6. fejezet

-Hercegnő!  - esett térdre Asen, miközben fejét a padlóra hajtotta. – Kérem, bocsásson meg nekem, amiért nem ismertem fel első pillantásra!

Arcomra döbbenet ült ki ezt hallva, de rögtön ki is simítottam vonásaimat. Letagadni se tudtam volna, hogy mennyire meglepett ezzel Asen, de ahogy a szemem sarkából láttam, Dongwoon is ugyanúgy meglepődött, mint én. Egyáltalán nem gondoltam volna, hogy van még olyan ember Sirioneban, aki nem árulóként tekint rám, hanem hercegnőként. Asenből pedig már csak a köröző papír miatt sem néztem volna ki, hogy még mindig hercegnőként tisztel annak ellenére, hogy már rég megfosztottak ettől a címtől.  Az „üdvözlésünkre” gondolva azonban már kezdtem rájönni, hogy mi történt pontosan. Akaratlanul is kissé összeszorult a szívem arra a gondolatra, hogy miattam még mindig sokan sérülnek meg.

-            Hercegnő! – esdekelt alázatos hangon. – Tudom, bűnöm megbocsáthatatlan, de kérem, csak most az egyszer nézze el alattvalójának ezt a hibát! Én tényleg nem akartam elárulni Önt, de azok az emberek megfenyegettek és megzsaroltak! Nem tehettem mást – válaszolta elfúló hangon. Arca kétségbeesést, félelmet és megbánást tükrözött. Láttam rajta, hogy kész akár az életével is fizetni a bűnéért annak ellenére, hogy azt kérte, bocsássak meg neki.

Szorosan lehunytam a szemem, ahogy eszembe jutottak a régi emlékek. Nem egyszer hallottam már ezeket a szavakat, általában mindenki így könyörgött az életéért. Senki sem akart meghalni, de készek voltak elfogadni sorsukat. Emlékszem, ahogy apám előtt térdepeltek, miközben én és Lyra ott álltunk nem messze a tróntól anyánk oldalán. Nem sokszor engedtek be minket a trónterembe, de néha kivételt tettek. Apánk azt szerette volna, ha tanulunk tőle. Mivel nem volt fiú örökös, Lyra lett volna a trón várományosa, mert ő pár perccel idősebb volt nálam.

Apánk sok reményt is fűzött Lyra-hoz, aki egyszer sem okozott csalódást neki. Nagyon okos volt és értett a kormányzáshoz. Nem volt túl kegyetlen, de ha kellett, akkor mindenkit bűnének megfelelően ítélt el. Mindemellett még szép is volt, és habár ugyanolyanok voltunk, ő mégis sokkal csinosabb volt nálam. Arcáról már korán eltűntek a gyerekes vonások, és teste is egyre nőiesebb lett. Anyánk is sokkal jobban szerette őt, többet törődött vele. Mindig neki adta a szebb ruhákat, a szebb ékszereket. Nem mondhatom, hogy engem elhanyagoltak volna, nekem is ugyanolyan gyönyörű ruhák és ékszerek jutottak, de mindig az volt az érzésem, hogy anyánk Lyraval sokkal többet törődik, mint velem. Amíg engem szinte mindig cselédek öltöztettek, Lyraról minden alkalommal anyánk gondoskodott.

Habár szerettem Lyra-t, titokban nagyon irigyeltem is. Egy idősek voltunk, de engem mégis gyerekként kezeltek, míg őt már kezdték felnőttként. Emellett pedig én sokkal jószívűbb, kedvesebb voltam. Soha egy léleknek sem ártottam volna, még a bűnözőknek is megbocsátottam volna. Egyáltalán nem értettem a kormányzáshoz, ami miatt anya és apa sokat is veszekedett. Emellett pedig mindig is én voltam az, aki mindig beszélt, rendszerint csupa felesleges dolgokról, míg Lyra csak ritkán beszélt, de amikor megszólalt, nagyon sok olyan szót használt, amit én még soha, vagy valamilyen felnőtt szájából hallottam csak.

Elnyomtam magamban a feltörő emlékeket, hogy Asenre tudjak koncentrálni. Egyáltalán nem segített előre, ha a múltat tanulmányoztam. Én azóta felnőttem, sokkal felelősségteljesebb lettem. Nem voltam már az a gyenge, túl kedves lányka, aki akkor voltam. Furcsa volt így belegondolni, hogy mennyit változtam ez az elmúlt tíz év alatt. Most alig beszélek, ezelőtt pedig még egy fűszállal is vígan elcsevegtem. Aztán amikor véletlenül valamelyik cselédem letaposta azt a fűszálat, amelyiket én kineveztem beszédpartneremnek, elkezdtem üvölteni, visítozni, sírni. Hiába mondogatta mindenki, hogy az csak egy fűszál volt, és hogy még találok sok ahhoz hasonlót, én nem hagytam abba a sírást. Mondhatni, amíg a palotában éltem, teljesen el voltam kényeztetve, emiatt is esett nehezemre megszokni az új életét. A Mester azonban soha nem engedte, hogy feleslegesen sírjak, mindig tudta hogyan hallgattasson el. Volt, amikor szép szóval tette, volt, amikor fenyegetett és kiabált, de mindegy volt, hogy mit tett, mindig sikerült megnyugtatnia.

Ahogy eszembe jutott a Mester, megint összeszorult a szívem. Tudtam, hogy mennem kell előre, hogy nem ragadhatok le a múltnál, de még mindig majd’ összeroppantotta a szívem a fájdalom, amikor a Mesterre gondoltam. Annyi mindent megadott nekem, lehetővé tette, hogy továbbéljek, és emiatt kellett meghalnia. De ha előbb érkeztem volna, még megmenthettem volna! Ha nem időztem volna túl sok ideig abban a gödörben, ha nem kaptak volna el annál a háznál, ha óvatosabb lettem volna, és nem fedeztek volna fel…

Még mindig magamat hibáztattam, amiért meggyilkolták a Mestert. Úgy érzem, ez egy jel volt az Égtől, hogy figyelmeztessen: ez fog történni, ha még egyszer valakit a szívedbe engedsz, és késlelteted a bosszúd beteljesítését. Ha már korábban ott hagytam volna a Mestert és Dongwoont, valószínűleg még most is élne, és nem került volna bajba. Ez az eset azonban ráébresztett, hogy a jelenlegi helyzetemben bármennyire is áhítozok egy hétköznapi életre, nem kaphatom meg. Nem engedhetek senkit a szívembe, mert azt szinte rögtön utol fogja érni a végzete: a halál.

 Vettem egy mély lélegzetet, és megpróbáltam kitisztítani a fejem, hogy a mostani feladatomra tudjak koncentrálni. Tudtam, mit kell tennem, de ha csak egy pillanatra is hagytam, hogy a gondolataim elkalandozzanak, azok mindig a múlton, a múlt hibáin rágódtak.

Leguggoltam Asen elé, és megérintettem a karját. Érintésemre összerezzent, majd elhúzta kezét, és ha lehet, fejét még jobban a földhöz szorította. Rossz volt így látni őt, halálos ítéletére várva, mikor egyáltalán nem hibáztattam őt semmiért.

-            Kérem, álljon fel, és beszéljük meg – feleltem kedves, megnyugtató hangon, amin magam is meglepődtem. Nem gondoltam volna, hogy még képes vagyok úgy viselkedni, ahogy a palotában illett. Annyira elszoktam már attól az élettől, hogy mostanra már olyan volt, mintha mindig is közembernek születtem volna.

Asen meglepetten kapta fel tekintetét rám, de amikor észrevette, hogy őt nézem, rögtön leszegte szemeit.

-            Nincs mit megbeszélni Hercegnő! Tudom, vétkem túl súlyos ahhoz, hogy megbocsátást nyerjek – mondta, mire összeszorult kissé a szívem. Hogy mondhat ilyet bárki is? Ilyen keveset jelentene neki az élete? Soha nem tudtam megérteni, egyesek hogyan tudják csak úgy eldobni maguktól az életüket egy olyanért, akit nem is ismernek. Előttem mindig elsősorban a saját szeretteim élete lebegett, minden erőmmel az ő megvédésükért küzdöttem volna, de hogy számomra szinte egy senkiért odaadjam az életem, képtelen lettem volna rá. A testőröknek, katonáknak is ezt kellett tennie: csodáltam bátorságukat, amiért képesek ezt megtenni, de én soha nem tettem volna ugyanezt.

-            Kérem, felesleges így viselkednie. Nem fogom bántani magát. Nem hibáztatom semmiért. Megfenyegették, nem tehetett mást. Nem várom el senkitől, hogy megvédjen a saját szerettei haláláért cserébe – válaszoltam őszintén. Szavaim hallatán Asen újra felkapta a fejét, szemeiben remény csillogott. Láttam rajta, hogy azt várja, mikor gondolom meg magam, de mikor rájött, nem tervezem ezt tenni, felállt.

-            Nem tudom, hogyan hálálhatom meg Önnek, Hercegnő, eme tettét.

-            Nem kell semmit sem tennie, csak mindent elmesélni, ami történt – feleltem, mire Asen bólintott.

-            Nem is tudom, hol kezdjem – sóhajtott fel.

-            Talán az elején – jegyezte meg türelmetlenül Dongwoon, aki egész eddig csendben szemlélte a jelenetet. Megértettem Dongwoon sietségét, én is pont annyira szerettem volna már megtudni azt, amiért eredetileg idejöttünk, de voltak olyan formalitások, amiket lehetetlen volt elkerülni. Arra persze én sem számítottam, hogy Asen ahelyett, hogy ránk támadott volna, büntetésért fog könyörögni, ezért rögtön mást kellett kitalálnom, hogy megtudjuk, amit akartunk.

-            Azt hiszem, egy hete történt, hogy érkezett hozzám két csuklyás férfi – kezdett bele a mesélésbe. - Tudják, mindig is én láttam el ezt a falut hírekkel, így nem volt meglepő, hogy idegenek jöttek hozzám valamilyen hírrel. Kedvesen megkérdeztem a két férfitől, hogy mi járatban vannak nálam. Ők erre azt mondták, hogy hoztak nekem valamit, amit ki kellene tennem a hirdető falra. Mindenféle gyanú nélkül elvettem tőlük a papírt, amit nekem hoztak. Ez volt az – emelte fel a még mindig kezében szorongatott lapot. – Rögtön felismertem rajta a volt hercegnők egyikét, bár nem tudtam megmondani, Lyra vagy Layla hercegnő van rajta. Tudják, még ilyen kis határ menti faluba is rögtön elért a királyi család meggyilkolásának híre. Én is tudtam róla, hogy az egyik hercegnő elmenekült, míg a másikról semmi hír sem volt. Persze nem is számított, hogy melyik hercegnő volt a papíron, én rögtön visszautasítottam őket. Nem akartam bajba sodorni Önt, Hercegnő, mert annak ellenére, hogy most más a király, még mindig Ön a hercegnő, a trón eredeti várományosa sokak szemében. Az enyémben is.

A két férfi, akikről később megtudtam, hogy a palotából jöttek, nem fogadott el nemleges választ. Azt mondták, még meg fogom bánni, hogy így döntöttem, majd elmentek. Én persze nem hittem nekik, majd meg is feledkeztem róluk. Egy hét múlva azonban visszajöttek hozzám a két unokámmal együtt. A fiam pont azon a napon ment el a menyemmel a szomszédos városba, így az unokáimra egy dajka vigyázott. Amikor megláttam őket, rögtön rájöttem, ígéretük, miszerint még megbánom a döntésem, nem üres ígéret volt. Megfenyegettek, így nem volt más választásom, mint azt tenni, amit mondtak nekem. Azt hittem, hogy ezzel vissza is adják nekem az unokáim, de magukkal vitték őket. Azt mondták, majd akkor kapom vissza őket, ha élve vagy halva sikerült elkapniuk Önt. Azóta sem hallottam felőlük, de sikerült kiderítenem, hogy hova vitték őket. Mint már mondtam, van a szomszédban egy város. Többen is láttak két csuklyás férfit két kisgyerekkel odamenni. Véleményem szerint ott szálltak meg. - Asen meséjére érve nagyot sóhajtott. Eddig nem láttam rajta, de most hirtelen nagyon öregnek és kicsinek tűnt. Látszott rajta, hogy nagyon fáradt a folyamatos aggódás és félelem miatt. Napok óta nem aludhatott normálisan, ezt a szemei alatt lévő vastag karikák is bizonyították. Arca beesett volt, és a ráncait is sokkal jobban lehetett látni.

Asen elbeszélésében volt egy-két információ, amin meglepődtem, de lényegében egy ilyen történetre számítottam. Az viszont elgondolkodtatott, hogy a két férfi a palotából jött. Ha valóban a király küldte őket, akkor honnét tudták, hogy nézek ki? Utoljára tizenegy évesen láthattak, akkor hogyan sikerült olyan életszerűen megfesteni azt a képet? Lehet, hogy Lyrat elkapták? Vagy Lyra végig a palotában volt…

Ennek így nem volt semmi értelme. Tegyük fel, Lyra tényleg a palotában maradt, akkor az új király őt miért nem ölte meg? Miért csak engem üldöz? Mi lehet a célja? Mit érhet el azzal, ha van valaki vele, aki vak az egyik szemére?

Abban a pillanatban, hogy erre gondoltam, rájöttem. Habár nem lehettem benne biztos, és Lyra-ból sem néztem volna ki ezt, de valószínűnek tartottam, hogy az új király azért hagyta életben Lyra-t, mert ő is látja a szellemeket. Míg én a bal szememre voltam vak, addig ő a jobbra, apánk pedig mindkettőre az volt.  Amikor elfoglalták a fővárost, akkor is egy szellem hadsereget küldtek, akik ellen egyszerűen nem tudott védekezni senki, elvégre látni sem látták őket. Azt nem tudtam, hogyan sikerült akkor irányítani egy egész hadsereget, de abban biztos voltam, hogy egy olyan segítségével, mint én vagy Lyra, sokkal jobban lehetne őket vezetni, jobban felügyelet alatt lehetne tartani, és egy ilyen sereggel bizony már legyőzhetetlen is lenne a király.

Annyira elkalandoztak a gondolataim, hogy nem vettem észre, Asen és Dongwoon beszélgetésbe elegyedtek. Nem tudtam, miről volt szó, de nem is akartam bekapcsolódni. Valahogy most annyira nem is foglalkoztatott ez a téma. Csak azt tudtam, hogy minél előbb meg kell találni Lyra-t, akihez pedig Asen fog elvezetni.

-            Tudnak nekem segíteni? – kérdezte könyörögve Asen félig felém fordulva. Csak a kérdése végét hallottam, mert az agyam ezerrel pörgött, több tervet is készítettem az új információk birtokában. Szerencsére Dongwoon látta rajtam, hogy nem figyelek, így beszélt ő helyettem.

-            Persze – bólintott egy aprót. – Visszahozzuk Önnek őket sértetlenül. Egy percig sem kell aggódnia, és utána minden rendben lesz. Remélhetőleg nem fogják Önöket többet zaklatni. És szeretnék bocsánatot kérni Meir nevében is a kellemetlenségekért, amiket okoztunk. Tovább nem is maradunk, nehogy még nagyobb bajba sodorjuk – mondta Asennek, majd utána felém fordult. – Menjünk – bökött a fejével az ajtó irányába, mire bólintottam.

-            Hálásan köszönöm! – hajolt meg Asen többször is egymás után. – Segíthetek esetleg még valamiben?

-            Innentől magunk is megoldjuk, köszönjük – mosolygott rá Dongwoon, majd miután Asen még egyszer-kétszer megköszönte nekünk a segítségünket, elhagytuk a házát.

Nem töltöttünk bent Asennél túl sok időt, talán egy tíz-tizenöt perc lehetett. Kint továbbra is sütött a nap, és az ég is tiszta volt. Szerencsére jó idő volt a gyalogláshoz. Az utcán sétáló emberek nem sok figyelmet szenteltek nekünk, aminek felettébb hálás voltam. Nem akartam Asent még jobban bajba sodorni. Így is elég kockázatos volt elmenni hozzá, főleg, hogy annyit kellett kérdezősködnünk…

Szerettem volna rögtön útnak indulni, de mindenféle terv nélkül nem állíthattunk be a városba, ezért előbb Dongwoonnal kellett beszélnem, amit persze itt az utcán nem volt tanácsos tenni. Elindultam hát ismét a kápolna felé. Szerencsére Dongwoon rögtön kapcsolt, és minden féle kérdés nélkül elindult a kápolna felé egy ellenkező irányból. Kockázatos volt, ha sokat együtt látnak minket, talán még így is néhányakban gyanút keltettünk, de mivel senki nem szólt a járőröző katonáknak, nem gondoltam volna, hogy feltűnést keltünk.

A kápolna felé vezető utat próbáltam a lehető leggyorsabban megtenni, persze a legóvatosabban, a legkevesebb feltűnéssel. Figyelmem egy pillanatra sem lankadt, pedig közben azt fontolgattam, hogyan érhetnénk a leggyorsabban abba a szomszédos városba, és hogy ott hogyan kellene neki kezdeni a keresésnek. Minél előbb meg akartam találni azt a két embert, akiket Asen említett, de tudtam, nem lesz ez olyan egyszerű, mint aminek tűnik. Első lépésben feltűnés nélkül el kellene hagyni a falut, és a városban is óvatosnak kell lenni, elvégre valószínűleg mindenhol keresnek már. Mi pedig csak ketten voltunk, ezért nem volt ajánlatos harcba keverednünk senkivel sem, mert az akár ártatlan falusiak életébe is került volna, amit nem akartam.

Szerencsére továbbra sem tartózkodott senki sem a kápolnánál, amiért felettébb hálás voltam. Nem tudtam, hogy a falusiak mennyire rendszeresen látogatták meg a kápolnát, mivel mi a Mesterrel és Dongwoonnal szinte soha nem jártunk imádkozni, de úgy tűnt, ezen a napon nem igen volt senki a vallási életével elfoglalva. Persze azért leellenőriztem, hogy tényleg egyedül vagyok-e. Körbejártam a kápolnát, belestem az apró ablakon keresztül az épületbe is, és persze a kápolnához legközelebb eső fákat is megnéztem. Szerencsémre nem találtam senkit, így egy fokkal nyugodtabban ültem le a kápolna árnyékába, oda, ahol előtte is üldögéltünk Dongwoonnal.

Nem sokkal azután, hogy ideértem a kápolnához, megérkezett Dongwoon is. Léptei hangját és alakját már messziről felismertem. Senkivel nem tudtam volna összetéveszteni Dongwoont. Kicsit hosszabb, sötétbarna, szinte már fekete haja volt. Sötétbarna mandulavágású szeme mindig tökéletesen tükrözte Dongwoon kedvét. Amikor jó kedve volt, akkor mindig csillogtak a szemei, amikor pedig rossz, akkor semmit nem lehetett látni benne, semmilyen érzelmet.

Dongwoon eléggé magas volt, olyan száznyolcvan centiméter körül. Kívülről nem látszott rajta, hogy mennyire fitt, ezért aki elsőre látja, azt gondolhatná róla, hogy semmi erő nincs benne, pedig ez nem volt így. Dongwoon nem volt egy izomhegy, az ő izmai szálkásak és kemények voltak, amiket a kardforgatás tanulása közben szerzett. Nem olyan volt, akinek az izmai csak díszek voltak, ő tényleg erős volt, sokkal erősebb, mint azt elsőre gondolná róla az ember.

Könnyed, gyors léptekkel Dongwoon már mellettem is termett, és velem szemben leült. Az égre felnézve megállapítottam, hogy már dél körül jár az idő. Nem voltam túl éhes, de mivel útnak kellett indulnunk, jobbnak láttam, ha most eszünk egy-két falatot, minthogy éhesen kelljen gyalogolnunk. Elővettem a hátamra szíjazott csomagból egy kevés hideg élelmet, amit gyorsan el lehetett fogyasztani. Dongwoon sem tett másképp.

 Habár ősz volt már, az idő még eléggé nyárias volt. A nap melegen sütött, az ég tiszta volt, és a szél néha-néha fújt egy kicsit, de épp csak annyira, hogy kellemes legyen még. A fű még kicsit harmatos volt a tegnap esti nagy eső miatt, de lényegében tökéletes idő volt ez az utazáshoz.

Mindketten csendben elfogyasztottunk az ebédünket, mielőtt neki láttunk volna megbeszélni a következő lépéseinket. Tudtam, hogy túlságosan előre nem tervezhetünk, mert bármi megváltoztathatja a terveinket, de bármiféle terv nélkül elindulni meggondolatlanság lett volna.

-            Nem tudom, te hogy vagy vele, de szerintem nem lesz ez olyan könnyű, mint aminek látszik. Figyelemfelkeltés nélkül elmenni innen, és eljutni a városba. Aztán még meg is kell keresni azt a két embert, és a két kisgyereket épségben visszahozni ide – gondolkozott Dongwoon, miközben az eget bámulta. Megértettem Dongwoon aggályait, mert nekem is megfordult mindez a fejemben. Mi csak ketten voltunk, és ki tudja, hogy annak a két palotából jött katonának mennyi embere van még.  Nem tartottam valószínűnek, hogy a király olyan meggondolatlan lenne, hogy csak két emberét küldi ide a faluba, miközben sejtheti, hogy a nyomukba fogunk eredni. Bármennyire is voltunk jól képzett harcosok Dongwoonnal, őrültség volna olyan harcba belekezdeni, amit lehet, nem is nyerhetünk meg. Én pedig még mindig le voltam gyengülve, mert hiába távolították el a szervezetemből a mérget, pihenés is kell ahhoz, hogy teljesen felépüljek.

-            Valóban – sóhajtottam. Azt is tudtam, hogy a két kisgyerek csak hátráltatni fog minket – főleg, ha harcba keveredünk-, de mit tehettünk volna? Nem voltam annyira szívtelen, hogy őket bajban hagyjam, ha már Asen is segített nekünk.

-            Szóval – fordult felém Dongwoon -, mi a terv? - Ez volt az a kérdés, amire én sem nagyon tudtam a választ. Mi lenne jó terv? Lehet egyáltalán tervet készíteni erről a kis akcióról?  Azt még tudtam, hogyan induljunk el innen, de azt nem tudtam előre megjósolni, hogy a városban mi lesz. De ha lett is volna bármilyen ötletem, akkor sem mondtam volna el Dongwoonnak. A szél messzire elviszi a hangokat, és ki tudja, az ellenség lehet, hogy valahogy ki tud hallgatni minket. Habár ennek a lehetőségnek az esélye mindig fennállt, azért nem akartam egyből minden lépésünkről szót ejteni.

-            Kerülővel megyünk a városba, mivel a fő utakat biztosan figyelik – szólaltam meg halkan egy kis idő után. – Mivel magát a falut erdő veszi körül és még fal sincs körülötte, valószínűleg figyelik az erdőt is. Nagyon óvatosnak kell lennünk, de azt hiszem, nem lesz gond a kijutással. Viszont gyalog kell mennünk, mert nincs időnk még arra is, hogy lovat vegyünk, illetve nem lenne túl jó ötlet az erdőben lóval közlekedni. Innét indulunk, először nyugat felé megyünk, aztán északra fordulunk. A várost az északi kapunál fogjuk megközelíteni. Egyelőre ennyi, a többit még út közben megbeszéljük – álltam fel. Habár már fejben elterveztem, hogyan fogunk bejutni, Dongwoonnal még nem akartam tudatni a terv többi részét. Minél kevesebben tudják, annál kisebb az esélye, hogy bárki megtudja. Nem igazán feltételeztem volna, hogy kettőnktől valahogy megtudja az ellenség a tervünket, de inkább nem kockáztattam. Dongwoonban megbíztam, körülöttünk viszont senkiben és semmiben sem. Még az állatokban sem a varjús eset óta.

-            Rendben – bólintott Dongwoon, miközben ő is felállt. – Akkor jobb is, ha indulunk, hogy minél előbb ott legyünk, és letudjuk ezt az ügyet.

Csendben összepakoltuk a csomagunkat, és minden nyomot eltüntettünk, ami arra utalt volna, hogy itt jártunk. Aztán belevetettük magunkat az erdő sűrűjébe. Szerencsére a nap fényesen ragyogott fent a horizonton, így nem volt baj azzal, hogy megmondjuk az irányt, ami felé haladunk.

Először nyugat felé mentünk, pont, ahogy mondtam. Azt nem tudtam, mennyire távolodjunk el a falutól ebbe az irányba, de minél messzebb hagytuk magunk mögött, annál jobb volt. Még egy darabig láttam magam mögött néhány házat, de egy jó egy órás séta után már teljesen eltűnt a látómezőmből.

A nap már lemenőben volt, amikor úgy döntöttem, észak felé fordulhatunk végre. Sok mérföldet magunk mögött hagytunk, és szinte az egész délután folyamán folyamatosan csak meneteltünk. Alig pihentünk, egyszer egy tíz percre, hogy kicsit kifújhassuk magunkat, és igyunk egy-két korty vizet. Hosszú és fáradtságos út volt. Nem akartunk katonákkal összefutni, ezért sokszor még nagyobb kitérőket tettünk, mint normál esetben kellett volna. Amin azonban meglepődtem, hogy egyetlen járőrrel sem találkoztunk össze, még csak nyomukat se láttuk. Nem mintha bántam volna, de ez még nagyobb elővigyázatosságra intett.

Egész végig csendben voltunk, nem szóltunk egy szót sem. Nem éreztem szükségét, hogy bármit is megosszak Dongwoonnal. Habár egyszer megfordult a fejemben, hogy elmondom neki, mit gondolok Lyra tartózkodási helyéről, inkább mégsem tettem. Nem voltam benne biztos, hogy úgy van, ahogy gondolom, ezért jobbnak láttam, ha senki nem tud róla.

-            Keressünk egy helyet, ahol letáborozhatunk az estére – mondtam Dongwoonnak. – Mára ennyi elég lesz. Majd holnap folytatjuk utunkat.

Dongwoon nem válaszolt semmit, csak csendben elindultunk keresni egy táborhelynek megfelelő helyet. Szerencsére a közelben akadt egy barlang, ami tökéletesen megfelelt célunknak. Szedtünk egy kevés tűzifát, majd úgy rendeztük be a táborunkat, hogy a tűzet és a füstjét ne láthassa meg senki. Emellett kerestünk még egy őrködéshez tökéletes helyet. Vacsorára ugyanazt ettünk, mint ebédre, majd elküldtem Dongwoont először őrködni. Fáradt voltam már, sajogtak a lábizmaim a sok gyaloglástól. Edzett voltam, de az utóbbi időben nem volt szükség arra, hogy bárhova is elmenjek hosszabb időre, ezért leginkább csak a harci tudásom fejlesztettem. Ez meg is látszott ma, de nem akartam, hogy Dongwoon megtudja, kicsit elpuhultam, és persze azt se engedhettem meg magunknak, hogy többet pihenjünk. Emellett még mindig fájtak a sebeim, amiket a legutóbbi harc során szereztem. Első dolgom az volt, hogy kicseréljem a kötéseket rajtuk. Szerencsémre egyik seb sem kezdett el elfertőződni és gennyesek sem voltak. Az a gyógyító jobb munkát végzett, mint azt elsőre gondoltam volna.

Ahogy Dongwoon elfoglalta az őrhelyét, és én befejeztem a kötések kicserélését, le is feküdtem, hogy pihenhessek végre. Jól esett feküdni, még ha a föld nem is volt túl kényelmes. Habár volt egy pokrócom, amin feküdhettem, azért mégsem volt olyan itt pihenni, mint egy ágyban.

Nem telt el sok idő azóta, hogy Dongwoon elment őrködni, talán egy tíz perc, amikor én máris léptek zaját hallottam. Óvatosan és megfontoltan haladt az illető, ezért szinte nem is lehetett hallani a közeledtét. Bal kezemmel csendesen előhúztam a bal csuklómhoz rejtett tőrt, ami szerencsére nem látszódott a sötétben.

Nem tudtam, ki követhetett anélkül, hogy észrevettük volna, de ez most nem is számított. Csak arra tudtam gondolni, hogy valamilyen tolvajjal vagy banditával van dolgom. Egy pillanatig se aggódtam amiatt, hogy sikerül-e elkapnom. Sokkal jobban aggasztott, hogy bárki legyen is az, aki követett, ha őt nem vettük észre, akkor vajon még hánya lehetnek a nyomukban a tudomásunk nélkül?

A könnyed léptek egyre közelebb értek mozdulatlan testemhez. Szemeimet továbbra is lecsukva tartottam, nem akartam, hogy tudja az illető, ébren vagyok. Amikor egy kéz nyúlt a fejem fölött lévő zsákhoz, hirtelen jobb karommal elkaptam a tolvaj karját, lerántottam a földre. A tolvaj még megnyikkanni sem tudott meglepettségében, mert a tőrt rögtön a torkához szorítottam, miközben másik kezemmel lefogtam a karjait.

-            Ki vagy, és mit akarsz?  - sziszegtem halkan, de vészjóslóan a fülébe.