá.
Ha azt hitte, hogy meg fog lágyítani a vicce, akkor nagyot tévedett. Fegyverem nem engedtem le, és szememmel próbáltam minden fenyegetést nekiszegezni. Látszott rajta, hogy nem ijedt meg a szituációtól, de én azt akartam, hogy tőlem féljen.
-            Ki. Vagy. És. Mit. Akarsz? – szűrtem a szavakat a fogaim közül. Nem voltam jó kedvemben, és minél többet néztem a szemeit, annál furcsább érzés fogott el. Még soha nem éreztem ilyet, de szívem hevesebben vert és a gyomrom kissé görcsbe rándult. Nem vallottam volna be magamnak, de titkon abban reménykedtem, hogy nem ellenség. Nem szerettem volna megölni. De ha ellenség is lenne, akkor most miért mentett volna meg? Magának akarhatja a dicsőséget és pénzt?
-            Egy köszönöm is elég lesz. Nem kell ilyen harciasnak lenni! Nem akarlak bántani! – felelte, mire kissé elhúztam a tőröm a nyakától. Látszott rajta, hogy kezdte egyre kényelmetlenebbül érezni magát a pengével szemezve. – De legközelebb óvatosabbnak kellene lenned!
-            Nincs szükségem a tanácsaidra – mondtam kissé ingerülten, miközben eltettem a fegyverem. Nem tűnt olyannak, aki bántott volna azután, hogy megmentett.
Válaszom hallatán gúnyosan elmosolyodott, majd egy vállvonás kíséretében elkomolyodott.
-            Te tudod. De egy nőnek nem kellene egyedül mászkálnia egy ilyen kihalt utcán, mint ez. Ki tudja, kik járnak errefelé.
A nő szó hallatán még a vér is megfagyott az ereimben. Honnan tudja, hogy lány vagyok? Ezt rajtam kívül csak Dongwoon és a Mester tudta! Illetve, akik elől menekülnünk kellett. De ő, egy ismeretlen fiú, honnan tudta?   
Annyira meglepődtem, hogy még gúnyolódni is elfelejtettem. Meg akartam kérdezni az ismeretlen férfitől, honnan tudja, hogy nem fiú vagyok, de mielőtt egy szót is szólhattam volna, már eltűnt a sikátor árnyai között.
Pár percig döbbenten álltam egy helyben, és szemeimmel a sötétséget fürkésztem. Az idegen után akartam menni, de hiába kémleltem a falakat, a földet, semmit nem láttam. Nem volt sem ajtó, sem egy csapóajtó, semmi, amin keresztül távozhatott volna. Eltűnt, mint a kámfor. Bármennyire is szerettem volna feltenni neki a kérdéseimet, el kellett fogadnom, hogy azzal nem érek el semmit, ha csak állok és várok. Kénytelen voltam folytatni az utamat.
Ezúttal sokkal óvatosabb voltam, mint pár perce. Az idegen szavai jutottak eszembe, ahogy elővigyázatosságra intett. Hiába nem akartam elfogadni, de igaza volt ezzel kapcsolatban. Ezért nem hagytam most, hogy a gondolataim eltereljék a figyelmem. Végig a házak árnyékába húzódva sétáltam, és minden apró neszre figyeltem.
Nemsokára jobbra kanyarodtam, majd pár sarkot elhagyva megérkeztem a piactérre. Az utca két oldalán egymás mellett sorakoztak különböző áruval megrakott standok. Volt, aki élelmiszert, zöldséget, gyümölcsöt, esetleg kisebb finomságokat árult, de voltak fegyveres, ruhás és ékszeres bódék is. Nem gyakran, pontosabban soha nem jártam még a falu piacán, így kicsit meglepődtem a különféle kínálatokat látva. Nem gondoltam volna, hogy ennyire jómódú a faluban néhány ember, és hogy ennyire nagy a választási lehetőség. A fegyverek mind jó minőségűek voltak, és habár a ruhákhoz nem igazán értettem, azok is megfelelőnek tűntek. Szívesen körülnéztem volna jobban, ha nem szorított volna éppen az idő, illetve ha nem köröztek volna. Nem láthatott meg senki, ezért csak óvatosan haladtam a tömeggel.
Jobboldalon egy gyümölcsös standot pillantott meg, ami normál esetben nem keltette volna fel az érdeklődésemet, de a bódé előtt egy ismerős alakot pillantottam meg. Az árus éppen nem figyelt, így az alacsonyabb srác ki is használta az alkalmat, és már épp egy almát csent volna el, ha én nem lépek oda, és veszem ki a kezéből. Döbbenten pillantott fel rám, de én rá sem hederítettem, csak odadobtam pár érmét az almáért cserébe, majd szorosan megragadva a tolvaj karját, kirántottam a tömegből. Nem akartam túlságosan megijeszteni, de amikor egy sötét sikátorban torpantam meg, kétségtelenül megrémült.
Arca olyan volt akár egy nyitott könyv, láttam, ahogy a pánik egyre jobban eluralkodik rajta. Gyorsan felmérte a helyzetét, jobbra is, balra is nézett. Valószínűleg a társaimat kereste, de miután megállapította, hogy egyedül vagyok, egy fokkal nyugodtabb lett. Barátságtalanul végigmért többször is, majd amikor semmilyen fegyverre utaló jelet nem talált, itt hagyott volna. Mielőtt azonban ezt megtehette volna, odadobtam neki az almát. Meglepetten kapta el. Arcán a zavarodottság jelei jelentek meg, nem tudta mire vélni viselkedésemet.
-            Van még egy elintézetlen ügyünk – feleltem halkan, de vészjóslóan, miközben közelebb lépetem hozzá, mire ő is hátrált volna, ha a háta nem ütközött volna a falnak.
-            Nem tudom, hogy ki vagy, és azt sem tudom, miről beszélsz. Még soha nem láttalak – mentegetőzött, de én nem torpantam meg. Olyan közel mentem hozzá, hogy már érezni lehetett leheletét. Meg volt rémülve, és szinte láttam, ahogy az agya azon kattog, vajon ki lehetek a sok személy közül, akiket meglopott. Be kell valljam, nagyon jól szórakoztam magamban rajta, és eszem ágában sem volt elmondani, hogy engem nem lopott meg, csak rám kente a bűnét azzal, hogy az öreghölgy tárcáját otthagyta nálam.
-            Tényleg nem emlékszem rád, és arra sem, hogy mit csináltam, de kérlek, könyörülj rajtam! Nekem is meg kell élnem, ha már elvettek tőlem mindent! Kérlek, nézd el nekem, és soha többé nem fogsz látni! Ígérem! – hadarta a szavakat. Gúnyosan elmosolyodtam esdeklését hallva. Egyáltalán nem volt célom ennyire megijeszteni vagy megölni, de egy hirtelen ötlettől vezérelve előkaptam az egyik törőm és úgy tettem, mintha le akarnám szúrni vele. A tolvaj erre összeszorította a szemét, és várt a döfésre, de a kést teljes erőmből a feje mellé a falba döftem. A penge egy hangos reccsenéssel tört félbe, ahogy a kemény téglába ütközött.
-            Ha nem akarsz úgy járni, mint ez a tőr, akkor áruld el nekem szépen, hogy ki a felelős itt a hirdető tábláért – suttogtam a fülébe. Hangom hallatán először összerezzent egy kicsit, de amikor eljutott a tudatáig, hogy mi történt, láthatóan megkönnyebbült.
-            Itt lakik nem messze a piactól egy Asen nevű öregember. Ő szokta kiaggatni az újdonságokat – válaszolta, mire elégedetten hajoltam el tőle. Nem köszöntem meg a segítségét, nem éreztem szükségét. Csak sarkon fordultam és elindultam kifelé a sikátorból.
-             De ha csak ennyit szeretett volna megtudni, nem kellett volna ennyire a frászt hoznia rám! E nélkül is elmondtam volna! – kiáltott utánam. Úgy tettem, mint aki meg sem hallotta, de hogy őszinte legyek, élvezet volt látni, hogy mennyire megrémült tőlem.
Pontosan a Dongwoonal megbeszélt határidő lejártakor érkeztem meg a kápolnához. Ahogy megkerültem az épületet, megpillantottam Dongwoont a falnak támaszkodva. Lépteimet hallva felkapta a fejét és odajött hozzám. Arca semmilyen érzelmet nem tükrözött, amiből nem sok jóra következtettem.
-            Hogy ment? – kérdeztem előtte megállva. Dongwoon erre csak megcsóválta a fejét.
-            Nem jól. Mindenkit, akit megkérdeztem, válasz nélkül elment mellettem. Úgy viselkedtek, mintha leprás lennék. E mellett még a sok járőröző katona elől is többször el kellett menekülnöm. Kész őrület volt! Azt hittem, soha nem telik már le a két óra – sóhajtott fel csalódottan.
Hálát mondtam az égnek, amiért az a tolvaj ismerte, akit kerestünk. Ha ő nem lett volna, akkor nem sikerült volna kiderítenem az öregember nevét. Igazán szerencsésnek mondhattam magam, amiért véletlenül összefutottam vele.
-            Te jutottál valamire?  - kérdezte Dongwoon, mire bólintottam egy aprót.
-            Asen a neve, és a piactól nem messze lakik – válaszoltam, mire Dongwoon elismerően és megkönnyebbülten biccentett.
Ezután megbeszéltük, hogy hogyan közelítsük meg Asen házát. Egyikőnk sem találta jó ötletnek, hogy együtt menjünk. Túl feltűnő lett volna két csuklyás alak fényes nappal, akik keresnek valakit. A falusiak egyébként is ismertek minket, így valószínűnek tartottam, hogy rögtön az első katonának, aki szembe jön, feladtak volna minket. Ésszerűbb volt megint külön válnunk és ellentétes irányból megközelíteni a piacot. Pontosan persze nem tudtuk, hogy melyik házban lakott Asen, és ezt még ki kellett derítenünk. Fél óra keresési időben állapodtunk meg, aminek letelte után újra visszajövünk a kápolnához.
Dongwoon északról, míg én délről vágtam neki a piacot szemlélő tömegnek. Próbáltam a lehető legjobban elvegyülni az emberáradatban, miközben szememmel idegeneket kerestem. Nagyjából már ismertem a faluban mindenki arcát, így könnyen kiszűrtem azokat, akik csak átutazóban voltak. Őket lett volna célszerű megkérdezni, de nem fűztem túl sok reményt ahhoz, hogy ismerik Asent vagy a lakhelyét. Kénytelen voltam hát másoktól érdeklődni felőle.
Megálltam az egyik gyümölcsös stand előtt, aminél nem állt senki. Először úgy tettem, mintha az árut nézném, de közben azt figyeltem, követett-e vagy hallgatózik-e valaki. De mivel nem találtam egy gyanús alakot sem, felemeltem a fejem, hogy megkérdezzem az árust Asen felől. A férfi, akihez a bódé tartozott, azonban nem figyelt. Éppen valaki más beszámolóját hallgatta a szomszéd városba tett látogatásáról. Nem akartam megzavarni őket, ezért újból a gyümölcsöket kezdtem el tanulmányozni.
Már pár perce csak álltam és vártam, amikor hirtelen megjelent egy köpenyes alak mellettem. Illata ismerős volt, mintha már találkoztam volna vele, de csuklyájával teljesen elrejtette arcát előlem.
-            Asen két saroknyira lakik innen. A házát könnyen fel lehet ismerni. Egy emeletes és azt az érzést kelti az emberben, mintha már több éve nem járt volna ott senki. Az ablakok be vannak deszkázva, a falakon a festék hosszú csíkokban megrepedezett, néhol le is potyogott. A gaz már elkezdte benőni – felelte a mellettem álló, majd mondandója végére érve amilyen hirtelen tűnt fel, olyan hirtelen tűnt is el.
Hangja ismerősen csengett, de mire oldalra kaptam a fejem, már elment. Hátrafordulva a tömeget pásztáztam a szememmel egy csuklyás alak után kutatva, de elvesztettem a nyomát. Nem tudtam mire vélni, amit mondott, de nem tűnt hazugságnak. Noha nem igazán értettem, hogy honnét tudta, hogy Asen házát keresem, megkönnyítette a dolgom ezzel.
Fél óra múlva megint ott voltunk Dongwoonal a kápolna árnyékába húzódva, és azt beszéltük meg, hogy mire jutottunk. Nem tudom, Dongwoon ezúttal milyen módszert vetett be az információszerzésért, de ő is olyan leírást kapott, mint én. Ebből rögtön arra következtettem, hogy aki nekem segített, az semmiképp sem volt ellenség. Nem hazudott és nem akart tőrbe csalni, ami miatt megkönnyebbültem. Úgy éreztem, ismerem azt a csuklyás alakot, de nem tudtam, honnét. Többet viszont nem törődtem ezekkel a gondolatokkal, mert rögtön útnak is indultunk Dongwoonnal.
Ahogy arra a helyre értünk, ahol állítólag Asen háza állt, megpillantottuk a leírásoknak megfelelő épületet. Valóban eléggé lerobbant volt ahhoz, hogy egy elhagyatott ház benyomását keltse. Ha anélkül mentem volna el előtte, hogy nem tudom, laknak benne, kétségtelenül üresnek gondoltam volna. De most hallottam bentről halk zajokat, amik egy embertől származtak. Összenéztünk Dongwoonnal, majd odaléptem az ajtóhoz, és kopogtam rajta. Nem akartunk csak úgy berontani, de hiába vártunk és zörögtünk, nem jött senki kinyitni nekünk. Lenyomtam a kilincset, ami meglepő módon nem volt bezárva. Kitártam az ajtót, majd óvatosan beléptem rajta. A fadeszkák nyikorogtak a talpunk alatt, és a teljes sötétségben nem láttam semmit. Dongwoon odalépett mellém, és ő is a szobát fürkészte Asen után kutatva. A következő pillanatban hangos nyikorgást hallottunk, majd egy fekete árny közeledett felénk oldalról feltartott kezekkel. Az ajtóból beszűrődő nap fénye visszaverődött az alak kezében szorongatott kés pengéjéről, ezzel felfedve a tárgyat. A támadó egyenesen Dongwoonnak rontott, de ő kicsavarta a kezéből a tőrt, és jól lefogta a ficánkoló vékony testet.
-            Maguk gazemberek! – kiáltotta. – Elvitték az unokáim, megfenyegettek, és még van képük vissza is jönni? Ezúttal mit szeretnének még? Mit rakjak még ki arra az átkozott hirdető falra, hogy visszakapjam az unokáim? – Eleinte még erőteljesen beszélt, hangja vádló és parancsoló volt, de az utolsó mondata inkább volt könyörgés, mint rágalom.
Dongwoonnal megint összenéztünk, és hiába nem tudtuk, miről beszél az öregember, megbizonyosodtunk abban, hogy őt kerestük.
-            Maga Asen? – kérdeztem felé fordulva. Asen kérdésem hallatán csak felhorkant, amit igennek vettem.
-            Nem akarjuk bántani Önt, csak kérdezni szeretnénk valamit – vette át a szót Dongwoon, miközben elengedte Asent. – Nem tudjuk, hogy kikről beszélt az imént, de biztosíthatjuk Önt afelől, hogy összekevert minket velük.
Az öregember Dongwoon kedves szavai hallatán megnyugodott, majd miután becsukta a bejárati ajtót, meggyújtott egy lámpást. Letette egy asztalra, majd felénk fordult a kérdést várva.
A hirtelen támadt kevés fény is jól megvilágította a szobát és magát Asent is. Egy hatvanas éveiben járó öregember állt előttünk karba tett kézzel. Ruhája egy vászonnadrágból és ingből állt, amik kicsit piszkosak voltak már. Soványsága ellenére elég fittnek és egészségesnek tűnt. Arcvonásai lágyak voltak, és habár az idő elteltével megráncosodott, fiatalkorában egészen jóképű lehetett. Szeme szürkés színű volt, haja ősz.
Kedves embernek tűnt, ezért nem akartam megjelenésünkkel még nagyobb bajba sodorni. Így is volt elég gondja, ahogy hallhattuk. Közelebb léptem hozzá, miközben a köpenyem alól elővettem a köröző papírt.
-            Meg tudná nekem mondani, hogy honnét kapta ezt a lapot? – nyújtottam oda neki. Asen készségesen átvette, majd amikor ráismert, elkerekedett szemekkel néztem fel rám. Arcomat látva még jobban meglepődött, és a torkán akadt minden szó.