5. fejezet

Az erdőben sétálva jutott eszembe a köröző papír, ami még mindig nálam volt. Habár a szélei kicsit eláztak a véremben a tegnapi sérülésem után, a lány rajta még mindig jól kivehető volt. Mivel nem volt más kiindulási alapom, és Dongwoonnak sem volt jobb ötlete, elindultunk kideríteni, hogy ki a felelős a faluban a hirdető falért. Abban reménykedtünk, hogy ő meg tudja majd mondani, hol van az ikertestvérem, a lány a képről. Arról viszont fogalmam sem volt, hogy miután megtaláltuk Lyra-t, mihez fogunk kezdeni. Voltak még nevek, amikről többet akartam megtudni, ezért valószínűleg azokkal foglalkoznánk. De a legfontosabb most az ikertestvérem volt. Tíz éve nem hallottam róla semmit, azt sem tudtam, él-e vagy hal. Habár éreztem, hogy minden rendben van vele, ennek mégsem sikerült teljesen megnyugtatnia.

Nem tudtam, mennyi időt tölthetünk még a faluban, mielőtt a katonák ránk találnának, ezért hogy minél hatékonyabb legyen a keresés, és hogy ne legyünk annyira feltűnőek, szétváltunk Dongwoonnal, és külön-külön kutattunk. De még így is elég figyelemfelkeltő volt fényes nappal egy csuklyás alak a tömegben. Óvatos voltam, főleg miután láttam katonákat őrjáratozni szerte az utcákon. Valószínűleg minket kerestek, épp emiatt igyekeztem mindig a házak árnyékába húzódva közlekedni, hogy ne is lásson senki.

Céltalanul szeltem az utcákat. Nem tudtam, ki segíthetne nekem anélkül, hogy feladna a katonáknak. Amennyire ismertem a falusiakat, mind szívtelen, kegyetlen alakok voltak velünk szemben mindig is, így nem sok reményt fűztem ahhoz, hogy bárki készségesen segített volna. Barátaink egyáltalán nem voltak, még a Mester megrendelői sem szívleltek minket. Habár volt egy-kettő, akikkel kicsit szorosabb kapcsolatot ápolt, nem szerettem volna hozzájuk fordulni. A faluban szinte az egyetlen személy, aki mindig tisztességesen viselkedett velünk, az a kovács volt, de ő is a munka miatt. Neki csak az volt a fontos, hogy megkapja a fizetségét, mással nem törődött. Nem érdekelték a pletykák, átkok, babonák, nem kérdezősködött. Ezért is kedveltem eléggé ahhoz, hogy most ne akarjam bajba sodorni. Jobb ötlet híján viszont kénytelen voltam az üzlete felé venni az irányt. Egy gyors látogatás lesz, az biztos nem hoz bajt a fejére – gondoltam, miközben lefordultam balra.

Szerencsémre pont a közelben voltam, így nem kellett messzire mennem, csak végig az utcán, és jobb kéz felől már ott is volt az ismerős épület. Halványan elmosolyodtam a házat látva. Furcsa volt, hogy alig egy nap telt el, mióta legutóbb itt jártam, de az én életem már a feje tetején állt, míg itt semmi sem változott.

Az ajtó még mindig csilingelt, ahogy kinyitottam, jelezve, hogy jött egy vevő. Odaléptem a pulthoz, és rá könyökölve vártam a kovácsot. Tudtam, hogy a műhelyben van – mindig ott volt, amikor nem épp egy vásárlóval beszélt -, így türelmesen ácsorogtam a tölgyfa asztal előtt. Pár perc múlva meg is jelent a férfi alakja a szomszédos helyiség elválasztó függönye mögött. Kezét törölve jött ide hozzám, és egyhangúan köszöntött. Nem vettem rossznéven, mindig is ilyen volt.

-            Miben segíthetek? – tette fel a szokásos kérdést, miközben ledobta a rongyot. Nem válaszoltam semmit, csak figyeltem minden mozdulatát. Türelmetlenül nézett fel végül rám, és nagyot sóhajtott, amikor felismert. – Már megint maga? Remélem, most nem tette annyira tönkre a kardját, mint a múlt alkalommal – felelte fáradtan, mire elfojtottam egy keserű mosolyt magamban.

-            Ezúttal nem javíttatni jöttem – válaszoltam kurtán, mire még kimerültebb lett az arca.

-            Remélem, nyomós okkal keresett fel. Gondolom, nem újdonság magának, ha azt mondom, mindenki Önt keresi. Nem tudom, mi folyik itt, és nem is vagyok rá kíváncsi, de nem szeretnék bajba keveredni – csóválta a fejét. – Idős vagyok én már a kalandokhoz. Semmi mást nem szeretnék, mint békében végezni a munkám, és látni, ahogy megszületik az unokám.

A számba haraptam és bólintottam. Gondoltam rá, hogy veszélyes lesz ide jönni, de nem gondoltam volna, hogy neki is tudomása van a dolgokról. Bár ezen nem kellett volna meglepődnöm, elvégre ellepték a katonák a falut. Ez kinek ne tűnt volna fel?

-            Gyors leszek – bólintottam egy aprót. – Csak egy kérdésem lenne.

-            Nem ígérek semmit. Ha tudok segíteni, akkor azt szívesen teszem, de milyen kérdése lenne Magának, amire nem tudja a választ? – kérdezte, mire közelebb hajoltam hozzá, hogy senki ne hallja, amit kérdezni akartam. Habár nem volt itt senki, és nem feltételeztem a kovácsról, hogy bárkit is beengedett volna kémkedni, attól még az ajtónál vagy ablaknál akárki hallgatózhatott.

-            Nem tudja véletlenül, hogy ki a faluban felelős a hirdető tábláért? – suttogtam, majd elhajoltam a kovácstól.

Elgondolkodott, és hosszú percekig nem szólt semmit, de végül csak megcsóválta a fejét.

-            Tudja, hogy nem foglalkozom a pletykákkal és ilyesmikkel. A hirdetéseket sem szoktam nagyon nyomon követni. Sajnálom, ebben nem tudok segíteni.

Csalódott voltam, hogy nem sikerült kiderítenem, amit akartam, de ennek jelét nem mutattam. Hálásan elköszöntem tőle, és gyorsan kisiettem az üzletéből. Nem akartam tovább ott időzni, pedig lett volna még egy kérdésem, de úgy gondoltam, abban sem tudott volna segíteni. Veszélybe se akartam sodorni, ezért gyorsan eltűntem az üzlete környékéről.

Gondolkodva sétáltam a kihalt utca közepén. Ötletem sem volt, hogy ezek után kihez fordulhattam volna. Felnéztem az égre, hogy megállapítsam az időt. Dongwoonnal azt beszéltük meg, hogy két óra múlva találkozunk a kápolna mögött. Egy óra már eltelt, és csak remélni tudtam, hogy Dongwoon több sikerrel járt, mint én.

Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy óvatlan voltam. Elfelejtettem a házak árnyékába húzódva sétálni, és az sem tűnt fel, hogy senki nincs körülöttem. Egy lélek sem tartózkodott ezen az utcán, ami normál esetben gyanút keltett volna, de most nem foglalkoztam vele.

Hirtelen patadobogás zaja ütötte meg a fülem, amit egy kiáltás követett. „Ott van! Elkapni!”  Ijedten kaptam hátra a fejem és találkoztam szembe egy kisebb csoport katonával. Szerencsémre még vagy öt sarokra voltak tőlem, és bármilyen gyorsan jöttek is volna utánam, még sikerülhetett volna meglógni előlük. Gyorsan felmértem a helyzetem, és már épp elfutottam volna, amikor hirtelen baloldalról egy kéz ragadta meg a karom, és rántott be egy sikátorba. Egyik kezével szorosan magához húzott, míg másikkal befogta a

számat. Annyira meglepődtem, hogy automatikusan rátapostam a lábára, szorítása azonban nem gyengült. Megpróbáltam kiszabadítani magam, de amikor megjelentek a katonák a sikátor mellett, megdermedtem. Nem moccantam, nem akartam, hogy észrevegyenek. Az őrök látszólag nem tudtak a sikátorról, és amikor berántottak ide, elvesztették a nyomom.

Pár perc múlva már csak hűlt helyük volt. Megnyugodtam. Egy hajszálon múlt, hogy elkapjanak. Hálás voltam a megmentőmnek, de nem ismertem, és fenn állt a lehetősége, hogy ellenség. Ezért újból rátapostam a lábára, egyik könyökömmel pedig gyomorszájon vágtam. Ütéseimtől kellőképp gyengült szorítása, így könnyűszerrel kiszabadultam. Pördültem egyet, miközben előkaptam egy tőrt a ruhám ujjából, és a csuklyás alak torkához szegezve a falhoz nyomtam.

-            Ki vagy és mit akarsz? – támadtam rá. Arca egy kevés döbbenetet tükrözött, de szemében ott lapult a szórakoztatottság jele is. Ezt leszámítva teljesen nyugodt volt az arckifejezése, egy cseppet sem félt.

Ötletem sem volt, hogy ki lehetett ez az alak. A csuklyája alól csak egy-két vörös hajtincs lógott ki, szemei pedig sötétek voltak. Kétségtelenül férfi volt. Gyorsan végiggondoltam az ismerőseim kinézetét, de egyiknek sem volt ilyen haja.

-            A megmentődnek nem köszönetet kellene mondani ahelyett, hogy kést szorítasz a torkához? – kérdezte viccelődve. Elöntött a méreg ezt hallva, de inkább visszafogtam magam. Rezzenéstelen arccal meredtem továbbra is rá.

Ha azt hitte, hogy meg fog lágyítani a vicce, akkor nagyot tévedett. Fegyverem nem engedtem le, és szememmel próbáltam minden fenyegetést nekiszegezni. Látszott rajta, hogy nem ijedt meg a szituációtól, de én azt akartam, hogy tőlem féljen.

-            Ki. Vagy. És. Mit. Akarsz? – szűrtem a szavakat a fogaim közül. Nem voltam jó kedvemben, és minél többet néztem a szemeit, annál furcsább érzés fogott el. Még soha nem éreztem ilyet, de szívem hevesebben vert és a gyomrom kissé görcsbe rándult. Nem vallottam volna be magamnak, de titkon abban reménykedtem, hogy nem ellenség. Nem szerettem volna megölni. De ha ellenség is lenne, akkor most miért mentett volna meg? Magának akarhatja a dicsőséget és pénzt?

-            Egy köszönöm is elég lesz. Nem kell ilyen harciasnak lenni! Nem akarlak bántani! – felelte, mire kissé elhúztam a tőröm a nyakától. Látszott rajta, hogy kezdte egyre kényelmetlenebbül érezni magát a pengével szemezve. – De legközelebb óvatosabbnak kellene lenned!

-            Nincs szükségem a tanácsaidra – mondtam kissé ingerülten, miközben eltettem a fegyverem. Nem tűnt olyannak, aki bántott volna azután, hogy megmentett.

Válaszom hallatán gúnyosan elmosolyodott, majd egy vállvonás kíséretében elkomolyodott.

-            Te tudod. De egy nőnek nem kellene egyedül mászkálnia egy ilyen kihalt utcán, mint ez. Ki tudja, kik járnak errefelé.

A nő szó hallatán még a vér is megfagyott az ereimben. Honnan tudja, hogy lány vagyok? Ezt rajtam kívül csak Dongwoon és a Mester tudta! Illetve, akik elől menekülnünk kellett. De ő, egy ismeretlen fiú, honnan tudta?   

Annyira meglepődtem, hogy még gúnyolódni is elfelejtettem. Meg akartam kérdezni az ismeretlen férfitől, honnan tudja, hogy nem fiú vagyok, de mielőtt egy szót is szólhattam volna, már eltűnt a sikátor árnyai között.

Pár percig döbbenten álltam egy helyben, és szemeimmel a sötétséget fürkésztem. Az idegen után akartam menni, de hiába kémleltem a falakat, a földet, semmit nem láttam. Nem volt sem ajtó, sem egy csapóajtó, semmi, amin keresztül távozhatott volna. Eltűnt, mint a kámfor. Bármennyire is szerettem volna feltenni neki a kérdéseimet, el kellett fogadnom, hogy azzal nem érek el semmit, ha csak állok és várok. Kénytelen voltam folytatni az utamat.

Ezúttal sokkal óvatosabb voltam, mint pár perce. Az idegen szavai jutottak eszembe, ahogy elővigyázatosságra intett. Hiába nem akartam elfogadni, de igaza volt ezzel kapcsolatban. Ezért nem hagytam most, hogy a gondolataim eltereljék a figyelmem. Végig a házak árnyékába húzódva sétáltam, és minden apró neszre figyeltem.

Nemsokára jobbra kanyarodtam, majd pár sarkot elhagyva megérkeztem a piactérre. Az utca két oldalán egymás mellett sorakoztak különböző áruval megrakott standok. Volt, aki élelmiszert, zöldséget, gyümölcsöt, esetleg kisebb finomságokat árult, de voltak fegyveres, ruhás és ékszeres bódék is. Nem gyakran, pontosabban soha nem jártam még a falu piacán, így kicsit meglepődtem a különféle kínálatokat látva. Nem gondoltam volna, hogy ennyire jómódú a faluban néhány ember, és hogy ennyire nagy a választási lehetőség. A fegyverek mind jó minőségűek voltak, és habár a ruhákhoz nem igazán értettem, azok is megfelelőnek tűntek. Szívesen körülnéztem volna jobban, ha nem szorított volna éppen az idő, illetve ha nem köröztek volna. Nem láthatott meg senki, ezért csak óvatosan haladtam a tömeggel.

Jobboldalon egy gyümölcsös standot pillantott meg, ami normál esetben nem keltette volna fel az érdeklődésemet, de a bódé előtt egy ismerős alakot pillantottam meg. Az árus éppen nem figyelt, így az alacsonyabb srác ki is használta az alkalmat, és már épp egy almát csent volna el, ha én nem lépek oda, és veszem ki a kezéből. Döbbenten pillantott fel rám, de én rá sem hederítettem, csak odadobtam pár érmét az almáért cserébe, majd szorosan megragadva a tolvaj karját, kirántottam a tömegből. Nem akartam túlságosan megijeszteni, de amikor egy sötét sikátorban torpantam meg, kétségtelenül megrémült.

Arca olyan volt akár egy nyitott könyv, láttam, ahogy a pánik egyre jobban eluralkodik rajta. Gyorsan felmérte a helyzetét, jobbra is, balra is nézett. Valószínűleg a társaimat kereste, de miután megállapította, hogy egyedül vagyok, egy fokkal nyugodtabb lett. Barátságtalanul végigmért többször is, majd amikor semmilyen fegyverre utaló jelet nem talált, itt hagyott volna. Mielőtt azonban ezt megtehette volna, odadobtam neki az almát. Meglepetten kapta el. Arcán a zavarodottság jelei jelentek meg, nem tudta mire vélni viselkedésemet.

-            Van még egy elintézetlen ügyünk – feleltem halkan, de vészjóslóan, miközben közelebb lépetem hozzá, mire ő is hátrált volna, ha a háta nem ütközött volna a falnak.

-            Nem tudom, hogy ki vagy, és azt sem tudom, miről beszélsz. Még soha nem láttalak – mentegetőzött, de én nem torpantam meg. Olyan közel mentem hozzá, hogy már érezni lehetett leheletét. Meg volt rémülve, és szinte láttam, ahogy az agya azon kattog, vajon ki lehetek a sok személy közül, akiket meglopott. Be kell valljam, nagyon jól szórakoztam magamban rajta, és eszem ágában sem volt elmondani, hogy engem nem lopott meg, csak rám kente a bűnét azzal, hogy az öreghölgy tárcáját otthagyta nálam.

-            Tényleg nem emlékszem rád, és arra sem, hogy mit csináltam, de kérlek, könyörülj rajtam! Nekem is meg kell élnem, ha már elvettek tőlem mindent! Kérlek, nézd el nekem, és soha többé nem fogsz látni! Ígérem! – hadarta a szavakat. Gúnyosan elmosolyodtam esdeklését hallva. Egyáltalán nem volt célom ennyire megijeszteni vagy megölni, de egy hirtelen ötlettől vezérelve előkaptam az egyik törőm és úgy tettem, mintha le akarnám szúrni vele. A tolvaj erre összeszorította a szemét, és várt a döfésre, de a kést teljes erőmből a feje mellé a falba döftem. A penge egy hangos reccsenéssel tört félbe, ahogy a kemény téglába ütközött.

-            Ha nem akarsz úgy járni, mint ez a tőr, akkor áruld el nekem szépen, hogy ki a felelős itt a hirdető tábláért – suttogtam a fülébe. Hangom hallatán először összerezzent egy kicsit, de amikor eljutott a tudatáig, hogy mi történt, láthatóan megkönnyebbült.

-            Itt lakik nem messze a piactól egy Asen nevű öregember. Ő szokta kiaggatni az újdonságokat – válaszolta, mire elégedetten hajoltam el tőle. Nem köszöntem meg a segítségét, nem éreztem szükségét. Csak sarkon fordultam és elindultam kifelé a sikátorból.

-             De ha csak ennyit szeretett volna megtudni, nem kellett volna ennyire a frászt hoznia rám! E nélkül is elmondtam volna! – kiáltott utánam. Úgy tettem, mint aki meg sem hallotta, de hogy őszinte legyek, élvezet volt látni, hogy mennyire megrémült tőlem.

Pontosan a Dongwoonal megbeszélt határidő lejártakor érkeztem meg a kápolnához. Ahogy megkerültem az épületet, megpillantottam Dongwoont a falnak támaszkodva. Lépteimet hallva felkapta a fejét és odajött hozzám. Arca semmilyen érzelmet nem tükrözött, amiből nem sok jóra következtettem.

-            Hogy ment? – kérdeztem előtte megállva. Dongwoon erre csak megcsóválta a fejét.

-            Nem jól. Mindenkit, akit megkérdeztem, válasz nélkül elment mellettem. Úgy viselkedtek, mintha leprás lennék. E mellett még a sok járőröző katona elől is többször el kellett menekülnöm. Kész őrület volt! Azt hittem, soha nem telik már le a két óra – sóhajtott fel csalódottan.

Hálát mondtam az égnek, amiért az a tolvaj ismerte, akit kerestünk. Ha ő nem lett volna, akkor nem sikerült volna kiderítenem az öregember nevét. Igazán szerencsésnek mondhattam magam, amiért véletlenül összefutottam vele.

-            Te jutottál valamire?  - kérdezte Dongwoon, mire bólintottam egy aprót.

-            Asen a neve, és a piactól nem messze lakik – válaszoltam, mire Dongwoon elismerően és megkönnyebbülten biccentett.

Ezután megbeszéltük, hogy hogyan közelítsük meg Asen házát. Egyikőnk sem találta jó ötletnek, hogy együtt menjünk. Túl feltűnő lett volna két csuklyás alak fényes nappal, akik keresnek valakit. A falusiak egyébként is ismertek minket, így valószínűnek tartottam, hogy rögtön az első katonának, aki szembe jön, feladtak volna minket. Ésszerűbb volt megint külön válnunk és ellentétes irányból megközelíteni a piacot. Pontosan persze nem tudtuk, hogy melyik házban lakott Asen, és ezt még ki kellett derítenünk. Fél óra keresési időben állapodtunk meg, aminek letelte után újra visszajövünk a kápolnához.

Dongwoon északról, míg én délről vágtam neki a piacot szemlélő tömegnek. Próbáltam a lehető legjobban elvegyülni az emberáradatban, miközben szememmel idegeneket kerestem. Nagyjából már ismertem a faluban mindenki arcát, így könnyen kiszűrtem azokat, akik csak átutazóban voltak. Őket lett volna célszerű megkérdezni, de nem fűztem túl sok reményt ahhoz, hogy ismerik Asent vagy a lakhelyét. Kénytelen voltam hát másoktól érdeklődni felőle.

Megálltam az egyik gyümölcsös stand előtt, aminél nem állt senki. Először úgy tettem, mintha az árut nézném, de közben azt figyeltem, követett-e vagy hallgatózik-e valaki. De mivel nem találtam egy gyanús alakot sem, felemeltem a fejem, hogy megkérdezzem az árust Asen felől. A férfi, akihez a bódé tartozott, azonban nem figyelt. Éppen valaki más beszámolóját hallgatta a szomszéd városba tett látogatásáról. Nem akartam megzavarni őket, ezért újból a gyümölcsöket kezdtem el tanulmányozni.

Már pár perce csak álltam és vártam, amikor hirtelen megjelent egy köpenyes alak mellettem. Illata ismerős volt, mintha már találkoztam volna vele, de csuklyájával teljesen elrejtette arcát előlem.

-            Asen két saroknyira lakik innen. A házát könnyen fel lehet ismerni. Egy emeletes és azt az érzést kelti az emberben, mintha már több éve nem járt volna ott senki. Az ablakok be vannak deszkázva, a falakon a festék hosszú csíkokban megrepedezett, néhol le is potyogott. A gaz már elkezdte benőni – felelte a mellettem álló, majd mondandója végére érve amilyen hirtelen tűnt fel, olyan hirtelen tűnt is el.

Hangja ismerősen csengett, de mire oldalra kaptam a fejem, már elment. Hátrafordulva a tömeget pásztáztam a szememmel egy csuklyás alak után kutatva, de elvesztettem a nyomát. Nem tudtam mire vélni, amit mondott, de nem tűnt hazugságnak. Noha nem igazán értettem, hogy honnét tudta, hogy Asen házát keresem, megkönnyítette a dolgom ezzel.

Fél óra múlva megint ott voltunk Dongwoonal a kápolna árnyékába húzódva, és azt beszéltük meg, hogy mire jutottunk. Nem tudom, Dongwoon ezúttal milyen módszert vetett be az információszerzésért, de ő is olyan leírást kapott, mint én. Ebből rögtön arra következtettem, hogy aki nekem segített, az semmiképp sem volt ellenség. Nem hazudott és nem akart tőrbe csalni, ami miatt megkönnyebbültem. Úgy éreztem, ismerem azt a csuklyás alakot, de nem tudtam, honnét. Többet viszont nem törődtem ezekkel a gondolatokkal, mert rögtön útnak is indultunk Dongwoonnal.

Ahogy arra a helyre értünk, ahol állítólag Asen háza állt, megpillantottuk a leírásoknak megfelelő épületet. Valóban eléggé lerobbant volt ahhoz, hogy egy elhagyatott ház benyomását keltse. Ha anélkül mentem volna el előtte, hogy nem tudom, laknak benne, kétségtelenül üresnek gondoltam volna. De most hallottam bentről halk zajokat, amik egy embertől származtak. Összenéztünk Dongwoonnal, majd odaléptem az ajtóhoz, és kopogtam rajta. Nem akartunk csak úgy berontani, de hiába vártunk és zörögtünk, nem jött senki kinyitni nekünk. Lenyomtam a kilincset, ami meglepő módon nem volt bezárva. Kitártam az ajtót, majd óvatosan beléptem rajta. A fadeszkák nyikorogtak a talpunk alatt, és a teljes sötétségben nem láttam semmit. Dongwoon odalépett mellém, és ő is a szobát fürkészte Asen után kutatva. A következő pillanatban hangos nyikorgást hallottunk, majd egy fekete árny közeledett felénk oldalról feltartott kezekkel. Az ajtóból beszűrődő nap fénye visszaverődött az alak kezében szorongatott kés pengéjéről, ezzel felfedve a tárgyat. A támadó egyenesen Dongwoonnak rontott, de ő kicsavarta a kezéből a tőrt, és jól lefogta a ficánkoló vékony testet.

-            Maguk gazemberek! – kiáltotta. – Elvitték az unokáim, megfenyegettek, és még van képük vissza is jönni? Ezúttal mit szeretnének még? Mit rakjak még ki arra az átkozott hirdető falra, hogy visszakapjam az unokáim? – Eleinte még erőteljesen beszélt, hangja vádló és parancsoló volt, de az utolsó mondata inkább volt könyörgés, mint rágalom.

Dongwoonnal megint összenéztünk, és hiába nem tudtuk, miről beszél az öregember, megbizonyosodtunk abban, hogy őt kerestük.

-            Maga Asen? – kérdeztem felé fordulva. Asen kérdésem hallatán csak felhorkant, amit igennek vettem.

-            Nem akarjuk bántani Önt, csak kérdezni szeretnénk valamit – vette át a szót Dongwoon, miközben elengedte Asent. – Nem tudjuk, hogy kikről beszélt az imént, de biztosíthatjuk Önt afelől, hogy összekevert minket velük.

Az öregember Dongwoon kedves szavai hallatán megnyugodott, majd miután becsukta a bejárati ajtót, meggyújtott egy lámpást. Letette egy asztalra, majd felénk fordult a kérdést várva.

A hirtelen támadt kevés fény is jól megvilágította a szobát és magát Asent is. Egy hatvanas éveiben járó öregember állt előttünk karba tett kézzel. Ruhája egy vászonnadrágból és ingből állt, amik kicsit piszkosak voltak már. Soványsága ellenére elég fittnek és egészségesnek tűnt. Arcvonásai lágyak voltak, és habár az idő elteltével megráncosodott, fiatalkorában egészen jóképű lehetett. Szeme szürkés színű volt, haja ősz.

Kedves embernek tűnt, ezért nem akartam megjelenésünkkel még nagyobb bajba sodorni. Így is volt elég gondja, ahogy hallhattuk. Közelebb léptem hozzá, miközben a köpenyem alól elővettem a köröző papírt.

-            Meg tudná nekem mondani, hogy honnét kapta ezt a lapot? – nyújtottam oda neki. Asen készségesen átvette, majd amikor ráismert, elkerekedett szemekkel néztem fel rám. Arcomat látva még jobban meglepődött, és a torkán akadt minden szó.

4. fejezet

Hatalmas szélvihar söpört végig a tájon. A fákat majd’ kitépte gyökerestül a földből, és a házak ablakait annyira verte, hogy az ablakkeret alig bírta megakadályozni az üveg kitörését. Egy lélek sem tartózkodott kint, minden teljesen kihalt volt. Még egy bagoly huhogását sem lehetett hallani, csak a szél süvítése törte meg a csendet.

Az eső továbbra is szakadatlanul esett nagy pocsolyákat hagyva mindenhol. Nem volt olyan hely, amit el ne ért volna. Még a fák levelei sem nyújtottak egy kevés védelmet sem az esővel szemben. Igazi felhőszakadás volt.

Dörgések rázták meg a földet, amit szinte rögtön villámok fénye követett. Teljesen sötét volt, csak a villám világította meg pár másodpercre a vidéket.

A vihar a tetőfokára hágott, s lassan elcsendesedni látszott. Az ég elkezdett kitisztulni, ezzel felfedve a hold ezüstösen ragyogó sarló alakját. Keskeny fénye előtt egy fekete varjú sebesen szállt el. Átszelte a falut, s le sem lassított addig, amíg el nem hagyta az erdőt. Azt követően keletre fordult és továbbment, amíg fel nem tűnt a láthatáron egy magányosan álldogáló ház az ország délkeleti határánál található hegy lábánál. Nem volt nagy, alig lehetett pár szobája, de használójuknak ez is tökéletesen megfelelt.

A hegy védte egyik oldalról a házat, így a vihart sikerült épségben túlélnie. Egyik ablak sem tört ki, annak ellenére, hogy az egyik résnyire nyitva állt. Egy kevés fény szűrődött ki onnan, ezzel jelezve, hogy a lakók még ébren vannak. A varjú egyenesen a nyitott ablak párkányára szállt le, majd csőrével megkocogtatta az üveget bebocsátás után kérve. Pár percig semmi sem mozdult, majd mikor már a varjú újra kopogott volna, megjelent egy férfi alakja a szobában, aki kinyitotta az ablakot a madárnak. Az persze rögtön be is repült, el a férfi mellett, és két szárnycsapás között átváltozott egy szőke hajú, fekete ruhás fiúvá. Arca komoly volt, de látszódott rajta, hogy még nem túl idős. Szemével gyorsan felmérte a szobát: a kandalló az ablakkal szemben helyezkedett el, ami mellett egy ágy volt, rajta egy férfivel. A kandallótól nem messze állt egy asztal és egymással szemben két szék. Az egyiken ült valaki, aki az asztallapon heverő kártyákat tanulmányozta, háta mögött pedig egy ajtó volt. Az újonnan érkezett fiú rögtön rájött, mi történt: ketten kártyáztak, miközben a harmadik pihent.

Odalépett az ágy mellé, és óvatosan megfogta az alvó vállát, akinek a szemei rögtön kipattantak, majd gyorsan fel is ült. Fáradtan nézett fel barátjára, aki közben odahúzott egy széket, amire rá is ült.

-            Hogy vagy? – kérdezte a szőke hajú, mire a másik csak felsóhajtott.

-            Ami azt illeti, voltam már jobban is – felelte, mire a másik szája apró mosolyra húzódott. Tudta, hogy ha már képes normálisan beszélni, akkor hamarosan felépül. – Sikerült követned? – váltott a fekete hajú témát, mire a szőke bólintott.

-    Visszamentek a faluba, hogy segítséget találjanak neki – válaszolta a szőke, miközben kicsit megmasszírozta a nyakát. – Ha minden jól megy, akkor, amíg fel nem ébred a hercegnő, ki sem lépnek a füvesasszony házának küszöbéről.

-            Menjünk utána? – folyt bele a beszélgetésbe az asztalnál ülő férfi is. A fekete hajú csak leintette.

-        Nem érdemes ezzel fárasztani magunkat – válaszolta neki. – Nem szabad megint lebecsülni őket – célzott a nem rég történtekre. – Most már tudjuk, hogy csupán számbeli fölénnyel nem tudjuk elkapni. Ravasznak kell lennünk, és pár lépéssel előttük járnunk – mondta, majd pár percre elgondolkozott. – A célját nem tudjuk, igaz? – fordult a szőke hajú felé. Az csak megrázta a fejét.

-          Valószínűleg bosszún töri a fejét, de hogy pontosan mit tervez, azt nem tudom – felelte. – De addig nem léphetünk fel komolyabban ellene, amíg semmi pontosat nem tudunk. Lehet, hogy követnem kellene és kihallgatni a beszélgetéseiket – morfondírozott. – De te, Doojoon, egyelőre pihenj és ne erőltesd meg magad! – parancsolt rá a szőke a fekete hajúra, mire az csak felsóhajtott.

-            Nem kell túlreagálni a dolgot Hyunseung. Csak egy keveset kell pihennem, és megint teljesen jól leszek – válaszolta, majd mielőtt Hyunseung bármit is válaszolni tudott volna, valaki hangosan dörömbölni kezdett az ajtón. – Azt hiszem, már tudom is, mit fogunk tenni – közölte Doojoon, majd intett az egyik férfinek a szobából, aki odament az ajtóhoz és kinyitotta azt. Hyunseung kíváncsian nézett a bejárat felé,

amin belépett egy szintén nem túl idős fiú. Hyunseung elgondolkozott egy pillanatig azon, hogy Doojoon mit tervez, de ahogy térdre ereszkedett az újonnan érkezett, rájött. Barátjára tekintett, és nem tudta elrejteni a szája sarkában lapuló elégedett és ravasz mosolyát. Doojoon viszont ha észre is vette, nem mutatta jelét annak, csak a nemrég érkezett fiúra figyelt.

-             Elmondom a feladatod – kezdett bele Doojoon. – Be kell épülnöd közéjük és elnyerni a bizalmukat. Nekünk fogsz kémkedni. Mindent meg kell tudnod a hercegnő terveiről és minden lépéséről! – Az ajtóban térdelő fiú most felkapta fejét és már nyitotta a száját, hogy kérdezzen valamit, amikor Doojoon csak leintette, majd folytatta. – Nem kell jelentened nekünk semmiről. Hyunseung egész végig követni fog benneteket, és mindenről tudni fog. Neked elég annyit tenned, hogy kifaggatod a hercegnőt mindenről. Ezzel is a lebukás esélyét akarjuk csökkenteni. De ha lebuksz, akkor vagy mi, vagy ők fognak téged megölni, ezt jól jegyezd meg!

Bólintott egyet a fiú, jelezve, hogy mindent ért, majd Doojoon intett neki, és elhagyta a házat.

-            Remélem, nem fog lebukni – jegyezte meg Hyunseung, mire Doojoon csak bólintott.

Fojtogató csend és sűrű sötétség vett körbe minden oldalról. Az orrom hegyéig sem láttam, de éreztem, hogy a keskeny szirt, amin álltam, a széléhez közeledik. Megpróbáltam megállásra bírni a lábaimat, de azok nem engedelmeskedtek nekem, csak tovább hátráltak. Ahogy apró léptekkel egyre hátrébb kerültem, egy pár darab kavicsot lelöktem a szirtről. Egy darabig még hallottam, ahogy neki-neki ütköznek a hegy falának, de egy idő után teljesen elhalt minden nesz. Nem volt hangja annak, ahogy leérkeznek. Vajon van egyáltalán alja ennek a szakadéknak? – merült fel bennem a kérdés, de a választ is tudtam rá. Ez egy végtelen mély szakadék.

Ezt felismerve rögtön megtorpantam. Szememmel körbepásztáztam a tájat valami mozgás után kutatva. De nem láttam semmit. Aztán a semmiből hirtelen felbukkant több száz kígyó. Mind a lábam körül tekergőzött, és mindent beborítottak. A vér is megfagyott az ereimben, ahogy felismertem a viperákat. El akartam menekülni, gyorsan, de nem volt hová. Bármit is tennék, meghalnék. Itt a vég - gondoltam magamban, majd nyeltem egy nagyot. Megmozdítottam egy picit a lábam, hogy felmérjem, mennyi mozgásterem maradt, de beleütköztem egy kígyó nyálkás bőrébe. Azt hittem, hogy rögtön rám fog támadni, de ehelyett csak sziszegni kezdett. Megnyugodtam, és már épp folytattam volna az elkezdett mozdulatsort, amikor a legváratlanabb pillanatban az összes kígyó rám ugrott. Mindegyik szinte egyszerre mart bele a bőrömbe, és én annyira megijedtem, hogy elkezdtem hátrálni. Azzal viszont nem számoltam, hogy mögöttem már nincs semmi, csak a mélység, így a kígyókkal együtt lezuhantam a mélybe.

Felpattantak a szemeim és zihálva ültem fel. Arcomon minden honnét verejték csöpögött, és a szívem hevesebben vert a kelleténél. Csak álom volt – gondoltam, majd egy fokkal nyugodtabban dőltem vissza a párnák közé.

A hirtelen támadt fénytől nem láttam semmit, de ahogy hozzászokott a szemem a világossághoz, egy szoba körvonala kezdett kirajzolódni előttem. Nem volt túl nagy, így egy ágyon, asztalon és széken kívül mást nem is láttam. Az asztalon volt egy mosakodó edény, a székre pedig a köpenyem volt fektetve. A jobb oldalamnál a falon volt egy ablak, amin a napfény beáradt. 

Csend volt. Sehonnét nem szűrődött be egyetlen halk hangfoszlány sem, csak magam mellől hallottam valakinek a halk szuszogását. Elfogott a nyugtalanság, de az okát nem tudtam.

Gondolkozva ültem fel. Az utolsó emlékem egy csatáról volt, ezért nem értettem, hogy mit keresek itt, de tudtam, lennie kell még valaminek, ezért tovább kutattam az emlékeim között. Így eszembe jutott a méreg, és hogy hol voltunk. A következő kérdés, ami felmerült bennem, hogy hol van Dongwoon. De ahogy újra végignéztem az apró szobán, az ágy mellett a falnak dőlve találtam meg még alva, aki amint meghallotta, hogy megmozdultam, felébredt és gyorsan idejött hozzám.

-            Jobban vagy már? – kérdezte aggódva, mire bólintottam egy aprót. Habár a fejem fájt még egy picit, más bajom nem volt. A mérget sikerült teljesen eltávolítani a szervezetemből.

Már nyitottam a szám, hogy mondjak valamit, amikor újra nyugtalan lettem, de ez az érzés most olyan erővel tört rám, hogy egy percig sem bírtam tovább az ágyban maradni.

-            El kell innen tűnnünk – pattantam fel az ágyból és a mosdótál felé vettem az irányt.

-            Mi? – lepődött meg Dongwoon. – Miért?

-       Nem bízhatunk meg ebben az asszonyban. Habár most megmentett, azt gondolod, hogy nem fog átadni a katonáknak egy szép kis összegben reménykedve? – válaszoltam, majd megmostam az arcom. – Fogadni mernék, hogy amint felkelt a nap, ő már útnak is indult, hogy feladjon bennünket. Épp ezért nem maradhatunk itt – feleltem sietősen, miközben magamra kaptam a köpenyem, csuklyáját a fejemre húztam, és felcsatoltam a kardomat is, ami a mosakodó edény mögött feküdt az asztalon.

-        Most hogy mondod, már jó ideje elment. Azt mondta, hoz még valami gyógynövényt, amire szükséged van – gondolkodott el Dongwoon. – Ennek van már egy órája is.

Egy mindent tudó nézéssel pillantottam rá, mire Dongwoon is gyorsan felpattant, és ő is elkezdett felöltözni. Mikor elkészült, odaléptem az ablakhoz, és kitörtem az üveget.

-            Gyere – mondtam neki, majd kiugrottam az ablakon. Dongwoon is követett, majd ahogy elindultam hazafelé, megszólalt.

-            És hova akarsz menni? – kérdezte.

-            Haza – feleltem, miközben mentem előre.

-      Haza? És ott mit csinálnál? Szerintem az lesz az első hely, ahol keresni fognak bennünket. Nem sétálhatunk be a csapdájukba! El kellene… – magyarázta Dongwoon, de megakadt a mondat közben. Valószínűleg eszébe jutott a Mester. De én nem torpantam meg, még csak rá se néztem, csak tudatosan mentem előre. Éreztem, hogy a torkomban gombóc keletkezik, és a sírás kezdett el megint fojtogatni.

Olyan szívesen adtam volna fel mindent azért cserébe, hogy a Mester még éljen! Letettem volna a bosszúról is, mindenről, csakhogy visszahozhassam őt az életbe. De tudtam, már nem térhetek le az ösvényemről. Mindig is ez volt az én végzetem, esélyem sosem volt arra, hogy kiszálljak. És a Mester is tudta ezt, mikor megtalált tíz éve az erdőben. Befogadott, és elfogadta a sorsát, beletörődött, hogy meg fog halni. Mindezt boldogan tette meg értem.

A sok holttest bűze már messziről megcsapta az orrunkat, ezzel is jelezve, közel vagyunk már a házunkhoz. Nem sokára a testeket is megpillantottuk. Tegnap este nem igazán jutott el a tudatomig, hogy mit is tettem, de most, látva a csata borzalmait, elszörnyedtem. Embereket öltem, én. Olyanokat, akiket egy szerető feleség és gyerekek vártak otthon. Olyanokat, akik teljesen ártatlanok voltak. Olyanokat, akik csak parancsot teljesítettek. Olyanokat, akik csak felesleges áldozatok voltak.

Nem akartam hagyni, hogy a katonák teste madarak vacsorája legyen, ezért elkezdtem összeszedni azokat is. Legalább eltemetem őket, ha mást már nem tehetek értük. Dongwoon eleinte vonakodott segíteni nekem benne, de végül ő is belátta, hogy mi nem vagyunk olyanok, mint az ellenség. Ezek a katonák egyébként sem tehettek semmiről. Rosszkor voltak rossz időben, és ha tehettem volna, nem öltem volna meg őket. De tudtam, úgyis felkeltek volna, hogy utolsó leheletükig harcoljanak.

Már egy jó ideje csak a holttesteket pakoltuk egy kupacba. Eleinte még számoltam, hogy mennyi katonát öltünk meg, de annyian voltak, hogy inkább abbahagytam. Az izmaim is sajogtak már a megerőltető munkától. Dongwoon is hasonlóan ki volt már fáradva, de egyikőnk sem állt meg egy pillanatra sem, hogy pihenjen. Megtisztítottuk a házunk környékét és azt az erdő részt is, ahol harcoltunk, és a testeket egy kisebb tisztásra vittük. Miután az összeset összegyűjtöttük, elmentünk fát szedni, amit a holtestek közé tettünk. Végezetül pedig meggyújtottuk a halmot, és egy ima elmondása közben végignéztük, ahogy elég a fa.

A Mester testét direkt nem raktuk bele a katonák máglyájába, őt külön akartuk elégetni. A holteste ugyanott volt, ahol még az este hagytuk, ami azt jelentette, senki nem járt itt azóta, hogy mi elmentünk. Megkönnyebbüléssel nyugtáztam, hogy nem jött ide senki értünk. Nem tudtam, mire készül az ellenség, de ezúttal biztosan sokkal óvatosabbak lesznek. Mielőtt azonban a Mesterrel kezdtünk volna el foglalkozni, összepakoltuk a holminkat a házból. Minden ételt magunkhoz vettünk, ami nem romlik meg egyhamar, ruhákat is tettünk el, és persze az összes fegyvert magunkhoz vettünk, amit csak találtunk.

A Mester testét szintén azon a tisztáson égettük el, ahol a többi katonáét, ám az ő porait összegyűjtöttük egy kis edénybe, majd felkerestük a tavat, ami az erdőben volt. Gyönyörű volt a kilátás innen, és csak remélni tudtam, hogy a Mester is meg lesz elégedve vele.

Dongwoon a Mester porainak a felét magához vette, és miközben elmondta búcsúját neki, a levegőbe szórta. A maradékkal én is odaléptem a tó partjához, és lassan szórtam el a nálam lévő hamut.

Legyél, Mester, olyan, mint a szél! Menj el messzi helyekre, és fedezd fel a világot! Ne kössön semmi egy helyhez, légy szabad! Szeld szabadon a hegyeket, és élj boldog életet! Habár nincs jogom hozzá, hogy ezt mondhassam, de kérlek, bocsáss meg hálátlan lányodnak. Míg életben voltál, soha nem tudtam kimondani, hogy köszönöm, de most kifogom. Köszönöm. Köszönöm, hogy az apám voltál ebben a tíz évben. Köszönöm, hogy felneveltél és tanítottál engem. Köszönöm, hogy befogadtál, annak ellenére, hogy tudtad, ki vagyok. Tudom, sokszor megkeserítettem az életed, és miattam nem élhettél teljesen, ezért szeretnék bocsánatot kérni. Miattam haltál meg jóval korábban, mint kellett volna, ezért is szeretnék bocsánatot kérni. De ígérem, apám, hogy ezentúl méltó lányod leszek. Csak figyelj az égből, és ígérem, büszke leszel rám! Egy percre se fogom felejteni tanításod, de ígérem, nem hagyom, hogy áldozatod kárba vesszen! Meg fogom bosszulni a tíz éve történteket és a te halálod is! Életben fogok maradni, és addig nem fogok nyugodni, amíg meg nem büntettem őket! Erre mérget vehetsz, ezért kérlek, ne aggódj miattam! Én jól leszek, és vigyázni fogok Dongwoonra is! De ideje, hogy búcsút vegyek tőled, Mester. Ég veled, nyugodj békében!