7. fejezet

Éreztem, ahogy a tolvaj tüdejében hirtelen bennreked a levegő, és láttam, ahogy szemei kitágulnak egyrészt meglepettségében, másrészt félelmében. Száját kissé kinyitotta, hogy válaszoljon nekem, de félúton megakadt a szó a torkán, ezért inkább csak nyelt egyet.

Hosszú percek teltek el azzal, hogy farkasszemet néztünk egymással. Olyan voltam, mint egy áldozatra vadászó macska: csendes és gyors, míg ő inkább egy merész kisegér volt, aki azt hitte, kijátszhatja a macskát. Teljesen tehetetlen volt, és ezt ő is tudta jól. Tudta, egy rossz szó, egy rossz cselekedet és vége. Egy izzadságcsepp gördült le a homlokáról, folyt végig az arcán egyenesen a ruhája gallérjába.

Nem akartam magam még egyszer megismételni, ezért hogy jelezzem neki, fogytán van a türelmem és jobb, ha válaszol minél előbb, jobban a torkához nyomtam a tőrömet. A tolvaj szeme erre még jobban kitágult, és láttam, ahogy még jobban eluralkodik rajta a félelem.

Egy. Kettő. Három.

-            Mi… mi már találkoztunk! – nyögte ki kissé dadogva. Összevontam szemöldököm, amíg átgondoltam, igazat mond-e, de szinte rögtön ki is simítottam vonásaimat, és újra felöltöttem a hidegvérű gyilkos maszkját.

A tolvaj szemébe nézve valóban derengeni kezdett valami. Ismerős volt a pillantása, és ahogy félelmében engem nézett. Mintha valóban találkoztunk volna már, de arra nem jöttem rá, ki lehetett. Túl sötét volt ahhoz, hogy az arcát jól láthassam, és hiába volt a tűz, az árnyékommal pont betakartam őt.

Két ember jutott rögtön eszembe, aki lehetett. Az egyik az a köpenyes alak volt, aki valamilyen rejtélyes módon tudta a titkomat, de őt rögtön ki is zártam. Ennek a tolvajnak a hangja és viselkedése teljesen más volt: míg a köpenyes alak egy percig sem félt tőlem, addig ő bizony tényleg rettegett. A másik különbség a szemük volt. Ennek a tolvajnak a szemét valamiért ismertem, amíg az ismeretlen köpenyesét nem láttam jól, amikor találkoztunk. Épp ezért biztos voltam benne, hogy a második személy, akire gondoltam, ez a tolvaj.   Ő volt az, aki rám akarta fogni a lopást, amit ő követett el, illetve ő volt az, aki segített megtalálni Asen házát.

Ötletem sem volt, hogy honnét tudta, merre mentünk Dongwoonnal. Egyáltalán miért akart követni? Nem hittem volna, hogy csak egyszerűen ki akart volna fosztani minket - ahhoz engem már eléggé ismernie kellett volna, hogy tudja, nem jó ötlet ujjat húzni velem. Mindenesetre, bármi is volt a célja, én nem bíztam meg benne, ezért jobbnak láttam, ha tudatlanságot színlelek.

-            Biztos vagy te ebben? – kérdeztem vissza kissé gúnyosan. – Akkor miért hagytalak életben? Ha valóban találkoztunk már, feltételezem, akkor is meg akartál lopni, de ha így van, miért vagy még életben? Nem szokásom tolvajokat életben hagyni - húztam gúnyos mosolyra a szám.

A tolvaj arca még jobban elfehéredett, ahogy rájött, nem hiszek neki és meg akarom ölni. Persze egyáltalán nem akartam ezt, hazugság volt az is, amit mondtam. Korábban nem igen találkoztam tolvajokkal, minket még ők is elkerültek a falusi babonák miatt. De persze régen a palotában láttam már, hogy mivel büntetik a lopást, így tudtam, mit mondjak, ha a szükség úgy hozza. Persze ezek a büntetések az ellopott érték, illetve a meglopott személytől függtek. Általában nem történtek nagy bűncselekmények – csak állatot, ételt és hasonló dolgokat loptak a tolvajok, ezért többnyire a kezüket vágták csak le, hogy még egyszer ne lophassanak, de ha egy királyi személyt vagy főnemest loptak meg, akkor előfordult már a kivégzés is.

Láttam, hogy a tolvaj nem tudja, erre mit válaszoljon, de én mindenképp ki akartam húzni belőle, hogy ki ő, és miért jött. Habár már biztos voltam benne, hogy ő az a tolvaj, akivel korábban is találkoztam, kíváncsi voltam, hogy kimondja-e ő maga is.

-            Azt hiszed, viccelek, igaz? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel. – Attól tartok, most nem vagy olyan helyzetben, hogy kétségbe vonhasd a szavam. Szeretnéd, ha elárulnám, mit szoktam csinálni azokkal a tolvajokkal, akik engem meg akarnak lopni?

A tolvaj egyre jobban kétségbeesett, egyre kevésbé tudta, mivel tudná kimenteni magát ebből a helyzetből. Szinte látni lehetett, ahogy az agytekervényei mozognak egy jó ötlet után kutatva. De hiába gondolkodott percekig, semmi frappáns válasz nem jutott eszébe.

-            Én igazából nem lopni jöttem ide – kezdett el mentegetőzni. – Beszélni akartam Önnel, Hercegnő.

Még ki sem ejtette az utolsó szót, de az én ereimben már meg is fagyott a vér. Elképzelni nem tudtam, honnét jöhetett rá ő is, hogy én vagyok az egyik volt hercegnő. Eddig egészen biztos voltam abban, hogy az álcám tökéletes, de most már egyre jobban elbizonytalanodtam ebben.

Tényleg kíváncsi voltam a mondanivalójára, de hirtelen nagyon dühös lettem, amiért ő is rájött a valódi kilétemre, és amiért ilyen meggondolatlanul kimondta. Ez a szó, hogy hercegnő, tabu volt nálam, főleg most így tíz év után, amikor láthatatlan kellett volna, hogy maradjak, amikor az életem volt a tét.

-            Egy okot mondj, hogy ne öljelek meg most rögtön – sziszegtem neki.

-            Szóval tényleg igaz! – sóhajtott fel megkönnyebbülten, mire még jobban a torkához nyomtam a tőröm.

-            Még egy szó, és esküszöm, elvágom a torkod! -  Mérges voltam, hihetetlenül, amiért már egyáltalán nem félt tőlem. Mintha már nem is zavarta volna, hogy csak egy apró mozdulat választ el attól, hogy megöljem.

Nem voltam meggondolatlan vagy felelőtlen, és általában jól kezeltem az érzéseimet – habár a dühömet mindig nehezebben tudtam kontrollálni -, de most már nem sok választott el attól, hogy tényleg beváltsam a fenyegetésemet.

-            De nem fogja megtenni – válaszolta –, mert szüksége van rám.

-            Biztos vagy te ebben? – kérdeztem egyre mérgesebben. A hirtelen támadt pimaszsága még jobban feldühített. Kinek gondolja ez magát? Azt hiszi, hogy szükségem van rá? Mégis mihez? Azt hitte, hogy ha csak úgy ideállít – a biztonság esetére azért megpróbál meglopni – és én rögtön meghallgatom?

Nem voltam ilyen kegyetlen, valóban meghallgattam volna, ha esetleg máshogy viselkedett volna. Ha nem akart volna meglopni, ha rögtön a lényegre tért volna, ha nem kotyogta volna ki olyan meggondolatlanul a titkom, ha nem szemtelenkedett volna velem egy ilyen helyzet ellenére is.

Le kellett volna nyugodjak ahhoz, hogy tisztán tudjak gondolkodni, mert tényleg egyre közelebb értem ahhoz a ponthoz, ahonnét már nem tudtam volna visszatérni a megölése nélkül. Nem akartam ártatlanokat gyilkolni, még akkor sem, ha ő egy tolvaj volt.

Újabb percek teltek el azzal, hogy csak egymást néztük. Láttam, hogy a tolvaj újból pánikba esik, amikor észrevette, hogy én még mindig nem tágítottam. Kétségtelenül kényelmetlenül érezte magát egy tőrrel a torkánál, emellett láthatta rajtam, hogy nem vagyok a legjobb kedvemben sem.

-            Kérem, bocsásson meg szemtelenségemért, Hercegnő! – szólalt meg végül kétségbeesetten.  – Ígérem, mindent elmondok, csak kérem, tegye el a kést!

Nem voltam abban biztos, mennyire őszinték a szavai, de a bocsánatkérése egy keveset enyhített dühömön. Azt is láttam rajta, hogy tényleg beszélni szeretne velem, és mivel nem hittem, hogy rossz szándékkal jött – az apró lopáskísérletet leszámítva -, lassan elhúztam a tőrt a nyakától. Amikor visszatettem a helyére és elengedtem a karjait, megkönnyebbülten felsóhajtott, majd lassan fel is ült. Én is így tettem, majd kényelmesen elhelyezkedve a tűznél tekintetem újból rászegeztem.

Még mindig feldúlt és mérges voltam, de már kezdtem kissé lenyugodni. Tudtam, semmi jó nem származik abból, ha hagyom, hogy az érzéseim irányítsanak. Ezért vettem két mély lélegzetet, hogy lenyugtassam magam és tiszta fejjel tudjak a tolvajra koncentrálni.

-            Hallgatlak – feleltem, mire ő bólintott egy aprót. Már épp megszólalt volna, amikor hirtelen megjelent a háta mögött Dongwoon is. Kardját egyenesen a tolvaj nyaka mellett tartotta, amit szeme sarkából látva az idegen megint teljesen megdermedt, de tekintetét nem fordította felé.

-            Ki vagy és mit akarsz? – kérdezte Dongwoon tőle fenyegetően. Láttam a tolvaj szemében, hogy arra gondol, kezdődik elölről megint minden. Teljesen megértettem, hogy nem volt a legjobb kedvében azok után, amiket mondtam neki. A helyében én sem lettem volna jókedvű. Aztán amikor végre belekezdhetett volna abba, amiért igazából idejött, megint megjelent egy „őrült”, aki az életével fenyegette. Persze, sejthette volna, hogy nem vagyok egyedül, ha valóban egészen idáig követett. Habár nem merészkedhetett túl közel hozzánk, de a lábnyomokból rá kellett jönnie, hogy ketten vagyunk.

Azt hittem, hogy a tolvaj megint elkezd mentegetőzni, mint ahogy nálam is tette, amikor már nagyon szorult a hurok a nyaka körül, de most nem így tett, ami kissé meg is lepett. Jobbnak látta, ha inkább nem szól semmit, hadd magyarázzam én meg a dolgot Dongwoonnak.

Fejemmel nemet intettem, ezzel jelezve Dongwoonnak, hogy tegye el a kardját, mert nincs semmi baj. Dongwoon pár percig még nem mozdult, csak gyanakodva méregette a mellettem ülő fiút, aztán végül vonakodva ugyan, de eltette fegyverét. Leült vele szembe a tűz másik oldalán, majd továbbra is árgus szemekkel figyelte minden mozdulatát. Közben én biccentettem neki, hogy kezdheti. Mielőtt belekezdett volna, még megköszörülte a torkát, hogy felvegye a hivatalos hangnemet és modort, amit régebben is mindig használni kellett, ha egy hercegnővel beszélt az illető.

-            Először is, szeretnék bemutatkozni, Hercegnő – fordította tekintetét felém. Láttam, hogy azt várja, hogy engedélyt adjak neki a további beszédre, ezért biccentettem egy aprót a fejemmel, mire ő folytatta.  – Yoseob a nevem, és azért jöttem, hogy Ön mellé szegődjek és segíthessem a bosszúja beteljesítését. Nem tudom, mennyire leszek hasznos Önnek, de akár az életemet is feláldoznám Önért!

Először szóhoz sem jutottam, annyira meglepett ezzel. Amikor először mondta, hogy beszélni szeretne velem, fogalmam sem volt arról, hogy mégis miről, de ez volt az utolsó dolog, amire gondoltam volna. Elképzelni nem tudtam, hogy bárki is hozzám, pont hozzám akarna csatlakozni, hogy segítsen gyilkolni. Habár túl durva volt ezt így kimondani, de én valóban arra tettem fel az egész életem, hogy meggyilkoljak egy, vagy több személyt, amiért az még több ártatlant megölt. De mire eljutok addig, hogy tényleg a királyt öljem meg, sok más katonának is meg kell halnia, akik szintén ártatlanok voltak valamilyen szinten. Azt persze egyiküknél sem tudhattam, mennyire érdemlik meg a halált, de önvédelemből azt is megölném hidegvérrel, akit tényleg felesleges lenne.

De azt még mindig nem értettem, hogy miért akarna bárki is csatlakozni hozzám. Nekem esélyem sem volt arra, hogy új életet kezdjek, már a születésemtől fogva meg volt pecsételve a sorsom a szemem miatt, de más, akinek még lehet egy sokkal jobb élete, miért akarná rám és a bosszúmra elpazarolni az életét? Nem tudom biztosítani senkinek, hogy túléli, egyáltalán azt sem tudtam, hogy eljutok-e én magam a célom beteljesítéséhez, akkor mégis hogyan várhattam volna el, hogy segítsen bárki is? Nem akartam elrontani senki életét. Pont ezért nem akartam, hogy ő, Yoseob is velünk tartson, épp elég, hogy Dongwoon egész életét tönkreteszem.

-            Nem – feleltem határozottan, ellenkezést nem tűrő hangon. Yoseob szemei erre kitágultak, látszott rajta, hogy mennyire megleptem ezzel. Biztos azt hitte, megengedem, hogy velünk tartson, mert tudta, minél többen vagyunk, annál nagyobb az esélye, hogy sikerrel is járunk. Épp ezért nem értette, hogy miért utasítottam vissza.

-             De… - kezdett volna Yoseob tiltakozni, de tekintetemet látva inkább mégsem tette.

-            Tudjuk, ez most nagyon igazságtalannak tűnik, de jobb lesz így – kezdett bele Dongwoon Yoseob meggyőzésébe. Megkönnyebbültem, hogy Dongwoonnal ugyanúgy gondoljuk, vagy csak ismert már annyira, hogy tudja, mi jár a fejemben. Mindenesetre, hálás voltam neki, amiért megint átvette a szót. Soha nem voltam jó mások meggyőzésében, abban meg pláne nem, hogy szavakkal érjem el ezt.

-            Mi nem magunk választottuk a sorsunkat, már előre meg volt írva, így esélyünk sem volt arra, hogy ezen változtassunk. De neked még nem késő. Csak abba kell hagynod a lopást, és egy tisztességes munka után nézni. Például lehetnél favágó – Dongwoon ennél a szónál elakadt, ahogy eszébe jutott a Mester, és hangja is elhalt. - a faluban, most úgysincs ilyen ember ott – fejezte be végül a mondatot halkan, de tekintete a messzeségbe révedt, ahogy felidéződtek a múlt emlékei egy szebb életről, amikor még boldogok voltunk, még ha az rövid is volt.

Yoseob szemei egyre könnyesebbek lettek csalódottságában és dühében, amit látva összeszorult a szívem. Mi jogon döntöm én el, hogy kinek mihez van joga? Ha ő úgy dönt, eldobja egy lehetetlen cél érdekében az életét, akkor nekem mi jogom van ahhoz, hogy megmondjam neki, mit tegyen? Dongwoonnak is megengedtem, hogy mellettem maradjon, miközben ő is kezdhetett volna egy új életet. Hiába tudtam, hogy csak így védhetek meg még több ártatlan embert, mégis rosszul éreztem magam miatta.

-            De ez olyan igazságtalan! – tört ki belőle panaszosan.  – Azt hiszi, Hercegnő, hogy csak Önnek van joga ahhoz, hogy bosszút esküdjön az az ember ellen, aki lemészárolta az egész palotát egy éjjel alatt egy láthatatlan szellemsereggel?! Mindenkit megöltek azon az éjjelen, szolgáktól kezdve a katonákon keresztül a lovászfiúkig, mindenkit! Abba véletlenül nem gondolt bele, hogy mi történhetett az ártatlanok családtagjaival?! Nem gondolja, hogy nekik is joguk van ahhoz, hogy a király halálát követeljék? Elképzelni nem tudja, hogy milyen nehéz életük volt ezeknek az embereknek! Minden éjjel az elvesztett szeretteikért sírtak, és azért éjjel, mert akkor jobb esetben senki sem hallotta meg őket! Nappal ugyanis ki sem nyithatták a szájukat, úgy kellett tenniük, mintha nem is léteztek volna a meggyilkolt családtagjaik, mert ha másképp tettek volna, őket is megölték volna. Tudja, hány ilyen embert végeztettek ki emiatt? Mindegy volt, hogy öreg, vagy kisgyerek, mindenkit, aki egy szóval is említette azt az éjjelt, vagy a korábbi éveket, meghalt. El tudja képzelni, hogy mennyire vágynak ezek az emberek arra, hogy meghaljon a király? A tíz év alatt sokan beletörődtek, hogy nekik csak ennyi járt, de gondolja, hogy mindenki így tett? Sokak szívében még mindig ott van a remény, hogy újra visszatérnek egyszer a szebb napok. Aztán amikor elkezdett egy pletyka keringeni arról, hogy az egyik volt hercegnő visszatért, hogy visszavegye, ami őt illeti, még több emberben feléledt a remény. Habár a király és az emberei igyekeztek ezeket a pletykákat rögtön elfojtani, már az egész országban mindenkinek van tudomása Önről! Tehát úgy gondolja, hogy nincs jogom ahhoz, hogy Önnel tartsak? – Már épp nyitottam volna a szám, hogy kérdezzek valamit, amikor Yoseob belém fojtotta szót. – Igen, jól gondolja. Azért tudok ilyen sok mindent, mert én is egy ilyen családba tartoztam. Az apám egy tábornok volt a palotában, és a nővérem férje pedig egy nagyon befolyásos és tehetséges hivatalnok volt, aki nagyon sok jó tanáccsal látta el az egész palotát. Mindketten pont bent voltak azon az éjjelen, és meghaltak. El tudja képzelni, hogy ez mekkora fájdalmat okozott az anyámnak és nővéremnek, aki mellesleg terhes is volt? A nővérem beleőrült a fájdalomba, nem tudta megkülönböztetni a nappalokat az éjjelektől, az embereket a férjétől, így az elsők között volt, akit kivégeztek. Az anyám ezt még kevésbé tudta elviselni, és hamarosan súlyosan megbetegedett, amibe rövid időn belül meg is halt, mert nem volt pénzünk, amiből orvost hívhattam volna hozzá, ugyanis az összes vagyonunkat elkobozták, és koldusok lettünk. Tizenhárom éves voltam, amikor elvesztettem az egész családomat egy hónap leforgása alatt. Nem volt se pénzem, se családom, se semmim, teljesen egyedül maradtam. Csak magamra voltam utalva, így nem csoda, hogy lopni kezdtem, nem? – kérdezte cinikusan.  – De ezek után végül is nekem nincs jogom ahhoz, hogy meg akarjam bosszulni a családomat. Ön szerint, Hercegnő, én még tudok új életet kezdeni, igaz? Hagynom kellene, hogy a családom meggyilkolása büntetlenül maradjon! – Eddig szinte kiabált az elfojtott dühtől és fájdalomtól, de aztán hirtelen visszavette hangerejét és csendesen folytatta. - Az nem érdekel, hogy sikerül-e nekem végeznem az új királlyal, csak részt szeretnék venni benne, hogy végre tehessek valamit a családomért. Ez olyan nagy kérés lenne? – Az utolsó szavai már elvesztették az élüket, és a panaszos, felháborodott hangvételt felváltotta a kétségbeesett, könyörgő hangnem.

A csend nyomasztóan telepedett ránk. Yoseob szavai korbácsütésként értek és teljesen lesokkoltak. Lesokkolt a sok szörnyűség, amit a király okozott az ittenieknek; lesokkolt, hogy én ezekről semmit sem tudtam; lesokkolt, hogy még csak soha bele se gondoltam abba, mi történhetett a palotában meggyilkoltak családtagjaival. Én mindig csak magammal törődtem, abba bele se gondoltam, hogy valójában mennyien akarhatnak bosszút állni, de mivel nincs eszközük és hatalmuk hozzá, bele kell törődniük a sorsukba. Egészen eddig magamat sajnáltattam, amiért elvesztettem mindenemet egy éjszaka alatt, de a Mester még akkor megtalált, így nem mondhatnám, hogy igazán rossz vagy nehéz életem lett volna. Most pedig itt állt előttem Yoseob, aki tényleg teljesen egyedül maradt ebben a reménytelen világban, ahol egyedül, tizenhárom évesen mindenféle háttér és vagyon nélkül érvényesülni lehetetlen. Hogy én milyen vak és ostoba voltam!

Yoseobnak teljesen igaza volt, mindenben. Neki is megvan a joga ahhoz, hogy bosszút forraljon a király ellen, és azzal egyáltalán nincs semmi baj, ha nem akar egyedül belefogni, mert akkor tényleg lehetetlen lenne. Hárman már több esélyünk van, mintha csak ketten vagy egyedül kellene belevágni az egészbe.

Dongwoon is teljesen csendben ült a tűz mellett, őt is sokkolhatták Yoseob szavai. Az elmélkedésből rögtön visszarántotta a hirtelen kitörése, de most megint elmerülve bámult a lángokba. Én sem tudtam, most mit mondjak neki. Sajnálom? Sajnálom, hogy ilyen bunkón viselkedtem veled, mikor semmit sem tudtam ezekről? Sajnálom, hogy eddig bele se gondoltam mások helyzetébe, és csak magammal törődtem?

Nem tudtam, mi lenne megfelelő, azt sem tudtam, hogyan mondjam el neki, hogy tartson nyugodtan velünk. Ha ezt csak így közölném vele, azt hinné, csak szánalomból engedem meg neki, nem azért mert igazán szükségem lenne rá. Tanácstalanul néztem Dongwoonra, aki rögtön viszonozta pillantásomat. Ő is ugyanannyira ötletek híján volt, mint én. Nem akartam, hogy Yoseob elmenjen azelőtt, hogy megtudná, meggondoltam magam, de a nyomasztó csendet nem tudtam, mivel törhetném meg.

Yoseob is egyenesen a tűzbe bámult, nem is foglalkozott azzal, hogy mi mit csináltunk. Sokféle érzés kavargott benne, amit arcáról könnyedén le is tudtam olvasni, amikor ránéztem. Fájdalom, csalódottság, szégyen. Fájdalom, ahogy újból felidézte magában azoknak a szörnyű napoknak az emlékét. Csalódottság, amiért nem engedtem meg neki, hogy velünk tartson. Szégyen, amiért ilyen egyenesen kiosztott engem, a Hercegnőt, akinek döntését akkor is tiszteletben kell tartani, amikor nem értesz vele egyet.

-            Sajnáljuk – felelte őszintén Dongwoon mindkettőnk nevében, mire Yoseob csak megvonta a vállát.

-            Nem azért mondtam, hogy sajnáltassam magam, elvégre ez már a múlt – válaszolta, miközben felállt. – Sajnálom, hogy kioktattam, Hercegnő. Nem akartam így beszélni Önnel, egyszerűen csak kijött. Mindig is meggondolatlan voltam – mondta kissé szórakozottan, de látszott rajta, hogy belül mélységesen csalódott és szomorú. – Akkor most megyek - hajolt meg elköszönésképp, majd már indult is volna, ha én nem állítom meg.

-            Azt még nem árultad el, hogyan sikerült megtalálni és követni minket. – Yoseob ezt hallva megtorpant, de nem csinált semmit. Pár percig gondolkozott, biztosan azon, hogy miért nem hagyom elmenni. Végül, mivel én nem szóltam semmit, úgy döntött, mégis visszaül. Nem tudtam, hogy rájött-e szavaim burkolt jelentésre, de nem is számított.

-            Amikor másodszor találkoztunk, és Asen felől érdeklődött, már akkor sejtettem, hogy Ön az egyik hercegnő, így egy idő után, mikor úgy láttam, hogy biztosan elhagyták Asen házát, én is meglátogattam. Asen persze ismert engem, és mikor megkérdeztem, hogy mi történt, mindent elmondott. Megtudtam, hogy hova indulnak, ezért már csak meg kellett, hogy találjam Önöket. Sejtettem, hogy nem fogják a várost megközelíteni a főútvonalon, és hosszas gondolkozás után sikerült rájönnöm, merre mehettek. Persze nem voltam benne biztos, hogy igazam van, de úgy tűnik, mégis sikerrel jártam – mesélte Yoseob, majd a végére érve sóhajtott egyet.  – Persze akkor még teljesen biztos voltam abban, hogy Önökkel tarthatok, mert tudtam, hogyan segíthetnék rögtön – folytatta kissé csalódottan.

Nem értettem, miben segíthetne nekünk rögtön Yoseob. Nem tűnt olyannak, aki tudna harcolni, más pedig nem jutott eszembe, amiben segítségünkre lehetne. Hiába tud lopni, azzal semmire sem megyünk. Lopakodni jól tud, már tapasztaltam, de ez nem elég. Annyira ostobának sem tűnt, elvégre sikerült megtalálnia minket, de lennie kell még valaminek, amit nem árult el.

Ezzel az utolsó mondatával felkeltette az érdeklődésem, és ahogy láttam, Dongwoonét is. Végül is, az soha nem rossz, ha többen vagyunk, elvégre annál több ötletet gyűjthetünk össze, amire bizony elég nagy szükségünk lesz, ha valóban meg akarjuk kísérelni a lehetetlent: megölni a királyt, mielőtt ő vadászna le minket.

-            Hallgatunk – felelte Dongwoon, mire Yoseob száját egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el, aztán bólintott. Arca magabiztos volt, látszott rajta, hogy a mai nap folyamán már elég sokszor végig gondolta a tervét, minden hibát és buktatót kiszűrve, hogy most elmondhassa nekünk.

-            Tehát – kezdett bele -, tudom, hogy azt a két embert keresik, akik a fővárosból jöttek. Én magam is láttam őket futó pillanatokra, és bevallom, volt, hogy követtem is őket. Felismerni nagyon egyszerűen fel lehet őket, úgyhogy emiatt nem kell aggódniuk. Nem tudom, hogyan terveznek bejutni a városba, de azzal gondolom nem mondok újat, ha elárulom, számítanak a megjelenésükre. Talán nem ennyire gyorsan, de erősen figyelnek minden járókelőt, főleg a köpenyeseket, és persze két embert keresnek, gondolom, nem újdonság. – Bólintottunk Dongwoonnal. – A bejutás még nem is esne nehezükre, de megtalálni őket, az igen. Valószínűleg erősen őrzik mind a két gyereket, és este nem is találnák meg. Itt jövök a képbe én. Engem nem ismernek, így könnyűszerrel bejuthatok a városba, és körbe szimatolhatnék. Kideríthetném, itt vannak-e még, hány katonája van a városnak, ha esetleg menekülni kellene, és hasonlók. Önök addig kint maradnának a falon kívül elbújva, és figyelniük kellene az őrségváltást, főleg éjjel. Gondolom, ezt nem kell részleteznem. Aztán miután Önök is bent vannak, találkoznunk kellene minél előbb. Mivel én magam sem ismerem annyira jól a várost, meg elég nagy is, a fal másik oldalán fogok várni magukra, majd ha ott leszünk, megbeszéljük, pontosan hol.

Yoseob tervét hallgatva hirtelen mérhetetlen megkönnyebbülés áradt szét a tagjaimban. A terve egyszerűen tökéletes volt, semmi belekötni való nem volt. Ennél jobban ki sem tudta volna találni. Hirtelen örültem, hogy mégsem hagytam elmenni, és csak most jöttem rá, őt hallgatva, hogy valójában mekkora szükségünk van a segítségére. Persze azt is tudtam, ez az első és utolsó alkalom, hogy eljátszhatjuk, hogy csak ketten vagyunk, mert ezek után már tudni fognak Yoseobról is.

-            Akkor legyen így – bólintott egy aprót Dongwoon, amit én is követtem. - Be kell valljam, hogy most megkönnyebbültem – felelte. – Ennél jobb tervet mi ki sem tudtunk volna találni, úgyhogy örülök, hogy mégsem mentél el.

-            Egy valamit azonban feltétlenül tudnod kell – szólaltam meg. – Nem szólíthatsz engem hercegnőnek, mert ezzel rögtön lebuktatnál minket. Az eredeti nevem sem használhatod, azt már régen elhagytam. Most Meir vagyok. Csak Meir, esetleg Meira, de ez a lány változata, úgyhogy maradj meg a Meirnél. Ő pedig – mutattam Dongwoonra – Dongwoon. Ezt ne felejtsd el.  – Yoseob bólintott, de nem szólt semmit.

Ismét csend telepedett közénk, de nem volt nyomasztó vagy kínos. Kellemes volt így üldögélni, a tűz fényébe bámulva. Mindhárman gondolatainkba merültünk, láttam Dongwoon és Yoseob arcán is. Hirtelen olyan távolinak tűnt itt az erdőben minden gond. Bosszú, halál, gyilkolás, mind olyan volt, mintha egy másik életben kellett volna ezekkel foglalkoznom. A teher, amit hordoztam, könnyebb lett, szinte már úgy éreztem, semmi nem nyomja vállaimat, és tudtam, a Mester figyel az égről. Figyeli minden mozdulatomat, cselekedetem, és óv, amennyire csak tud.

Különös volt, hogy minden nyugodt percemben, amikor nem kellett semmin sem gondolkoznom, a Mester jutott eszembe. Szinte már megszállottnak éreztem magam, amiért ennyire ragaszkodtam hozzá. Még a saját, vérbeli apám sem hiányzott ennyire, mint a Mester. Hiányzott, le se tagadhattam, és őszintén szólva, fogalmam sem volt, hogy valaha el tudom-e ereszteni őt örökre. Elvesztése mély sebet hagyott a szívemen, ami soha nem fog begyógyulni, de reménykedtem benne, hogy a fájdalom valóban enyhülni fog az idő elteltével.

-            Ami a családodat illeti, tényleg sajnálom – törte meg Dongwoon a szinte már idilli pillanatot. Hirtelen megnyilvánulásán meglepődtem, és valahogy tudtam, neki is eszébe jutott a Mester ebben a pár perces csendben.

-            Köszönöm – válaszolta Yoseob halkan, hogy elrejtse előlünk, megint a sírás környékezi. Át tudtam

érezni, hogy mennyire fájhat neki még ennyi idő után is a családja elvesztése. Azt mondják, az idő begyógyítja a sebeket, de én ebben nem voltam teljesen biztos. Begyógyulni az ilyen sérülések a szíven soha nem fognak, csak megfakulnak és elvesztik az erejük nagy részét, de attól még mindig ott maradnak az emberrel élete végéig, emlékeztetőül.

Yoseob felhúzta lábait, karjaival pedig átölelte őket. Fejét térdein pihentette, miközben szüntelen a tűzbe bámult. Így látva őt, hirtelen késztetést éreztem, hogy megöleljem, vagy megsimogassam a hátát, ezzel kifejezve, hogy én is mennyire sajnálom, ami történt, és hogy tökéletesen átérzem a helyzetét. De nem tettem semmit, csak felálltam, és elmentem őrködni Dongwoon helyett.